Na most aztán

Van az a pillanat, ahol elunod magad. A programjaidat, a kétségeidet, a reakcióidat, ahol azt mondod valamivel kapcsolatban, na most volt elég!Magamból.

Van nekem egy örök játszóterem – önbizalom-hiány-meglét-megfelelési kényszer…szóval egy ilyen alaposan nagyra gyúrt gombóc, azt ízlelgetem pár éve különböző kanalakkal.

Ma reggel az erdőbe mentem, mert azt éreztem beszorultam, kevés vagyok, hogy  feloldjam a kétségeket. Tűnődtem és a fák alatt azt láttam, a magabiztosságom abból fakadna, ha az élet folyamatosan visszaigazolná, jó döntéseket hoztam. De bármilyen fájó is, ez pusztán hamis biztonságérzetben ringatna finoman és melegen, hiszen a történéseket relatíve sok általam kontrollálhatatlan tényező is befolyásolja. Így ha ezen az úton keresem a bizalmat magamban, egy valami tutira velem marad: a kétségek és kételyek tömege.

Csűrtem-csavartam és végül az alábbi dolgot köpte a gép:

Alapvetően éppen elég lenne tisztának lenni, hogy a lét kedvére áramolhasson rajtam keresztül, hogy ne akadályozzam a fejlődést, ami mégiscsak nagyban zajlik, én meg mégiscsak kicsi vagyok. És ha ez esetleg menne, a dolgok a helyükre lebegnének odabent. Pusztán ezáltal. Hát nem röhejes? Nincs a dolognak racionális megoldása, csak ez a bizonytalan lebegés, csak ez benne a biztos. És ha bent minden a helyére áramlott, kint már egy pillanat alatt tükröződik, formát ölt a változás.

Ez a gondolat volt velem ma reggel az erdőben, a fák alatt. És mindegy hogy ki mit gondol, amikor az enyém lett, úgy igazán pár percre, észrevettem, hogy jé, egy erdőben vagyok ezerszínű fák között.