A legtöbbünknek biztosan megvan a pillanat, ami általában
igen rövid és arról ismerszik fel, hogy nem trónol a közepén se gyermek, se
férj, ellenben a testünkben mégis szétárad a jó érzés, felszökik az adrenalin
és van pofánk senki másra nem gondolni, csak magunkra. No, nekem ilyen
pillanatokat ad az életembe éppen visszatérőben lévő kocogás (jelen állapotában
csoszogás). A minap is elszöktem a délutáni altatás szépsége és terhe elől a
fák közé. Az időzítés több, mint kitűnőnek látszott…fátyolos napsütés, 22 fok,
tök csönd kívül, Jason Mraz meg szokásos stílusában húzta a fülembe.
Jövök-megyek ott, gerjed bennem a harmónia, aztán egy nagyon pici idő múlva,
alaposan megbotlom, kimegy a bokám, de sebaj, a sok éves táncnak köszönhetően
lazák a szalagjaim, visszaugrik simán mint a sicc, csak megyek már, ha egyszer
eljöttem, de lemerül a zenegép, viszont
jönnek a favágók, éktelen a zaj, belelépek a kutyakakiba, kijön az allergiám a
friss faforgácstól. De mindez nem tántorított el, bár a hangulatomnak megadta
az első öt bal horgot. Viszont a következő sarkon egy kukába botlottam, ami
annyira morbid volt, hogy minden logika nélkül úgy döntöttem visszafordulok.
Most komolyan, ki hozza el a kislányát babástul, hogy aztán
egy kis malőr kapcsán kipottyant szemű babát a gyermek szeme láttára … be a
kukába?Persze biztosan van b változat is, de nekem ez jutott eszembe. Meg az
otthon váró kakaós palacsinta. És nagyon sietni kezdtem hazafelé ott a 22 fokos
fátyolos napsütésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése