Hét nap, hét éjjel

Ezúttal egy hete vagyunk összezárva a fiammal, - nátha, köhögés, torokfájás, utolsókat rúgó téli bacik tömkelege. Ahogy így matatok a fejemben, rég volt már ennyi huszonnégy óránk együtt. Persze minden egyes orrfújásért küzdelem megy, mert már marhára unja, de összességében inkább csak a párnacsaták, hasbuborékozások, mesés félórák, bunkerépítés jut az eszembe. Az éjszakai számtalan ébredés utáni kómás összebújások a félhomályban. Mert hogy ezekkel teltek a napok. Soma mostanra sokat változott. Éppolyan türelmetlen, egoista és makacs mint korábban volt, mégis nagyobb felületen enged. Korábban az ellenállása sokszor közénk állt. Farkasszemet nézett az akarata az enyémmel és a tekintetében a dac mindennél fényesebben csillogott. Persze most is ilyen. De már kezdi használni a felnőttvilág eszköztárát. Többnyire mondjuk fordítva ül a lovon, mégis halad valamerre. Amikor a saját ordítása után letolom, majd ő kérdezi meg két perc múlva, hogy Na anya megnyugodtál már?, akkor nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Amikor véletlenül elfelejtem betartani az ígéretemet (erre szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a majd négy év alatt, ha háromszor volt példa), akkor elnézően megnyugtat, hogy majd holnap lesz lehetőségem máshogy csinálni. Amikor pedig váratlanul végre egyedül húzza föl a zokniját és én bámulok, akkor benyögi, hogy Tudod anya, a világon minden folyton változik. Ilyenek. Nem nagy dolgok. De egy hétre egy anyának éppen elegendők.