Bírtam a
lányokat. Lenyomták a kánikulában a kézilabda edzést, most meg itt csacsogtak
cseppet sem fáradtan, lófarkasan, üdén. Szépen álltam köztük, kicsit öregen,
kicsit mosolyogva, vártunk a felszabaduló zuhanyzókra. A lányokon minden volt, ami kell meg ami nem,
félig felöltözve léptek a fülkékbe, alaposan eligazgatták a függönyt, apró rés
se maradjon a kíváncsi női tekinteteknek. Hallottam a víz sistergését,
bambultam a négyzetes csempés padlót, aztán láttam, ahogy a függönyök mögül
előtűnnek a ruhás alakok. A lányoknak hatalmas szájuk volt, a tini önbizalom gát
nélkül áradt ki belőlük, jóízűeket kacagtak, heccelődtek. Közben időről-időre
szorosabbra húzták magukon a törölközőt. A szégyenlősség rég látott természetes
mozdulatai voltak ezek, jót mosolyogtam, pontosan értettem őket. A magamfajta már rég leszokott az ilyesmiről,
túl sokat látott ahhoz, hogy elhiggye, mutathat újat. Lopva néztem őket, azt
kívántam, hogy bár megértenék, milyen szépek. A lányok indulni készültek,
mozdulataik türelmetlenné váltak, egyre hangosabban szólongatták lassabb társaikat. Tudtam,
mindjárt nyitják majd az ajtót, törölközőbe csavart testük csak épp még egy
percet vesztegel itt valahol a gyermekkor és felnőtt világ küszöbén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése