A legtöbb, amit megtehetsz a gyermekedért...

Önzőn, hátborzongatóan, idegenül hangzik, valószínűleg azért, mert olyan nagyon nem erre szocializáltak minket és leginkább, mert annyira igaz: a legtöbb amit megtehetsz a gyermekedért, hogy te jól vagy.

Az elgondolkoztató a témakörben először is az, hogy tudjuk, a gyerekek nem nevelési elveket követnek, hanem mintát. A miénket. Vagyis első számú szabály: amit mutatsz, arra tanítod. Ha arra, hogy a póktól való félelmed erősebb, mint a vágy, hogy lehozd a legót a padlásról, akkor arra. Ha azt, hogy nem mersz kiállni a főnököddel szemben, amikor az a szombati ebédbe csörög bele telefonon, akkor arra. Hiába papolod aztán a gyereknek, hogy ne hagyja majd hétfőn Pistikének a suliban, hogy mindig azt játszanak, amit ő szeretne, ha egyszer ez neki rossz. Érti majd, de követni, téged fog. És hagyja majd Pistikének, ahogy te is felveszed a szombat déli telefont. Mondhatod, hogy tisztelje mán a nőket, ha te apaként naponta háromszor inted le előtte az anyukáját. Röviden: minél kevesebb elfojtás, őrizgetett sérelem, félelem és társai vannak benned, és nyilvánvalóan minél több őszinteség, szeretet, elfogadás, annál jobban érzed te is magad, valamint annál nagyobb sansszal cseperedik melletted egy boldog kölök.

E mellett ne felejtsük el, a (kis)gyerek hangulatát a szülő pillanatnyi érzelmi állapota befolyásolja legerősebben. Ha benned éppen fojtott harag van, hát belőle majd szépen kiáramlik nem éppen visszafogott formában. Ha te passzív-agresszívban nyomod, hát ő majd igazán agresszívban fogja. És így tovább.

És innen igen egyszerű az átvezetés a lényeghez. Egyáltalán nem feladatunk megtanítani a gyereket egy csomó mindenre, amiről azt hisszük, hogy a dolgunk. Ezen esetek többségében ugyanis pusztán saját elbénázott, jó régóta működtetett sablonprogramjainkat, féltve őrzött félelmeinket, előítéleteinket plántálnánk a gyerekbe, ahelyett, hogy hagynánk hogy saját tapasztalása alapján állítsa fel a maga világképét.

(Mielőtt mellémenne a dolog: nem arról van szó, hogy hagyd nőni, ne szólj rá, engedj meg neki mindent és hasonló téveszmék. Van amit át kell adnunk. Meg kell mutatnunk, mi a fontos, az értékes, mi a tisztelet, a szorgalom és társai. Ezek védelmében határokat állítunk. Igen. De példamutatás nélkül mindez csupán iszonyatos mennyiségű kidobott energia marad.)

A gyerek nem arra jó, hogy csinálhatsz belőle magadnak egy kis kópiát. A gyerek alapvetően már kész van, ezt kéne megérteni. Marhára nincs szükség a te faragótehetségedre a mű elkészüléséhez. Arra van szükség, hogy elfogadd és szeresd őt, állj mellette. És kész.

Ha ezt megérted, az is egyértelmű lesz, hogy a gyerek dolga veled szemben nem a buksisimogatás, annak folyamatos visszaigazolása, hogy te mint anya, apa szerethető ember vagy, hanem a tanítás. A gyerek pedig nem bánik kesztyűs kézzel, módszere a leghatékonyabb és legkegyetlenebb egyben: a gyenge pont taktikával működik. Ha benned kevés az elfogadás, évekre megnyertél egy dackorszakot, ha színe sincs az alázatnak, sanszos, hogy öntörvényű gyermeket kapsz. Ha nem tudsz kiállni magadért, akkor vagy a csemete sem fog, vagy téged is pillanatok alatt sorba állít. Ha te sajnálod magad, abba az ő kis egocentrikus lénye éppen nem megy bele, hát magasról letojja majd, hiába várod, hogy mellédfeküdjön a mocsaradba. Ha rohannál, persze tötymörög, ha túlságosan elfoglalnának a saját elméd gondolatai, egy másodperc alatt visszarángat a jelenbe, egy „Anya, szomjas vagyok” etüddel. Ha éppen bántod belül magad, nosza kapod majd kívülről is.

A gyerek a legélesebb tükör, amiben saját magadat láthatod. Köszönd meg neki, hogy hozzád érkezett.

Persze mi felnőttek általában nagyon nem bírunk a fenekünkön ülni. Igazán szeretnénk tenni valamit gyerekügyben. Ez esetben lehetséges megoldás, ha lessük őket és tanulunk tőlük. Mondjuk felszabadultságot, lelkesedést, ösztönösséget, őszinteséget, a játék élvezetét, kíváncsiságot, jelenben létet, odaadást, érintést.

Aki pedig úgy érzi a teljes listával végzett, na az elkezdhet gyereket „nevelni”.

  

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facbookon is!

Élet a határon is túl

Tappancsra egy farakás mögött, a betonon találtunk. Este volt, -12 fok, sírt, reszketett, állítólag hetek óta. Behívtuk magunkhoz.

Ez éppen Szilveszter előtti éjszaka történt Tállyán, egy kisfaluban, Miskolc mellett. Az eredeti csilivili szobánkban elromlott a fűtés, így kerültünk a cselédlakba, az udvar, valamint Tappancs mellé. A kutya alig kapott levegőt, hörgött, reszketett, óránként pánikrohamot kapott, alig állt fel, amikor éjszaka behoztuk. Szürkehályog ül mindkét szemén, foltokat lát, valamicskét hall, a fal mellett közlekedik bizonytalanul.

Tappancs három napja és éjszakája él velünk, már nincsenek rohamai, ma este gyógyszert is kap majd. 12-14 éves. Ha muszáj, járkál, amúgy pedig mindennek igazán örül.

Először csak azt éreztük, hogy otthagyni, az nem alternatíva. Aztán azt, hogy jót tettünk, szinte biztosan – ha két napra mentettük meg, hát annyira. Azért azt reméljük, több van hátra.

Reggel óta pedig azt érzem, hogy boldog vagyok vele. Kifejezetten, konkrétan boldog.

Ez a kutya senkit sem „zavar”, és tényleg, de valóban mindennek örül. Bújik, löki a kezünket, hogy simogassuk. Sokat alszik...és örül. Imádnivaló.

Az orvos chipet talált rajta, felhívtuk a néhai gazdiját, aki két éve jelentette az eltűnését. Tappancs, eredeti nevén Bobbi ( de tökmindegy, mert nem hallja ha szólítjuk), Miskolcon  kóborolt egy nagycsaládhoz. Boldogan éltek. Egészen addig, amíg a család szét nem esett, ezzel pedig a kutya is átváltozott. Kóborolni kezdett. Verekedni a szomszéd kutyákkal. Csirkéket szedni a környékből. Sérülten járt haza és újra elment... az asszony, aki akkor a gazdája volt, egy napon föladta, nem kereste tovább. Ez éppen két éve történt.

Ma ha nézem Tappancsot (nekünk már tutira az marad), nyoma sincs a néhai rock-korszaknak. Igaz, a kocsiban még levadászta a félig bontott kekszet és a lakásban fél perc után az ágytakaró kellős közepéig valahogy csak felugrott, a tekintete többnyire mégis inkább megtört.  Öreg harcos, de nem hülye. Biztosan tudja, hogy elég volt a kóborlásból. Én is azt érzem. És hogy jó, hogy megérkezett.

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, esetleg érdekelnek az aktuális események, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Rólunkszól

Régóta évődöm azon, mikor jön el a pillanat, amikor felvállalom: segíteni szeretnék. Mindig is úgy tartottam, ahhoz igen nagy tudás, sokkal kiterjedtebb együttérzés, és felfoghatatlanul sok alázat szükséges. És hogy én még jajde’ nem tartok ott. És... – mielőtt a rossznyelvek nagy levegőt vennének – ismerek olyanokat, akik ott tartanak.

A helyzet az, hogy most sem gondolom másképp. Számtalan hibámra emlékeztet a nap legkülönbözőbb helyzeteiben az élet. Arra amikor nem jól reagálok, amikor énközpontú a látószögem, amikor megszületik a szavaim alján az ítélkezés, amikor a harag, mint egy vulkán kezd belülről izzani. Talán a szintek picit másak, talán alakul néha ez-az, de amire én azt mondom, Na így kéne! – az igen messze van.

Az érzet mégis kettős. Hiszen mindeközben pontosan tudom, hogy a maga szintjén BÁRMIKOR BÁRKI képes segíteni, ha tiszta szándékból cselekszik. Azzal és ott amikor és amilye van. Így aztán minden pillanat, amit elmulasztok, épp annyira tolja a falat az egyik oldalról, mint a magammal szembeni magas elvárások a másikról.

Sokat gondolkoztam mindezen és hogy hol születik meg a hitelesség érzete, elsősorban énbennem. Hogy mikortól is segítő a Segítő? (Természetesen amúgy bármikor...)

Azt hiszem, a hitelességünket ez a pillanat dönti el. A Most. Ha ebben az vagy, aki valójában vagy, úgy érzel, beszélsz, reagálsz, döntesz, ami Te vagy, mint az egész része, az éppen elég. Mindegy, hogy esetleg tegnap még elszúrtad. Mindegy, hogy kétmilliószor elszúrtad. Mindegy, hogy még további kétmilliószor elszúrod majd. Ha most itt tudsz lenni tiszta énnel, hátra tudsz lépni, hogy átengedd magadon, aminek a másikhoz éppen be kell érkeznie, rajtad keresztül, az elég.

Páran jártak mostanság nálam. Azt kell mondanom, minden alkalom, amikor megélhettem, hogy részese vagyok a jobban létüknek ( a munka az övék, de ott állhattam mellettük), hatalmas hálával és örömmel töltött el. És olyankor érdekes módon nem gondolkozom azon, hogy elég-e, amit tudok, aki vagyok. Csinálom. És lássuk be, sokszor egyszerűen így kéne...

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!