Ez az írás
még most születik. Úgy értem, nem tudom, hová gördül majd, de egy érzés bugyog,
jönni akar, hát úgy döntöttem, adok neki egy tiszta lapot.
A dolog
amúgy megint a hűvös-napos elmúlt tavaszunkra nyúlik vissza – jó sok minden
kezdett fordulni azidőtájt, az okát is tudom, meg azt is, hogy sokan mosolyogni
fognak, de bizony egy újabb pont jár a csikungnak. Az előélet amúgy
lényegtelen, nézzük hova jutunk, ha messziről indulunk.
Világ
életemben konfliktuskerülő voltam, amiből sosem nőttem ki. Szar egy tulajdonság
– mondom mindazoknak, akik képtelenek megérteni, hogy lehet ember ilyen gyenge
típusú. (Itt megjegyezném, hogy a kór nem feltétlenül az erő hiányára, sokszor
és sokkal inkább a szeretet állandó és meggyőző erővel bíró kifejezésének
szükségességére utal. Vagyis hogy mindenkor és mindenhol imádjanak. De nagyon.)
Szóval elvoltam így, csendes rettegésben, örök bizonytalanként, jókat és
kussban évődve. Máskor nagy levegőt véve és igazságtalanul túlszaladva a
szükséges mértéken, durcásan megmondva a magamét. Hogy teljes egészében érthető
legyen a működési mechanizmus, el kell mondanom, hogy a kirohanást kivétel
nélkül a fojtott rettegés követte…mi lesz ha kiesek a ….Bárkinél a
cukorpixisből. Az ugyanis rossz lett volna – és lássuk be, rossz most is.
Mára a
helyzet mégis, ha nagyon lassan is, de megváltozni látszik. A konfliktust
jelenleg is félem, utálom, mégis valami belső erő hajt, hogy mielőbb rendezzem,
ha kell elébe menjek, ha nem kell, akkor is…Sokáig nem értettem, mások miért
csinálják így, mígnem górcső alá vettem a dolgot és rájöttem, hogy a ki nem
mondott feszültség játszmákra késztet, feleslegesekre, amik alkalomadtán nagy
erővel rontanak bele dolgokba, helyzetekbe, kapcsolatokba. A legtöbbször
ráadásul csak időt veszítünk, hiszen aminek ki kell törnie, aminek felszínre
kell emelkednie, az fel is fog jönni, ha nem előbb, hát utóbb, jó sok réteggel
megkenve.
Persze
kutyából nem lesz szalonna, vagyis hat hónap alatt nem. Talán több tíz év alatt…
Az ugyanis ma is kiborít, ha úgy érzem, haragszanak rám. Nagyon nehezen élem
meg, elkedvetlenít, belemászik a napomba. De mégsem tántoríthat el attól, hogy
kimondjam, amit érzek, sejtek, ami bánt, amit röhejesnek tartok. A folyamatot
ezen a ponton nem szépíteném: elhulltanak legjobbjaim, vagyis egy részük.
Kiderült, hogy így már nem vagyok olyan helyes. Hogy a simulékonyság valóban a
népszerűség egyik kulcsa. Hogy sokan nem tartanak ott saját magukban, hogy egy
esetlegesen őszintén felvetett problémát átgondoljanak, majd sértettség nélkül
visszajöjjenek közösen megoldani. Hogy van, akitől csak visszavágás telik még
támadás híján is. Hogy olykor túl sok energiába kerül megvitatni a
hiperérzékenységemnek köszönhető maceráimat és erről többen szíves-örömest lemondanak.
Mindegyiküket megértem. És köszönöm azoknak, akik így is maradtak.
Hát ide
gurultunk.
U.I.: Igazán
jól esne, ha most valamelyik barátnőm leírná kommentnek, hogy igen, de mennyire
jó, hogy a barátnőjük (vagyis én), hasonlóan remekül kezeli az őszinte
beszédet, vagyis nem háborodik föl és hajlandó elgondolkozni a hibáin, vagy a
máshogycsináljukon. Ezt mindenképpen írja ide valaki, csak hogy érezzem, hogy
szeretnekJ
Szerintem jól csinálod. Nem tudom, ki mondta, de a béke nem konflkitusmentességet jelent, hanem a konfliktusok kezelésének képességét.
VálaszTörlésAki megsértődik, aki visszavág, aki haraggot tart a tényleges megoldás helyett, az fél szembesülni, esetleg lusta energiát fektetni a megoldásba.