Kizárólag a jövőtől való félelmünkben nem engedjük el a múltunkat, erre
jutottam ott a kis kupacomon ülve ma délután. Mert ha tudnánk, hogy holnaptól
minden a lehető legtökéletesebben alakul, egy percig sem vesztegetnénk az időt
letűnt életfotók-videók nézegetésével. Két kézzel szórnánk szanaszét azt a sok
kétséget, amihez jelenleg inkább hozzátapadunk. Nem tornásznánk vissza a
MOST-ba, ami már nincs itt. Nem gondolnánk át még kétmilliószor azt a döntést.
Meg a másikat. És még csak véletlenül sem kerengenének naphosszat el nem nyert
állások, be nem teljesült szerelmek, félbemaradt kapcsolatok, kérdőjellé meredt
helyzetek és „mi lett volna, ha…” mátrixok a fejünkben.
Mégsem ezt tesszük. Ott ragadunk ízekkel a szánkban, illatokkal az
orrunkban és kötjük magunkat valamihez, ami itt és most éppenséggel pont NINCS.
A magam részéről a legnagyobb gyűjtögető vagyok e téren és igen rossz a
selejtezésben. Sokféle módszert próbáltam, de mindezidáig csak egyetlen
gyakorlat jött be. Ki nem találnátok.
Az ha arra figyelek, ami Van. A billentyűzet hangjaira, a gyertya
lángjára, a sülő kenyér illatára, és leginkább azokra, akik éppen itt vannak.
Ha minden érzékemet megtöltöm velük. És akkor pár percre nem kattog sehol
semmi. Azt gondolhatjátok, ez elég szerény eredmény. Lehet. De az az igazság,
hogy pár perc valódi Ittlét többet ad, mint egy délutánnyi gondolat. Ma ennyi
megy. Holnap majd…na ebbe nem kéne belemenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése