Fullasztó nyár

Mentem az önkormányzatba valami marhaságot intézni. A negyven fok még csak készülődött, de azért folyt a víz a népről, ahogy kell. Megláttam a kéregetőt, ült nyugodtan a tolószékében, szakállal, rendezetten, egyenes háttal, előretartott kézzel. Egy csepp sem folyt a homlokán. Egy lába volt, a másik nadrágja szára szépen elrendezgetve feküdt az ülésen. Gyorsan előkapartam a százast, mindig adok, ha lehet. Ami persze hülyeség, mert inkább mindig veszek, illúziót, hogy segítettem. Ez köztudottan baromság, segíteni nem így szokás, az macerásabb egy dolog, nem is való a mai embernek, sok idő, sok energia, miegymás, kiemlékszik. A százasért meg jár a félperces jó érzés, ez így fair. Belenyomom a markába, rám néz, a tekintetében nincs semmi hála és nincs semmi ellenszenv, partnernek tekint, elveszi és megadja ami jár,látszik rajta, érti ő is az üzletet. Innentől semmi kedvem tovább mesélni, beleszorult akkor is a szívem. Elhúzom a kezem, fordulok vissza az út felé, akkor pillantom meg őket. Az anyuka tolja a nagyfiút a kocsiban. Látszik elsőre, nem babakocsi ez már, másfajta. És én meg akarok semmisülni, mert látta amit tettem, látta ahogy adtam, látta az átfutó szánalmat is a mozdulatomban és most miattam látja lelki szemei előtt a gyermekét nagynak, abban a kicsi kocsiban…és én nem tudom, mit kéne tenni, mert nem lehet mit mondani, mert egyszerűen nincs mit mondani. Csak lehajtom a fejem, utálom magam, még akkor is, ha kivételesen nincs miért, és utálom a gondolatot ami miattam türemkedett elő a nő fejében ezen a napsütéses reggelen. Kutat  a tekintetem, de senki sem árul már, pedig sokat szeretnék fizetni a nő fél pillanatnyi jó érzéséért.