-Fáradt a nép. - Nem mondod?!

Egyre többet hallani róla, új „népbetegség” hódít, a depresszió és a függőség különböző fajtái immáron kezdenek kiesni a cukorpixisből. Az új kód neve: kóros fáradtság. A jelenségről rongyosra beszéli a száját minden szakavatott fél, kivéve talán azokat, akik igazán szenvednek tőle – vagyis (egyes felmérések szerint) az országunk népességének közel felét. Hogy őszinte legyek, a téma pusztán azon a vonalon érdekel, hogy megtudjam, min csodálkozunk.

Így a civilizáció csúcsán hülyébbek vagyunk, mint valaha. Elfelejtettünk, de minimum elnyomunk magunkban minden ösztönt és ősi tudást, ami anno az életben-maradásunkat segítette. Diéták mentén élünk, vagy éppen összeeszünk bárminemű kemikáliát, mindegy is, még véletlenül sem állnánk meg, hogy megnézzük, mit kíván a testünk. Imádjuk a kütyüjeinket - hosszúra nyúlt és helyenként igen unalmas statisztikák bizonyítják, hogy mindegy milyen új forrásból (rádió, tévé, internetes, okos vagy hülye telefon) kaphatunk további tartalomszolgáltatást, mi rábólintunk, de úgy, hogy az addig megszokott napi tévéadagunkat egy pillanattal sem csökkentjük. Mindennek következtében percekben számolhatóan egyre kevesebb időt töltünk pihenéssel, konkrétan alvással. Alig van valami fogalmunk a minket körülvevő természetes környezetről, pedig ha több kapcsolatot tartanánk vele, talán könnyebben visszatalálnánk önmagunkhoz is. A mozgást kihívásnak, sportnak, feszültség-levezetőnek tituláljuk, vagy éppen tojunk rá a fotelból, mintha nem lenne az életünk (normális esetben) éppolyan természetes velejárója, mint az evés. Kiborulunk, ha télen este hétkor már fáradtak vagyunk, ahelyett hogy megértenénk, anno sötétedéskor az épeszű ember leállt a munkával, hazament , oszt annyi. A családi, baráti kapcsolatainkról, vagy a közösségi ügyekből visszacsordogáló energiákról ugye már szót sem ejtek. Mondjuk minek is, ha alig vannak. A lista a végtelenségig bővíthető, alapos elemzés után pedig  tíz perc alatt kidobja a gép: alig találni logikus momentumokat a mindennapi életünkben.  

És ami mind közül a legjobb, amikor azt kamuzzuk, hogy pihenünk, valójában akkor is éppen pörgünk valamin. Nyilvánvalóan éppen a múltunkon vagy a jövőnk valamely eseményén. Ha nem így lenne, már réges-régen rájöttünk volna, hogy a jelenünk igen kellemes, mi több pihentető egy közeg. Kár hogy mindig odébbállunk.

Hajnali köd

Máshol kéne lennem, teljesen máshol, de szólt a testem, hogy ez ma nem arra való egy nap. Meg kell állni, vagy még inkább, le kell ülni, intett az összes porcikám. Hajnal van, gubbasztok hát a félárnyékban, várom a világost. Leállt a sietség, megszűnt a cél, maradt a jelen, a homály, a hajnali köd…Rámtelepszik a nyugalom, nézem a macskát, hosszan ásít, elnyújtja felém a talpát, ólmosan pislog. Átveszem a ritmusát, követem a rezdüléseit, már ketten nem várunk semmit, gazdagon pihenünk, miénk a teljes pirkadat. Nem mozdulok, nem is bírnék, a szokásos reggeli rohanás távolinak és érthetetlennek tűnik. Minden az esti helyén pihen, mi tisztán, mi koszosan, a fazékban ázik a mosószer, az asztalon szanaszét hevernek a gyerek művei, a polcokon ütemes rendben pihennek a decemberi előfutárok, a rénszarvas, a mécses és a csengettyű.  Let it snow áll az asztali hóember vödrére festve, hát let it, de nem jön föntről semmi, semmi…Egy mese jut eszembe, mind közül a kedvencem, Somával szoktuk olvasni így Karácsony táján. Kippkopp vándorol fel a fenyőfa tetejére, és közben lassan megérzi, mi is ez az egész ünnep dolog. A történet nem csöpög, egyszerűen visz, ugrálsz felfelé a gesztenyegyerekkel habkarikáról szaloncukorra, üvegdíszről csillagszóróra, hétköznapról ünnepbe. Lassan, csak nagyon lassan, sok oldalon át. De egyszer megérkezel és az egy olyan nagyon, de nagyon jó érzés.

 

Szépség

A barátnőm mutatta először a képet, aztán a videót. Írni akartam róluk, de rájöttem, hogy nincs mit mondanom. Aki egy picit is régebben jár erre  a fórumra tudja, hogy még sohasem szerepelt itt mozgókép, vagy efféle lejmolt dolog. Íme a kivétel. Nekem mostanság a szépségről ezek az arcok, tekintetek jutnak az eszembe, gondoltam megosztom Veletek.  Jöjjön akkor ezúttal egy kismozi, szavak helyett. (picit tekerjétek lejjebb az oldalt a videóhoz.)

Ketten

 

-Ne haragudjon, őszintén mondom, hogy erre nem számítottam!

-Hogy hanyatt esek?

-Nos, igen.

-Megkérdezhetem, hogy mire számított, miután megkért, hogy foglaljak helyet, dőljek kényelmesen hátra és csodáljam a kilátást, amíg ön megérkezik a kávéval?

-Nem tudom, mit mondhatnék. Ön olyan hátranézős típusnak tűnt.

-Mikor?

-A cikkei alapján…

-Nézze, ha az ember háborús tudósító, ráadásul nő, akkor valóban gyakran néz maga mögé. De megesik, hogy megbízom valakiben.

-Ha szabad megjegyeznem, ez igen helytelen.

-Na ne mondja!

-Röstellem.

-Mit? Hogy a széknek nem volt támlája vagy hogy az emberiséggel szembeni általános bizalmatlanságra bíztat?

-Az utóbbit. Az előzőért kiengesztelem.

-Mégis hogyan gondolja?

-Fogalmam sincs, mondja meg ön!

-Nos. Megtenné, hogy mellé ül ennek a széknek?

-Természetesen örömmel megtenném, de tekintettel arra, hogy két kávé van a tálcámon, el kell mondanom, hogy ezért vélhetőleg kirúgnak.

-És az számít?

-Tudja hogy van…

-Amúgy mi a csudának hozott két kávét?Én egyet kértem.

-Gondoltam megisszuk.

-Aha. És azért nem rúgják ki?

-De, természetesen igen.

-Megengedi, hogy ne értsem?

-Megtisztel vele.

-Maga bolond?

-Leginkább pincér vagyok. Legalábbis egyelőre.

-Amíg ki nem rúgatom.

-Ahogy mondja.

-Ugye nem bánja, szeretném látni, ahogy seggreül.

-Megértem.

-Nos?

-Kölcsönadná a kabátját?

-Nem hiszem. Amúgy sem érne vele sokat, nem valami puha egy darab.

-Nem is azért kérném.

-Rögtön gondoltam. Mégis minek?

-Ha egy híresség kabátjában esek fenékre, az bizalmi kapcsolatot feltételezne.

-Úgy hiszi, akkor nem rúgnák ki?

-Ebben bízom.

-Volt már hasonlóra példa?

-Hogy őszinte legyek, soha.

-Maga tetszik nekem, egészen biztos, hogy nem normális.

-Szabad lesz?

-Persze vegye csak föl.

-Szép darab, ha megjegyezhetem.

-A volt férjemtől kaptam. Bátran öntse csak rá a kávét.

-Azt inkább nem, tudja az előmenetelem…

-Persze, persze.

-Erre a székre gondolt?

-Egészen pontosan.

-Lehet még egy kérdésem?

-Ki vele!

-Később megvárhatom kint?

-Miért előtte hol lesz?

-Tudja, ha most mellé ülök a jelölt széknek, nagyjából fix, hogy kirúgnak. Persze számíthat a kabát, de biztosra nem mehetünk. Akkor pedig tizenöt percen belül el kell hagynom a kávézót. Gyanítom, ön addigra nem végez.

- Egy kávéval?

-Kettővel.

-De én csak egyet kértem!

-Ez igaz, de ha most ezt a kettőt magamra öntöm, a kollégám rögvest hoz majd önnek még kettőt. Nem volna szép dolog visszautasítania.

-Igaza van.

-Sajnálom.

-Ne azt sajnálja, hanem hogy hanyatt estem.

-Sajnálom, de ezt nem tudom sajnálni. Igazán szépen csinálta. Sikkesen.

-Köszönöm.

-Nem mondanám, ha nem így lenne.

-Tényleg?

-Ennyire már ismerhet.

-Igaza van.

-Múlt héten egy fiatal hölgy esett hanyatt és komolyan mondom, hogy egyáltalán nem volt szép. A lábaival összevissza kalimpált és a terítőt is magával rántotta. Rossz volt nézni.

-El tudom képzelni.

-De ön szépen csinálta.

-Zavarba hoz.

-Csak őszinte vagyok.

-Tudja mit, megvárhat kint.

- Ezt reméltem.

-Na üljön le!

-Természetesen.

 

 

 

 

 

 

Kedves Télapó...

Kedves Télapó!

Szeretnék egy gépet. Tudod jól, hogy általában nem rajongok a technikai vívmányokért, de ezúttal mégis igen vágynék egyre. Tudod, olyanra gondolnék, amibe beledobálom amim van és a kütyü végül kiadja, hogy a sok alkotóelemmel mit is kezdjek.

Hétfőn például beleszórnám a kamrám összes még meg nem romlott ételét és nagyon jó lenne, ha mindebből igen ízletes vacsorát, vagy minimum személyre szóló receptet készítene számomra a kicsike. A vacsora amúgy mégiscsak jobb lenne, már ha így kívángathatok, mert egy recept még többesélyes végkimenetelt hozhat. Főként nálam.

Ha a dolog bejött, gyanítom, ugyanezt tenném kedden is.

Szerdán talán beleszórnám az összes gondolatomat, minden tudásomat, jó sokat a szeretetemből, állni hagynám egy ideig, aztán kiadhatná végre a választ a kérdésre, hogy hogyan neveljek boldog kölköt a fiamból. Úgy boldogat, hogy ne legyen hülye érzéketlen állat, ebben a hülye, érzéketlen állatias világban. És mégis boldog legyen, szóval érted.

Csütörtökön jól megtömném az elvárásaimmal, hagynám hadd forgassa őket össze-vissza a masina, aztán …talán nem is lenne kérdésem, szórja csak szanaszét az összeset.

Pénteken megtömném azzal a kevés információval, ami a fejemben van, beletuszkolnám a vágyaimat, megszórnám a személyiségem használható darabjaival és estére várnám pusztán a megfejtést, hogy mégis, mihez is kezdjek magammal ezen a kificamított lelkű munkaerőpiacon. De aztán ne azt mondja, amit gondolok, mert akkor semmi értelme, akkor minek dobom bele azt a sok cuccot, agyam nekem is van, ide nem az kell. Érted na.

Szombaton kifényesíteném a masinát. Aztán teliönteném tiszta vízzel. Érdekelne ebből mi lesz.

Vasárnap azt hiszem, már semmit sem szeretnék.  A tiszta víz átmosta volna a gépet, csak ott állna benne a maradék lé, belenéznék és rájönnék, hogy hat napnyi kívánságot pazaroltam magamra. Szégyenemben nagy levegőt vennék, és belefújnám a kütyübe a világ összes tünetkezelhetetlen baját, azokat, amik minden jóérzésű embert megérintenek. Sokáig nem indítanám el, csak könyörögnék, hogy most az egyszer még húzzon ki minket a szarból…aztán tök bambán nézném a működő gépet és megfogadnám, hogy a karácsonyi ajándékot rábízom a Jézuskára.

Az én lepcses szám… nagy áldás.

Ez az írás még most születik. Úgy értem, nem tudom, hová gördül majd, de egy érzés bugyog, jönni akar, hát úgy döntöttem, adok neki egy tiszta lapot.

A dolog amúgy megint a hűvös-napos elmúlt tavaszunkra nyúlik vissza – jó sok minden kezdett fordulni azidőtájt, az okát is tudom, meg azt is, hogy sokan mosolyogni fognak, de bizony egy újabb pont jár a csikungnak. Az előélet amúgy lényegtelen, nézzük hova jutunk, ha messziről indulunk.

Világ életemben konfliktuskerülő voltam, amiből sosem nőttem ki. Szar egy tulajdonság – mondom mindazoknak, akik képtelenek megérteni, hogy lehet ember ilyen gyenge típusú. (Itt megjegyezném, hogy a kór nem feltétlenül az erő hiányára, sokszor és sokkal inkább a szeretet állandó és meggyőző erővel bíró kifejezésének szükségességére utal. Vagyis hogy mindenkor és mindenhol imádjanak. De nagyon.) Szóval elvoltam így, csendes rettegésben, örök bizonytalanként, jókat és kussban évődve. Máskor nagy levegőt véve és igazságtalanul túlszaladva a szükséges mértéken, durcásan megmondva a magamét. Hogy teljes egészében érthető legyen a működési mechanizmus, el kell mondanom, hogy a kirohanást kivétel nélkül a fojtott rettegés követte…mi lesz ha kiesek a ….Bárkinél a cukorpixisből. Az ugyanis rossz lett volna – és lássuk be, rossz most is.

Mára a helyzet mégis, ha nagyon lassan is, de megváltozni látszik. A konfliktust jelenleg is félem, utálom, mégis valami belső erő hajt, hogy mielőbb rendezzem, ha kell elébe menjek, ha nem kell, akkor is…Sokáig nem értettem, mások miért csinálják így, mígnem górcső alá vettem a dolgot és rájöttem, hogy a ki nem mondott feszültség játszmákra késztet, feleslegesekre, amik alkalomadtán nagy erővel rontanak bele dolgokba, helyzetekbe, kapcsolatokba. A legtöbbször ráadásul csak időt veszítünk, hiszen aminek ki kell törnie, aminek felszínre kell emelkednie, az fel is fog jönni, ha nem előbb, hát utóbb, jó sok réteggel megkenve.

Persze kutyából nem lesz szalonna, vagyis hat hónap alatt nem. Talán több tíz év alatt… Az ugyanis ma is kiborít, ha úgy érzem, haragszanak rám. Nagyon nehezen élem meg, elkedvetlenít, belemászik a napomba. De mégsem tántoríthat el attól, hogy kimondjam, amit érzek, sejtek, ami bánt, amit röhejesnek tartok. A folyamatot ezen a ponton nem szépíteném: elhulltanak legjobbjaim, vagyis egy részük. Kiderült, hogy így már nem vagyok olyan helyes. Hogy a simulékonyság valóban a népszerűség egyik kulcsa. Hogy sokan nem tartanak ott saját magukban, hogy egy esetlegesen őszintén felvetett problémát átgondoljanak, majd sértettség nélkül visszajöjjenek közösen megoldani. Hogy van, akitől csak visszavágás telik még támadás híján is. Hogy olykor túl sok energiába kerül megvitatni a hiperérzékenységemnek köszönhető maceráimat és erről többen szíves-örömest lemondanak. Mindegyiküket megértem. És köszönöm azoknak, akik így is maradtak.

Hát ide gurultunk.

U.I.: Igazán jól esne, ha most valamelyik barátnőm leírná kommentnek, hogy igen, de mennyire jó, hogy a barátnőjük (vagyis én), hasonlóan remekül kezeli az őszinte beszédet, vagyis nem háborodik föl és hajlandó elgondolkozni a hibáin, vagy a máshogycsináljukon. Ezt mindenképpen írja ide valaki, csak hogy érezzem, hogy szeretnekJ

 

 

 

Rések

Benézek, lesnem sem kell. Állnak a szobában, a gyerek egy széken gubbaszt. Nincs szó, nincs hangosság, nincs harmónia…fullasztó.

Benézek, csak körvonalakat látok. Mindenki mozog, sok a dolog, csinálni kell, a gyerek pakolja a játékait, egy pici sír, a színek élénkek, zajlik az élet.

Benézek, semmit sem látok, csak halvány fények szóródnak és valahol egy négyévesforma csak kacag, kacag…

Benézek, hangosság van, viszály, akaratgyengeség… félelem.

Naponta nézem őket, ott a kis padon. Reggel van, még mindenki majdnem önmaga, még nem törölte ki a napi teendő az éjszakai őszinteséget. Csak pár perc a világ ott az előtérben, de tudni lehet, kibe épült olyan szervesen a bizalom, hogy könnyűre merje hagyni az elválást. Sejteni, melyikőjük örül, hogy elhagyja az otthont, melyik bújna még, és sokat elárul az is, hogy ki milyen eszköztárat ránt elő, hogy feldolgozza a hirtelen jött önállóságot. És persze nem lehet nem látni a kisfiú tekintetét, aki a fejnél is magasabbra néz, ha férfit lát, vagy a kislányt, aki olyan mereven, könyörgőn bámul az anyja szemébe.

Kötöm a gyerek cipőjét, nem lesek. Mégis, csak azt érzem, apró rések sorakoznak a padon, ajtó és fal közötti hús-vér szünetek, akiken keresztül belátok sok más világba…

Padlásmese

 

Negyedszer küldött fel tegnap a Jósors a padlásra és mivel egy ideje nehezemre esik hinni a véletlenekben, úgy döntöttem, elidőzök. Volt már így, hogy éreztem, még nem vettem észre valamit. Most is tudtam, hogy maradni kell, hát ültem csendben mezítlábasan a lépcső tetején. Lassan kezdett formát bontani az érzés, oldódtak ki a kuplerájból a formák, maguk előtt tolva az élményeket. Feltűnt a régi matrac, amin a fiammal még együtt aludtunk, egy hinta, amiben sosem ült,  a férjem barkácsolta meglepi, a közösen készített autópálya műanyag széle, a kis narancssárga bakancsa, amit úgy imádtam. Tárgyak, érzések, illatok, kacagások zaja, mind csak jött, nem torlódott, inkább hömpölygött és belémcsalt egy igen melankolikus érzést, közel sem boldogságot. Egy kicsit mintha kilopták volna alólam az időt és erősen gondolkoztam, hogy vajon anno jól fészkelődtem-e bele a pillanatba…ha igen, hülyeség ez a mostani dolog. Aztán megnyugodtam, igen, ott voltam, teljes valómmal azokban a kihagyhatatlan percekben - de elmúlt…nem lesz már pici, illatos, púderes, pelenkás, gagyogó, totyogó. Persze ami a legjobb benne, a lénye, az változatlan, nap nap után élvezhető. Aztán mintha csapót kiáltott volna valaki fentről, új színt kapott az érzés, megérkezett a hála. A melegség, hogy így élünk együtt, nagyon közel.

A telefonon megnéztem az időt, másfél óra múlva kellett Somáért mennem. Egy pillanat alatt készült el a terv. Padlásról le, nagylétra elő. A teraszt teliaggattam lampionokkal, világítós lufikkal, a töklámpást kivittem, mellé került némi bodzaszörp, a nyolc perc alatt kész túrófánk csokiöntettel, két ajándék és persze egy „transzparens”, hogy a család fennmaradó része is megsejthesse mit is ünnepelünk.

Somával hatra értünk végül haza, a papája negyed hétkor érkezett. Kivonultunk a teraszra és megültük, amit meg érdemes. Ez volt az I. Családi Szülinapunk. Arról szólt, amiről kellett. 2013. szeptember 25. Úgy tervezzük, hagyományt teremtünk…

Parfüm

Csak úgy ült ott a kocsiban, fecsegtünk. A téma könnyedén libbent be közénk, hiszen maga is pehelysúlyú.

Egy délelőttön történt, hogy eltört a parfümje. Az, ami az övé volt és egy kicsit ő meg a kölnié. Az üveg szanaszét gurult, a lötty folyt a földön, az erős illat beterítette a fürdőszobát – legalábbis én így képzeltem. Valami ottmaradt a szilánkokkal, egy korszak, egy tükörkép, sok emlék, csak úgy ragadt tőlük a padló. Nézte a csillogó szilánkokat, aztán összesöpört és három hónapig nem történt semmi.

Végre üres a ház. Lassan motoszkál a hiány, helyet csinál az érkezőnek. A lány ül az Internet előtt, bepötyögi az első három betűt, a rendszer már dobja is ki az ismerős weboldalt – egy parfümkereső site-ot. Gépel, pipál, fejben kotyvaszt - pézsma, némi virágillat, és romantikus hangulat, az kell bele. A képernyőn hosszú lista nyílik. Az első tizenkettőnek egyenként rákeres a reklámjára. Lesi a modelleket, csukott szemmel hallgatja az aláfestő zenét, átengedi magán az illat hangulatát, az illatét, amit még sohasem érzett.  Tízre redukál, egymás alá írja őket.  Feláll, fogja a cetlijét, veszi a kabátját. Indul a gyerekekért.

Esős délután van, bemenekül. Határozottan lép a polcokhoz, leemeli a tíz színes üveget. A próbapapírokra már jó előre fölírta a kölnik neveit. Aprókat fúj, aztán kártyaszerűen széttárja a tíz fecnit. Parkolóórát fizet és indul haza. Este előveszi a gyűjteményt, négy illat marad a rostán.

Újra áll a hosszú polcok előtt, kardigánja föltűrve jó magasra. Kicsit szorít. Négy spriccelés – a két csukló és a két alkar egyszerre szagosodik, töményedik tolul az orrába.  Hagyja a pacákat pihenni, hatni, bújni a pórusai közé. Hazamegy.

Este ül az ágy szélén, orra sorra járja a megjelölt helyeket. Vacilál. A jobb és a bal csuklója marad versenyben. Aztán megérez valamit. Egy illat bújik a jobb felkarján. Alig érezni. Csendes, nyugodt, nem tolakszik, üde, romantikus, sejteti a pézsmát…ez az.  Másnap megveszi.

Otthon vizsgálja az üveget. Dísztelen, átlátszó, könnyű, természetes. Sokáig együtt maradnak, egészen amíg az üveg el nem reped…

 

 

A pálya szélén

Az egyik nagypapám focista volt, a másik MLSZ elnök. Apám imádja a labdarúgást, a férjem fújja az összes csapat majd’ összes tagját, még akkor is, ha két percenként adják-veszik őket. Mindezek után persze kicsit sem kellett volna csodálkoznom, hogy a fiam anno, másfél évesen úgy volt hajlandó megtenni élete első lépéseit, hogy közben egy labdát rugdosott. Hasonló motivációra, jelenleg is hasonlóan reagál – csak úgy sétálni utál. Ami engem illet, az erős hátszél ellenére sem kebelezett be ez a mánia, néha tudok izgulni valami mozgalmasabb meccsen, de azért ha közben megkívánom a sült sajtot, simán lemegyek a konyhába. Tegnap viszont megcsapott a nosztalgia,  a helyzet ugyanis erősen hajazott egy régi délutánra az MTK pályán, ahova  a nagypapám vitt el és ahol olyan szép körmondatos káromkodásokat tanultam, kellemes lejtéssel, továbbá ahol hosszan bámultam a bácsikat, akik a szájukban le tudták választani a szotyiról a héját és azt olyan nagy ívben köpködték szerteszét. Szóval vittem a gyereket, élete első igazi fociedzésére Csillaghegyre. Jártunk már máshol, de ott körbe beton keménylett, az illem - fifikásan kiszorítva a lényeget  -a lelátó első sorában foglalt helyet,  a gyerekutálat pedig olyan szembetűnő volt, hogy  nem értettem, hogyan is szerethetné meg ilyen körülmények között bárki a bármit. Szóval ültem ott tegnap a füves  pálya szélén a törött kis fa padon és merengtem. Az őszi nap már gyenge volt, mindenki fázott, előkerültek a polár pulcsik és széldzsekik. A büféből kunkorodott kifelé a friss melegszendvics illata, mellettem egy apuka instruálta a pályán játszó kisfiát, nyomta a szotyit, egy anyuka olvasni tanította a lányát. Valakik bicikliztek a pálya körül, egy másfél éves forma fiúcska pedig rendre becsavargott a nagyok közé. Mezbe öltözött minimanók, egyenruhás edzők, sok-sok szülő, rokon és miegymás, csak úgy ott a füvön a pálya körül. Hogy őszinte legyek, nem történt semmi, ami említésre méltó, mégis ebben a mikrokörnyezetben szívhatott az ember még valamit egy régi időből, ahol jó volt Együtt lenni, ahol tök mindegy, hogy ki mit engedhetne meg magának, mert úgyis csak zsíros kenyeret vagy ropit vehet a büfében, ahol a gyerek közös érték, ahol a foci, több mint sport, ahol kimész a zöld fű mellé és kapsz még levegőt…

A terhes pisi esete a világbékével

Az Internetet, többek között az Indexet is megjárta az a hír, miszerint online immáron terhes női vizeletet, és ha már úgy, természetesen pozitív terhességi tesztet is lehet vásárolni. Állítólag a kereslet nem is oly csekély: mind több nő találja úgy, hogy egy egyéjszakás kaland után bemutatni a két vonalat kifizetődő, mások pedig kedvüket lelik hűtlenkedő párjuk ilyenforma megtréfálásában. A minimum fanyarnak nevezhető esetre nekem először a férjem hívta fel a figyelmemet, érthető felháborodással, némi megrökönyödéssel és az elkorcsosult női erények hangoztatásával -régi téma.

Elég szánalmas-szomorú ez a dolog, de nekem mégis inkább a rendszerhiba kezdett villogni a szemem előtt  – leszögezve, hogy természetesen nem tartom igazolhatónak ezt az újabb virágzó szingli-bizniszt. Valahogy az pattant rám első benyomásként, hogy milyen torz dolgokat, tevékenységeket, jellemeket, élethelyzeteket, kapcsolatokat is termelünk mi ki magunknak itt, állítólag valahol a civilizáció csúcsán. Hogy ott ülünk a magaslaton, próbálgatjuk a saját és a Földünk határait, miközben különösebben nem mozdít az apátiánkon semmi, ami igazán veszélyes. Hogy fura faj az ember és jelen esetben a legnagyobb kérdés az, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy végre a fejünkhöz kapjunk. A külső környezetünk, a bolygónk élhetetlenné melegedése, illetve a társadalmaink egyre  szocipatább jellege ugyanis láthatóan nem tűnik elegendőnek az ébredéshez.

Lóti-futi-se füle-se farka

A legtöbbünknek biztosan megvan a pillanat, ami általában igen rövid és arról ismerszik fel, hogy nem trónol a közepén se gyermek, se férj, ellenben a testünkben mégis szétárad a jó érzés, felszökik az adrenalin és van pofánk senki másra nem gondolni, csak magunkra. No, nekem ilyen pillanatokat ad az életembe éppen visszatérőben lévő kocogás (jelen állapotában csoszogás). A minap is elszöktem a délutáni altatás szépsége és terhe elől a fák közé. Az időzítés több, mint kitűnőnek látszott…fátyolos napsütés, 22 fok, tök csönd kívül, Jason Mraz meg szokásos stílusában húzta a fülembe. Jövök-megyek ott, gerjed bennem a harmónia, aztán egy nagyon pici idő múlva, alaposan megbotlom, kimegy a bokám, de sebaj, a sok éves táncnak köszönhetően lazák a szalagjaim, visszaugrik simán mint a sicc, csak megyek már, ha egyszer eljöttem, de lemerül a zenegép,  viszont jönnek a favágók, éktelen a zaj, belelépek a kutyakakiba, kijön az allergiám a friss faforgácstól. De mindez nem tántorított el, bár a hangulatomnak megadta az első öt bal horgot. Viszont a következő sarkon egy kukába botlottam, ami annyira morbid volt, hogy minden logika nélkül úgy döntöttem visszafordulok.

Most komolyan, ki hozza el a kislányát babástul, hogy aztán egy kis malőr kapcsán kipottyant szemű babát a gyermek szeme láttára … be a kukába?Persze biztosan van b változat is, de nekem ez jutott eszembe. Meg az otthon váró kakaós palacsinta. És nagyon sietni kezdtem hazafelé ott a 22 fokos fátyolos napsütésben.

 

 

Máshova indult, itt landolt írás

Cikkecske

Amikor hét évvel ezelőtt beléptem a tornaterem ajtaján és végigcsináltam a háromórás edzést, egyetlen szó jutott csak eszembe a csikungról: hogy dögunalmas. Aztán az élet úgy hozta, hogy sokkal később, egy autoimmun betegség alapos gyanújával és egy darab bal térddel besétáltam ugyanazon az ajtón és egészen mást láttam. Igaz történet alapján íródott egy igaz történet.

Idén télen eléggé megborult a jól bejáratott kis világom. Túl egy műtéten, némi vértranszfúzión, milliónyi kivizsgálás előtt és után állva, egy autoimmun betegség rögeszméjével (és alapos gyanújával), valamint egy mozgásképtelenre gyulladt jobb térddel kicsit sem gyönyörködtem napi szinten a világ tökéletességében.  Valami kevéske azért maradt az intuíciómból, ami rám is fért így józan ész híján, és úgy döntöttem, újra megnézem magamnak a csikungot. Hogy röviden a tárgyra térjek, azóta pusztán fél év telt el, a világ azonban jelentőset fordult velem. Ha rövid szeretnék értekezni, csak annyit szögeznék le, hogy jelenleg kutya bajom sincsen, mi több, a fiam születése óta érzett ólmos fáradtság is kiolvadt az életemből, pedig a bulinak még nagyon az elején tartok. A dolog persze nem indult olyan egyszerűen…

Amikor e fent említett igazán csekély problémahalmazommal idén télen bekopogtattam a terembe először egy kis meglepetés ért. A kínai shaolin mesterünknek már csak a hűlt helyét találtam, mint megtudtam, pár hónappal azelőtt tért vissza Kínába. Az oktatást legtehetségesebb tanítványa, amúgy magyar élettársa, Maja vette át. Alapvetően kritikus lélek vagyok, de Majára még így sem tudok mit mondani, nagyon rendben van, ezért aztán nem nagyon haboztam, beálltam az igen vegyes korosztályos csapatba.

Szépíteni fölösleges lenne, a kezdeti tapasztalatok egészen hasonlóak voltak a korábbiakhoz, a feldolgozásuk bennem ezúttal mégis máshogy zajlott. Az a pár év, ami alatt megéltem ezt-azt, az a csontig hatoló félelem, ami az utóbbi hónapokban uralta a napjaimat igen tudatmódosító hatásúnak bizonyult. A csí közel sem olyan kellemes partner, mint mondjuk egy svédmasszőr – a gyakorlás első három hónapjában leginkább azt éreztem, hogy megöl. Kutatva sem találtam magamon olyan pontot, ami ne sajgott volna.  A térdem pedig, ami korábban egy tízes skálán mondjuk hatosra fájt, a csikungnak hála felülről súrolta a tízest.  Mozogni alig bírtam. Aztán a helyzet lassan, de biztosan kezdett változni. Először az általános hangulatom javult gyanúsan, az örökös fáradtság  lassan kisétált az életemből. Aztán a  térdem kezdett magához térni, ami amúgy az események fényében teles mértékben megmagyarázhatatlan volt: a csikung legfontosabb energiagyűjtő pozíciója ugyanis egy statikus fa állás, ami kifejezetten térdgyilkos.  Lassan olyan jól lettem, hogy a spiritualitás bármely tevékenységben fellelhető nyomaitól is undorodó férjem gyanakodva nézett. Hazudnék, ha azt mondanám, a csikung mára a kedvenc programom lett, ha választani lehetne, inkább nyomnám a zumbát, de tény, az egészségem és a közérzetem javulása jelenleg elegendő motivációnak tűnik a heti többszöri gyakorlásra.

Azt szokták amúgy mondani, a csikung a legmaterialistább spirituális tudomány. Ez az én nyelvemen és gyakorlati tapasztalatomban annyit tesz, hogy vagyok én, aki mondjuk jár a piacra, cikket ír,   vacsorát főz és vagyok én, aki az edzésen mindenfélét elképzel egy vizualizáció alatt, valamint nyugdíjas tornára emlékeztető mozdulatokat végez. És ez a két én igazán befogadható távolságban van egymástól. A csikung szellemiségében az a jó, hogy nem várja el tőlem, hogy bezúzzam magam  valamilyen hitvilágba, elmerüljek bizonyos fajta eszmékben, vagy módosult tudatállapotban ténferegjek állandó mosollyal a fejemen.  A hétköznapi ember szintjén a mesteri ajánlás igazán egyszerű: oda kell állni és csinálni, tőlünk telhető tökéletességgel. És kész. A többit elvégzi az energia helyettünk. Nem kell hinni, gondolkozni, elemezni. Hogy őszinte legyek, ez a hozzáállás az én elemző, mindig is villámgyors eredményekre fókuszált, csapongó lényemtől alapvetően idegen volt. Régi önmagam minimum a nulladik pillanatban érteni akarta volna, mi miért történik, hogyan működik, mit kell érezni, képzelni, gondolni és persze, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. De a csikung ezen a téren is igen jó tanítónak bizonyult. Ha ma lemegyek edzésre, roppant egyszerű forgatókönyvet követek. Alapvetően feldobódom a közeg allűrmentességétől, megtárgyalom a lányokkal a legfontosabb női témákat a fodrásztól a gyereknevelésig, aztán odaállok és csinálom. Arról jelenleg sincsen fogalmam, hogy pontosan mi történik a testemben, de valahogy elengedtem az észérveket, elfogadtam, hogy a csikung alattomosan hat. Pár hétig nem figyeltem csak oda, és mire észbe kaptam, ott álltam talpig egészségesen, friss pszichével, alapvetően tiszta fejjel. Hogy őszinte legyek, bármeddig gondolkozhatnék, erre úgysem lenne mit mondanom.

 

Bővebb információ. www.csikungkozpont.hu

Mocskos 33

A helyzet az, hogy nem vagyok jóban a szülinapokkal. A fura az, hogy az időmúlás kicsit sem zavar, sőt, az idő az évek előre haladtával igazán élvezetes dolgokat buktat a felszínre. A szülinapok, ezek a semmitmondó fordulók viszont évről-évre rossz napot hoznak, ostoba történésekkel, veszekedésekkel, régebben valami gyermekkorból maradt csalódással, mostanság pusztán negatív élményekkel. A tendencia tegnap sem fordult meg, a hajnal gyermeki hisztivel köszöntött, a reggel családi balhéval indult, a dél rossz hírrel érkezett. De ezúttal kifogtam rajta, nem ért váratlanul. Még előző este megszállt valamiféle bizonyosság, hogy a szülinapot idén mégis máshogy élem majd túl – meg. Gyorsan papírt ragadtam, öt listát készítettem. Abban a biztos tudatban, hogy egyáltalán nem találok majd jobb alkalmat, amikor hálát adhatnék a családomnak, azért amit kaptam és kapok tőlük, mindenkinek megírtam a magáét. Öt-hat dolog fejenkét, ha sokat mondok, de az színigaz, mentes mindenféle szépítéstől, sallangmentes, tőmondatos. Ezt kapták tőlem a szülinapomra itt szűk körben. És meg kell mondjam, az ajándékozásban továbbra sincs semmi rizikó, mindig jó érzést hoz. A szülinapomnak pedig ezúton üzenem, hogy idén én nyertem.

Zuhany mellett

Bírtam a lányokat. Lenyomták a kánikulában a kézilabda edzést, most meg itt csacsogtak cseppet sem fáradtan, lófarkasan, üdén. Szépen álltam köztük, kicsit öregen, kicsit mosolyogva, vártunk a felszabaduló zuhanyzókra.  A lányokon minden volt, ami kell meg ami nem, félig felöltözve léptek a fülkékbe, alaposan eligazgatták a függönyt, apró rés se maradjon a kíváncsi női tekinteteknek. Hallottam a víz sistergését, bambultam a négyzetes csempés padlót, aztán láttam, ahogy a függönyök mögül előtűnnek a ruhás alakok. A lányoknak hatalmas szájuk volt, a tini önbizalom gát nélkül áradt ki belőlük, jóízűeket kacagtak, heccelődtek. Közben időről-időre szorosabbra húzták magukon a törölközőt. A szégyenlősség rég látott természetes mozdulatai voltak ezek, jót mosolyogtam, pontosan értettem őket.  A magamfajta már rég leszokott az ilyesmiről, túl sokat látott ahhoz, hogy elhiggye, mutathat újat. Lopva néztem őket, azt kívántam, hogy bár megértenék, milyen szépek. A lányok indulni készültek, mozdulataik türelmetlenné váltak, egyre hangosabban  szólongatták lassabb társaikat. Tudtam, mindjárt nyitják majd az ajtót, törölközőbe csavart testük csak épp még egy percet vesztegel itt valahol a gyermekkor és felnőtt világ küszöbén.

 

 

Valami új...

Várunk mindenkit szeretettel!

www.idokapszula.eu

https://www.facebook.com/pages/Időkapszula/522788184437135?fref=ts

Eszter

Fullasztó nyár

Mentem az önkormányzatba valami marhaságot intézni. A negyven fok még csak készülődött, de azért folyt a víz a népről, ahogy kell. Megláttam a kéregetőt, ült nyugodtan a tolószékében, szakállal, rendezetten, egyenes háttal, előretartott kézzel. Egy csepp sem folyt a homlokán. Egy lába volt, a másik nadrágja szára szépen elrendezgetve feküdt az ülésen. Gyorsan előkapartam a százast, mindig adok, ha lehet. Ami persze hülyeség, mert inkább mindig veszek, illúziót, hogy segítettem. Ez köztudottan baromság, segíteni nem így szokás, az macerásabb egy dolog, nem is való a mai embernek, sok idő, sok energia, miegymás, kiemlékszik. A százasért meg jár a félperces jó érzés, ez így fair. Belenyomom a markába, rám néz, a tekintetében nincs semmi hála és nincs semmi ellenszenv, partnernek tekint, elveszi és megadja ami jár,látszik rajta, érti ő is az üzletet. Innentől semmi kedvem tovább mesélni, beleszorult akkor is a szívem. Elhúzom a kezem, fordulok vissza az út felé, akkor pillantom meg őket. Az anyuka tolja a nagyfiút a kocsiban. Látszik elsőre, nem babakocsi ez már, másfajta. És én meg akarok semmisülni, mert látta amit tettem, látta ahogy adtam, látta az átfutó szánalmat is a mozdulatomban és most miattam látja lelki szemei előtt a gyermekét nagynak, abban a kicsi kocsiban…és én nem tudom, mit kéne tenni, mert nem lehet mit mondani, mert egyszerűen nincs mit mondani. Csak lehajtom a fejem, utálom magam, még akkor is, ha kivételesen nincs miért, és utálom a gondolatot ami miattam türemkedett elő a nő fejében ezen a napsütéses reggelen. Kutat  a tekintetem, de senki sem árul már, pedig sokat szeretnék fizetni a nő fél pillanatnyi jó érzéséért.  

Tegnap

Nagy térből egy kicsi falat, üres falakra csipeszelt képek, langyosra olvadt pezsgő, pár ismerős arc, gyerekzsivaj, fekete-fehér világok, ribizlis süti sok porcukorral, mesék, tétova idegen tekintetek, pogácsaillat, pár szó, sok vigyor…ilyen volt a mi a megnyitónkJ.

Folyondár Galéria, tegnap, uzsonnatájt a Majdnem minden napra egy mese című kiállításon…

 

Ilyenünk is lesz...

Semmi extra

A minap olvasom egy neves női lapban a tehetséges tévés személyiséggel készült interjút.

A hölgy meséli, hogy nem kell aggódni, a gyerek születése megváltoztat ugyan ezt-azt, de nincs nagy vész, ő sem hagyta abba a munkát, ívelt tovább a karrierje. A gyermeket kell csak jól szoktatni, hogy bárhol elaludjon, ne nyűgösködjön, még véletlenül se zavarja meg a felnőtt már bevett életformáját. A szigor fontos,  így látta ő is otthon. Tovább mesél. Nagy szerencseként említi, hogy életének szerves része lehet a mozgás,  igaz csak lovagolni, úszni és futni szokott. Házikedvencként kutyát tart, mert állatbarát, a kicsikét természetesen maga sétáltatja. Tizennégy éves kora óta ismeri a férjét, akivel millió éve boldog házasságban él. Utóbbi nem is csoda, hiszen még a gyermekük születése után is különös figyelmet fordított a kapcsolatuk ápolására, így érthető az őket körbeölelő mindennapi harmónia. Estéit a tévézés köti le, rengeteget dolgozik, de meg is van az eredménye. Napközben hobbiként szívesen kertészkedik, egyebek mellett paprikát és borsót termeszt, gyümölcsfákat nevel. Mondani sem kell, hogy saját szavaival élve „nemzetközi konyhát vezet”, amiben a távol-keleti ízek mellett a mediterrán különlegességek is mindennapinak számítanak…Nagyjából ennyi.

Csendes komment a margón:Valami naiv módon azt hittem, ha mi nők végre elvergődünk a saját határunkig és toporogva, de immáron érzelemmentesen mustráljuk a legkülönbözőbb irányból érkező, photoshop kerekítette műanyagidomokat, a nehezén túl vagyunk. A fenti példa azonban hűen tükrözi, hogy nekünk semmi sem elég. Állítom, hogy férfitársaink csak kullognak a női maximalizmus, később a tökéletlenségből fakadó gátláshalmaz, majd a depressziónk nyomában. Bizony, mi adjuk a sorvezetőt, vesszük a krémeket, nyögünk a mérlegen állva, mesélünk a szomszéd nőjének minimum a mellműtétjéről, sóvárgunk egy olyan forró naci és persze egy olyan fenék után…és próbáljuk beletolni a huszonnégybe a hetven órát, teljesíteni minden fronton, anya, feleség, öntudatos önálló nő, majd öntudatos nőnemű férfi szerepben, ahogy az fentebb  írva vagyon. Nem merünk ülni a fotelben, erőteljesen tenni a semmit vagy három percig, ez tisztán látszik. Imádjuk a sablonjainkat, majdnem ingyen, a nyugalmunk és az ép eszünk árán vettük őket. Megérte.

Bizonyos szempontból, csak azt tudom remélni, hogy az említett lapot férfiak, még inkább házas férfiak, nem olvassák.

Egy egészen másik, fent említett szempontból, pedig azt, hogy nők sem.

 

Vásároljunk! (18+ a kiskarikában)

A legnagyobb gond, amit mostanság észlelek magamon, hogy már csak igen ritkán hat át a döbbenet és a kedvem sem türemkedik elő a régi lendületével, ordibálva, hogy na erről azért lenne mit mondani. Eléggé vészjósló jelek ezek egy optimistánál.

 A fenti helyzet magyarázza, hogy könnyed nyári apátiámban sajnos ma sem tudok annyira fröcsögni, amennyire a tárgyhoz amúgy illene. A minap nagybevásárlást kerítettem egy erre alkalmas helyen – ahol amúgy sem lepődik már meg semmin az ember – szóval, csak megyek ott, pakolom békésen a tejfölt, a sajtot, meg a joghurtot. Nyúlok be, koccan a fejem, megáll a kezem, kicsit lefagy, meresztem a szemem, de tényleg ott lógnak. Gyönyörű rendben fagynak a hűtőpult belsejében a Verdás autók és a plüssbabák. Igényesen egymás alá akasztgatva, látszik ám, ha valaki értőn nyúl valamihez, ezek rendíthetetlenül lógnak, sehol egy kilógó fej vagy ilyesmi. Úgy tűnik, a direkt reklám már erőtlen, tovább kellett hát lépni, és íme a tökéletes végeredmény, az ember feje beleütközik a megvásárlásra erősen ajánlott tárgyba. Mert az ugye, hogy látja, a legváratlanabb helyeken is, mint mondjuk körömgomba reklámot az abc falán, az nem jó, mert még elmenne mellette a szerencsétlen, de így, hogy belép a testi kontakt, mit is tehetne. Az a nagyon marha és amúgy más választás híján lévő nő, aki egy: gyerekkel rendelkezik, kettő: elpaterolhatatlan gyerekkel rendelkezik, három: valahogy megúszta az áruház gyerekosztályát, négy: felvállalja, hogy amolyan egészséges joghurttal tömné a kölykét, na az bassza meg.

Tekintve, hogy a helyzetről még több szót ejteni még feleslegesebb lenne, képek csatolva.

