Hajnali köd

Máshol kéne lennem, teljesen máshol, de szólt a testem, hogy ez ma nem arra való egy nap. Meg kell állni, vagy még inkább, le kell ülni, intett az összes porcikám. Hajnal van, gubbasztok hát a félárnyékban, várom a világost. Leállt a sietség, megszűnt a cél, maradt a jelen, a homály, a hajnali köd…Rámtelepszik a nyugalom, nézem a macskát, hosszan ásít, elnyújtja felém a talpát, ólmosan pislog. Átveszem a ritmusát, követem a rezdüléseit, már ketten nem várunk semmit, gazdagon pihenünk, miénk a teljes pirkadat. Nem mozdulok, nem is bírnék, a szokásos reggeli rohanás távolinak és érthetetlennek tűnik. Minden az esti helyén pihen, mi tisztán, mi koszosan, a fazékban ázik a mosószer, az asztalon szanaszét hevernek a gyerek művei, a polcokon ütemes rendben pihennek a decemberi előfutárok, a rénszarvas, a mécses és a csengettyű.  Let it snow áll az asztali hóember vödrére festve, hát let it, de nem jön föntről semmi, semmi…Egy mese jut eszembe, mind közül a kedvencem, Somával szoktuk olvasni így Karácsony táján. Kippkopp vándorol fel a fenyőfa tetejére, és közben lassan megérzi, mi is ez az egész ünnep dolog. A történet nem csöpög, egyszerűen visz, ugrálsz felfelé a gesztenyegyerekkel habkarikáról szaloncukorra, üvegdíszről csillagszóróra, hétköznapról ünnepbe. Lassan, csak nagyon lassan, sok oldalon át. De egyszer megérkezel és az egy olyan nagyon, de nagyon jó érzés.