Szélcsend

Először csak fáradt voltam, ültem ott a rendelőben, ami mostanság nem tűnt egyedinek, szóval csak ültem ott a többiekkel, amikor megesett, hogy bazi álmos lettem. Aludni persze nem tudnék amott, de gondoltam már úgyis tök mindegy, mindenki alaposan végigmért mindenkit,  lenézően konstatálta, hogy milyen lapot, újságot, könyvet olvas a másik, a többség megutálta a sarokban ülő kisebbséget, mert onnan előbb lehetett bebocsáttatást nyerni az orvoshoz, a telefonok pedig lassan kezdtek lemerülni. Két órája dekkoltam a padon, mire végleg lejátszottuk a kis helyre összekényszerült emberek összes néma és felesleges játékát... lesz, ami lesz lehunyom a szemem-gondoltam, a kezemben fekvő pletykalappal már úgysem csúszhatok lejjebb a peremről és akkor tényleg lehunytam. Amikor halványsárga lett a szemhéjam mögött a világ, kezdtem csak jól lenni. Hülyeség milyen jól tud esni a megvonás, a látványé, a mindenféle látványé.  A párocska kezdte mellettem kettővel, suttogtak, szerintem már maguk sem értették, hogy mit, olyan halkan, de ami hozzám elért, az csodás volt, valami csiklandozó zaj, értelem nélkül, nagyon szép. Szerettem volna, hogy sokáig suttogjanak, de aztán abbahagyták és újra csak a mobil csipogott. Valaki csoszogni kezdett, mire többen behúzták a lábukat a pad alá, nyíltan gáncsolni mégsem etikus, pedig hogy szerették volna. Csúszott a bőr talp a linóleumon, biztos, hogy nem hagyott nyomott, de a hangja karcolt és közben az a lassú reszelés, innen-oda. Amikor beállt újra a régi rend, az ajtón belülről zötyögött ki a gépzaj, az sem volt rossz, kicsit mintha kamionban utaznék, aztán beszédfoszlánnyal keveredett, amit persze nem értettünk. Pedig mellettem egy nő szerette volna, éreztem ahogy megnyúlik a feje az ajtó irányába, önkéntelenül, észre sem vette, de mégis része akart lenni a benti dialógusnak, talán, hogy megnyugodjon, másnak is fáj a rheumája vagy ilyesmi. Aztán a nő visszarendezte a fejét, legalábbis én így éreztem a halvány sárga szemhájam mögül. Egyszer kialudt kint a neon, bent is sötét lett,  valaki nagyot sóhajtott, de nem azért hogy levegőhöz jusson, hanem hogy felvegye a felé nyújtott sajnálatot, igen biztosan fájt már a gipszelt lába, amit akkor éppen persze nem láttam, de elképzeltem és úgy képzeltem, nagyon fájhat. Szóval jó nagyot sóhajtott a sötétben, egyesek ránéztek, mások juszt se, szerintük nem is fáj a gipszelt láb, nem mondták, de ezt gondolták, határozottan éreztem. A párocska megint suttogni kezdett, ami a legjobb dolog volt az egész délelőttben, de akkor egy nő túlzott lendülettel elhúzta a táskáján a cipzárat, talán be is csípte a bélést, de mindegy volt, mert kiszólt egy fehér hang és engem behívtak. Kinyitottam  a szemem és a párocskát kerestem, nem voltak sehol, a pad két vége üresen meredezett, a csoszogó nő már eltűnt a lépcsőfordulóban, csak egy férfi maradt a váróban csuklóján apró fekete táskával, a zöld bélése félig kilógott, ahogy elakadt benne a fém cipzár.

Időrés

Kéne egy szék. Ez jutott eszembe, ahogy a konyhapultnak dőlve pucoltam az almát. Aztán hirtelen felhúztam a reluxát az ablakon, pedig az mindig ott fityeg, - ne hogy már nézzék, ahogy töltöm a kakaót, - máskor maximum átfordítom a kis léceit, de most nem, úgy felhúztam, mint a sicc. Bejött a kinti zöld a konyhába, hozta a tuják friss szagát, az eső páráját, néhány bogarat. Hülyén hangzik, de egy kicsit megfordult a világ, a nosztalgia hirtelen jött és kellemesen hozzám ragadt. Az jutott eszembe, ahogy ültünk a konyhaszékeken, fejtettük a borsót a sokszor mosott műanyag szűrőtálba. A nagyinál mindennek akkurátus rendje, megfelelő helye és ideje volt, a főzés komoly dolog, tudja ezt mindenki, aki valaha megkóstolt egy OLYAN rántott húst, gulyást vagy francia salátát. A nagyi mindent hagyott, kiskoromtól adott kést, közben beszélt, marha hangosan röhögött, vagy hallgattuk a rádiót és találgattuk, hogy melyik ázsiai betegséghullám ér majd el először hozzánk. A nagyim rettegett mindenféle kórságtól meg a bogaraktól, a kettőt pedig szívesen kombinálta egy témába. A nagyi mindent megmutatott, de én mégis hebrencs szakács lettem, nem ő tehet róla. Most is pucolom itt ezt az almát, totál különböző szeletekre vágom, hiányzik a rendszer, látszik is a végén, de azért majd megesszük. Kéne az a szék, ülnénk most csak itt, jönne be a tuja szaga, az eső párája meg az a néhány undok bogár.  

Máshol

Aj’ de nem volt kedvünk menni – ami persze nagyképűen hangzik, de tényleg. Sem lélekben, sem fizikailag nem volt éppen érkezésünk a dologhoz, aztán nagy nehezen mégis nekiindultunk…három nap, gyerek nélkül, együtt.

Az idő ellenünk fordult, esett és fújt, lehűlt és utáltuk az egészet, meg persze leginkább magunkat, hogy gyávák voltunk otthon maradni. Csak lassan kezdett derengeni az ég, tűntek ki az emberek a tömegből, engedte magát látni a másság. Mert ahol voltunk ott bizony minden amúgy volt,  mindenki különbözött tőlünk, egymástól, sokan voltak, de elfértek, nem nyomultak, mégis haladtak és elfogadtak, elfogadtak, elfogadtak mindenkit, éppúgy ahogy aznap volt. Szürreális világ, belélegezhetetlenül hatalmas, valami furcsa keveréke időnek és térnek. Senki sem bolond ezen a színpadon, mert senkit sem néznek bolondnak, mindegy mi a jelmeze, hogyan viselkedik vagy honnan jött…ez a nagy dolog ám, csak néztük.

Kellett idő mire, mire megnyíltak bennünk a szűk kis rések, bejöhetett ami velünk akart maradni, kicsit még lihegtünk, aztán már jöttünk is haza. Mi röpke kis pillantásunk magunkra, másra.

London.

 

Facebook

Kedves Olvasók, Errejárók, Belesők!

Akinek kedve, ideje tartja, csatlakozzon hozzánk a Facebookon is.
Majdnem minden napra egy mese...

További szép napot Nektek!

Eszter

A gyerek határai

 

Ez egy mókás címnek tűnik, főleg ahhoz képest, amiről írni szeretnék. Mert hogy szerény megfigyeléseim szerint a mi gyerekünknek például alig jutott ebből a határ dologból. A helyzetnek ilyenformán több a fonákja, mint az eleje, de a bánatért félig mán késő.

Nézzünk egy példát. Amikor Soma azt mondja:  - Apa, én erősebb vagyok, mint száz méter! – és közben igyekszik brutálisan nézni, azon jót röhögünk, de ő végtelenül komolyan hiszi, hogy hegyeket mozgathat meg. Ha ehhez hozzáadom, amit a gondolat hatalmáról olvastam, a kölökből simán lehet bányász vagy kőműves, kőfejtő, talicskás, erőművész, esetleg kalapácsvető. Amennyiben ezek közül valamelyik is közel áll szíve vágyához, helyben vagyunk, a kezdet több, mint bíztató. Vagy máskor azt mondja : Anya, én már tudok olvasni! – ami természetesen szintén kamu, és jót derülök. Két perc múlva viszont megmutatja, hogy a tornázós videón a hosszú listából szerinte hova van írva, hogy Combizom-erősítő gyakorlatok, amitől meghasonulok és átmenet nélkül elszégyellem magam. (…Ilyen alapon arról sem bocsátkoznék előzetes találgatásokba, hogy a gyerekek tudnak-e repülni. Soma szerint utóbbi igazán csekély nehézségű manőver, amit mi felnőttek túlreagálunk. Csak remélni merem, hogy ki nem próbálja.)

Más irányból. A nagybátyámnak igaza volt, bár sokat nem értünk vele. A gyerek mindig a falig megy. A falait te állítod megfontoltan, szép rendben, derékszögben…és tetszenek neked. Mondod neki, hogy ezt nem kéne, amazt ne úgy, és ha lehet, azt meg se próbálja. Lenyomsz neki egy taslit, ha máshogy tesz, megzsarolod érzelmileg, ha nem fogad szót - hogy csak a legnemesebb nevelési eszközöket említsem. Aztán pár év múlva éppen hátradőlnél, amikor rájössz, hogy a gyerek kint rohangál, te bolyongsz a saját falaid között, a lónak, amin fordítva ültél, meg tétován bámulod a seggét. Van ez így. Velünk már jó pár témával kapcsolatban megesett.

Persze van tiltólista, a szemtelenség, a hazugság és társai  egyáltalán nem szubjektív kategóriák, normális esetben ezeket sikerül a gyerek értékrendjének megfelelő polcára betuszkolni. Látod a szemén, amikor érti, amikor elszégyelli, amikor megbánja. Ezek olyan pillanatok, amiben ott a bizonyosság, valami átért tőled, hozzá. Nem is falak talán, de mégis támaszok, a jövőre, éppen az ő számára. Kellenek.

Ezen értekezés kapcsolódik ahhoz a végtelen számú előzőhöz, ami nélkülözi a tanulságot. Ha tudnám a frankót, biztosan elmondanám, de azzal is baj lenne, tekintve, hogy minden gyerek más. Mi itthon újra és újra abban maradunk, nekünk a figyelemre osztottak jegyet. Éppen jónak tűnő falak építésével, két perc múlva ugyanezek lerombolásával, időtállónak tűnő papír paravánok huzigálásával, megkésett reakciókkal, elbaltázott döntések felismerésével, ugyanabba a szarba való számolatlan beletottyanással, néha kis előrelépésekkel telnek napjaink. Nagyjából így nő a gyerek. Vagy talán érik a pálma. Utóbbit kifejezetten a család felnőtt tagjaira értettem.

Hosszú séta

Nagyon félt, csak ezt láttam a szemén. Tekintete a mélységre tapadt, megfontolta a legapróbb mozdulatot is. Dagadt keze meg-megbicsaklott a boton. Mindenki sietett, nem rosszból mondom, ők sem rosszból rohantak, láttam a léptükön, a szájuk remegésén. Az idős nő a negyedik lépcsőfoknál időzött, vissza-vissza nézett, maga sem tudta, hogyan jutott el odáig. Megfogtam a nyirkos karját,  hálás mosolyt küldött,felszállt a boltból a kenyérillat, azt szívtuk, aztán koncentrált tovább. Minden lépésbe beleadta az összes erejét, felhasználta az egyensúlyozásról tanult valamennyi trükkjét. Lassan ereszkedtünk, közben az állán tátongó sebről mesélt, itt szerezte másfél hete. Aztán csak szuszogott, ősz haja a tarkójára tapadt. Eltelt valamennyi idő és egyszer csak megérkeztünk. Kérdeztem, hogy most akkor hogyan, de köszönte, kivonta a karját. Totyogott, hű de lassan, de teljesen egyedül éppen amerre ő akart.

Esti békés

Esti békés

Van nekünk egy szokásunk. Amikor már mindenen túl vagyunk, ami kötelezettség és tennivaló, összeülünk. Soma hálózsákban az ágyába, az apja a fotelbe, én a sámlira. És akkor a gyerek kiadja az ukászt: na beszélgessünk! Ilyenkor mindenki előtúr valamit, ami foglalkoztatja, jó volt vagy éppen rossz a napban. Felszínre bukik, amit elnyomott az időhiány. Soma elmondja, hogy az oviban rálépett egy kis bogárra és hogy nem szereti őket, de sajnálja és és és…aztán jobb lesz. Mesél az új szülinapi Villám autóról, számol a kezén, a papíron, leolvassa a régi cumisüveg jelzéseit, 1,5, 0 az mennyi? Tűnődik, hogy a hétvégén fölkeresett három focipálya közül melyik lett a kedvence, máskor csak összevissza beszél, mert beszélgetni jó. A gyereknek fantasztikus érzéke van amúgy önmagához. (Idővel kipréseljük majd belőle, de még megvan.) Tudja, melyik téma nyugtatja és segíti a közeledő elalváshoz. Tudja, hogy amit elmond, az súlyt veszít. Tudja, hogy ha az apjával feszültség van köztünk, ott és akkor, elengedjük. Mint ahogyan tudja azt is, hogy hol vannak a határaink és tojik rá. Mondok példát. Én sohasem voltam jóban a halál dologgal. Nem tudok róla igazán beszélni, nem is akarok, van bennem valahogyan, feldolgozatlanul. Érzi és mondja és nem kímél. Tudni akarja, mikor halunk meg, hogy a kiázott keze, azt jelenti-e megöregedett, hogy aki ráncos, az csúnya-e, hogy ha meghalunk mi lesz velünk. Utóbbit, mikor először kérdezte, felkészületlen voltam, meséltem az angyalokról, ahogy felszállnak a lélekkel az égbe. Hülyén nézett rám és kijelentette, hogy nem úgy van. Az ember csak máshova költözik, egy új otthonba. Az volt ebben az igazán brutális, hogy én éppen így hiszem - új testet választ a lélek - de sohasem tudtam volna ilyen tökéletesen emészthető formában megfogalmazni. A gyerek nagyjából mindent tud ott és akkor, ahol és amikor van. Benne él a jelenében, nem gondol a múltjára és tökéletesen hidegen hagyja a jövő. Volt egy sztorija,a legkegyetlenebb mind közül. Egyszer elmesélte, hogy ha felszáll az égbe, abban nem lesz semmi rossz,  annak mindenki örül majd. Hüppögve bőgtem.  Ezt egyrészt nem értette, másrészt tetszett neki, hogy ilyen erős érzelmet provokálhat ilyen kevés energia-befektetéssel. Onnantól pedig  groteszk módon kezdte edzeni a lelkem: napokig minden este elismételte a sztorit, egészen addig, amíg már nem sírtam. Amikor elmaradt a hatás, felhagyott a jó szokással. Lehet mondani, hogy a gyerek kegyetlen, és a módszerei is azok, igaz. De mégiscsak más, ha az embert egy csupa báj, őszinteség száz centis edzi, mintha maga az élet.

Sári

Sárinak pöttyös szoknyája volt és göndörös vörös haja. Amikor Retek Feri első nap meglátta őt az oviban, azt gondolta, ők barátok lesznek. És barátok lettek. Egymás mellett ültek az ebédnél, ugyanannak a madáretetőnek festették a két oldalát és mindig nevettek egymás viccein. Sári vagány volt, rendszerint ő találta ki, hogy mit játszanak. Feri pedig csendesen és boldogan követte a kislány hóbortjait.

Egy reggel Sári nem jött oviba. Feri az ajtónál állt egészen amíg el nem kezdődött a reggeli, végül csalódottan leült az asztalhoz. A mellette lévő kis piros szék egész nap üres maradt és Feri nagyot sóhajtott, amikor az udvarra menet Sári helyett Zsuzsival kellett párban állnia. Aztán Sári másnap sem jött. Harmadnap került csak elő, Feri akkor boldogan szaladt hozzá az ajtóba. A mindig nevetős Sárinak azonban nem volt jó kedve.  Nem akart indiánost játszani, nem húzódott félre Ferivel titkos dolgokról sugdolózni, sőt, még a piros mászókáról fejjel lefelé lógni sem volt kedve.

Sári attól a naptól fogva keveset beszélt és sokkal kevesebbet nevetett, mint régen. Feri hiába grimaszolt neki, rajzolt a filctollal szívecskét a kislány kezére, a mosoly elmaradt. Feri nézte, csak nézte a barátnőjét és nem tudta mit tehetne.

Egy napsütéses délelőttön Feri és Sári az óvoda udvarán a kis faházban üldögélt. Sári akkor megfogta a kisfiú kezét és Feri látta, hogy Sári arcán legördül egy könnycsepp. Aztán még egy és még egy. Amilyen kitartóan hallgatott Sári az elmúlt hetekben, olyan kitartóan hullottak most a könnyei. Feri úgy látta, a kislány arcán először pici ezüstös csíkokban, aztán egész folyókban ömlik le a sok könny. A faház pallója csillogni kezdett, Sári könnyei tócsává nőttek.

Sári sokáig sírt, Feri pedig sokáig ült mellette némán. Amikor elfogytak a könnyei a kislányból a szavak kezdtek ömleni. Feri nem értette pontosan, amit mesél, csak azt, hogy Sári szülei már nem élnek együtt. Hogy a papája már nem  játszik vele minden este habcsatát a nagy kádban, csak keddenként. Hogy a mamája már nem süt a nagy tepsivel sütit, csak a kis hosszúkásba teszi a tésztát. Feri nem tudta mit is mondhatna és Sárinak egyáltalán nem volt szüksége rá, hogy bármit is mondjon. Amikor Sáriból kifogyott a könny és a szó, Ferire nézett és elmosolyodott. Így ültek vagy egy percig és Feri érezte, hogy igaza volt, ők tényleg barátok lettek. Aztán a kislány felpattant, a göndör vörös fürtjei épp úgy rugóztak, mint régen. Egy pillanat múlva Feri már csak a hangját hallotta a mogyoróbokor felől: Kapj el, ha tudsz! és Feri olyan boldogan szaladt a kislány után, ahogy talán még soha.

A budai dzsigoló

Először csak hátulról láttam. A Marczibányi térhez sétált lefelé és pontosan úgy rázta a hátsóját, mint Travolta. A fiú farmert és fekete bőrdzsekit viselt, haja sötétbarnán kócolódott a fején. Mokánynál több volt, kövérnél kevesebb. Mint később kiderült – mellette gurultam el – húsz körül járhatott, arcát megkésett pattanások tették teljesen szabálytalanná. Két kék szemét markánsra fogta be a fekete szemüveg. És csak rázta. Tuti, hogy látta a Szombat esti lázat, na nem a mostanit, azt a régit – ez jutott eszembe, meg az, hogy a valódi sárm pofátlanul elbánik az előítéletesekkel.  És hát nagyon igazit mosolyogtam. A jófajta önbizalom mintapéldánya a mustrámból természetesen mit sem vett észre. Pedig ha egy tizenötössel fiatalabb vagyok, lehet még meg is fordulok utána.

U.I.: Ajánlom szeretettel a Marczibányi térre annak a fiúnakMásrészt minden tinédzsernek, akinek fogalma sincs a saját természetes vonzerejéről és hanyatt-homlok rohan a trend, a divat, a diétás-receptek, valamint a sminkkészletek után...  

 

 

Táskátlanul

Tudom, hogy a téma pillekönnyű, legalábbis első cipelésre, de muszáj megírnom. A női táskákról lenne szó, vagyis inkább, mégiscsak, már megint, Rólunk, nőkről.

Nem tartom magam különösképpen megalománnak, úgy hiszem, inkább csak praktikai okokból történt, hogy azon kaptam magam, mind nagyobb batyut cipelek. Amikor Soma megszületett vált igazán indokolttá a „bőrönd”, hiszen, mint tudjuk, a legkisebbeknek van szükségük a legtöbb nélkülözhetetlen holmira. De a gyerek tagadhatatlanul egyre csak nőtt, rajtam meg rajtam maradt a megszokott súly. Szépen lassan részemmé vált a nélkülözhetetlen holmik tömege, hordtam, cipeltem magammal a cuccokat, kellő meggyőződéssel és annál is fájóbb bal vállal. A minap ültem a villamoson, - ha tehetem máig ezt a közlekedési formát választom, a legjobb, ha az ember szemlélődős üzemmódra vágyik -, szóval ültem ott és bazi nagy köd volt, semmit sem láttam. Kényszerűen belepillantottam az ölemben szétterülő zsákra. És turkálni kezdtem. Később csoportosítani, az egyik fakkba azokat a cuccokat, amik nem feltétlenül szükségesek, a másikba az elengedhetetleneket. Jól megógtammógtam a dolgot, alaposan és szigorúan mérlegeltem, volt időm a Blahától a Moszkva térig. Nos, a végén mulatságos végeredményt kaptam. Telefon, kulcs, pénz, személyik, lakcímkártyák, két zsebkendő és…kész. Ez volt a jobb oldal. A fentiek száz százalékát tudtam elhelyezni éppen rajtam lévő kabátom zsebeiben.

Másnap táska nélkül indultam el otthonról. Marhára hülyén hangzik, de félig pucérnak éreztem magam… továbbá végtelenül könnyűnek, két aktív kézzel megáldottnak, egyenes vállúnak és valami abszurd értelemben szabadnak. Meglehetősen forgolódik a gyomrom a belemagyarázós kísérletektől, ezért is inkább csak annyit írok, ha tehetitek, próbáljátok ki!

A Dolog természete

Kiírom, gondoltam egy ideig könnyelműen és fogtam a papírt. Ültem fölötte, vakított a fehérsége, de a Dolog mondanom sem kell, hogy nem jött ki. Éjszakákon át hajtotta hangosan az agyamat, aztán csendesen megbújt minden nappali gondolatom mögött. Táncolni kezdtem, ráztam a karom, söpörtem kívül-belül, üvöltött a zene, jobb lett kicsit, de a Dolog csak nem esett ki. Később térdre rogytam, kértem és segített, de éreztem, hogy Ő még mindig győzelemittasan mosolyog valahol a tüdőm és a szívem között. A sürgősségin esett csak le, hogy az ilyesmit se kikönyörögni, se kilökni, se kitépni, se máshogyan erőszakkal kiűzni nem lehet. A Félelem jobban ismer, mint én magamat, a legapróbb sötét foltomba költözik, ott hízik csendben, bűzleni kezd, mégis nehéz rátalálni, igazán jól mulat a kínomon. Aztán mégis máshogyan döntöttem - mondhatnám nayképűen, de ez hülyeség, hiszen egyáltalán nem volt választásom. Akármilyen szépen is kért és bújt a sejtjeimhez, többé egyetlen gondolatot, árnyékot, percet sem adtam neki. Egy ideig könyörgött, aztán vonyítani és facsarni kezdett, de akkor már magam voltam. Végül a Félelem éhen veszett, Murpy-módra éppen valahol a gyomrom táján. Én pedig végre újra kaptam levegőt.

Facebook

Továbbra is áll, hogy várunk minden Érdeklődőt, Belesőt, Kíváncsiskodót apró közösségünkbe a Facebookon .

Éppen ennyi

Sokat gondolkozom azon, mi az ami megosztható, amit egyáltalán érdemes megosztani. Ami esetleg előrébb visz másokat (értsd:megmosolyogtat, elgondolkodtat), de persze leginkább rajtam lök egyet. Aki olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a személyessége vitathatatlan, ugyanakkor a sorok mögött mindig van számomra elég hely, ahová bújhatok. A gondolataimból többnyire nyílt titkot csinálok, miközben a magánéletem, a legszorosabb körön belüli események, sosem kerülnek ide. Ez az én komfortzónám. És egyben határaim kijelölője is. A minap kaptam a jó tanácsot, hogy nyissak szélesebb körben. Adjak még meg mást is, kínáljak nagyobb belátást, jobb híján, az életembe. De a népszerűség ezen foka igazán nem vonz. Úgy vélem, a fenti igény kielégítését a józan mértéknél így is sokkal nagyobb felületen szolgálják más fórumok. Köszönöm, akik így is olvasnak.

Gátlástalanul

Sétálunk kézen fogva, a panelok alját nézzük. Keressük a cipőboltot, valahova ide jelölte a net. A gyerek elhúzza a kezét, előrerohan pár métert, megáll a fal előtt. A nő szőke, sokkal nagyobb, mint életnagyságú, szépen felplakátolva, lengén öltözve. Valami fitness bolt hirdetése. Soma kb. öt centiről mustrálja, majd megállapítja, hogy szép a hasa és a haja. További tizenkét percet elidőz, én csak állok, nézem az arcát. Pontról pontra végigveszi az izmos testet, vigyorog, mint a vadalma. Végre meggyőzöm, elindulunk. És ez így megy. Nem tudom, honnan vette. Az IKEA-ban a pénztárosnak kifekszik a földön, majd felpattan és közli, hogy csinos vagy. Mindezt valami spéci bájvigyorral ötvözve, szép kísérlet. Sajnos mégis fizetnünk kell. A fodrásznál mossák rólam a festéket, megérkezik az új kozmetikus lány. Soma bekéredzkedik a szobájába. Mire beérek megnézni a hajmosás után (max 5 perc), Soma már a masszázságyon fekszik, félig levetkőzve, Rozitával masszíroztatja magát. Mondanom sem kell, hogy nem óhajt hazajönni. A játszótéren életében először látja meg Emmát. Nagy a szerelem. Emma talán ha egy öt évvel idősebb a fiamnál, le sem tojja, néha odavet neki egy-egy fél szót, gondolom az én megnyugtatásomra. Somát ez egyáltalán nem érdekli. Két órán keresztül megy a nyomában és tolja neki, hogy képzelje, ő le tud csúszni a tűzoltós rúdon, nézze csak meg a lány, meg hogy apa hozott egy nagy lego dzsippet és az távirányítós és majd jöjjön el és nézze csak meg és végül, hogy nálunk alszik-e majd. Komolyan, de komolyan, a gyerek nagyon kemény.

Sosem szoktam, de fotó mellékelve.

 

 

Hét nap, hét éjjel

Ezúttal egy hete vagyunk összezárva a fiammal, - nátha, köhögés, torokfájás, utolsókat rúgó téli bacik tömkelege. Ahogy így matatok a fejemben, rég volt már ennyi huszonnégy óránk együtt. Persze minden egyes orrfújásért küzdelem megy, mert már marhára unja, de összességében inkább csak a párnacsaták, hasbuborékozások, mesés félórák, bunkerépítés jut az eszembe. Az éjszakai számtalan ébredés utáni kómás összebújások a félhomályban. Mert hogy ezekkel teltek a napok. Soma mostanra sokat változott. Éppolyan türelmetlen, egoista és makacs mint korábban volt, mégis nagyobb felületen enged. Korábban az ellenállása sokszor közénk állt. Farkasszemet nézett az akarata az enyémmel és a tekintetében a dac mindennél fényesebben csillogott. Persze most is ilyen. De már kezdi használni a felnőttvilág eszköztárát. Többnyire mondjuk fordítva ül a lovon, mégis halad valamerre. Amikor a saját ordítása után letolom, majd ő kérdezi meg két perc múlva, hogy Na anya megnyugodtál már?, akkor nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Amikor véletlenül elfelejtem betartani az ígéretemet (erre szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a majd négy év alatt, ha háromszor volt példa), akkor elnézően megnyugtat, hogy majd holnap lesz lehetőségem máshogy csinálni. Amikor pedig váratlanul végre egyedül húzza föl a zokniját és én bámulok, akkor benyögi, hogy Tudod anya, a világon minden folyton változik. Ilyenek. Nem nagy dolgok. De egy hétre egy anyának éppen elegendők.