Ez egy olyan nap volt, amikor Soma két hányás között azt mondta, lehet,
hogy fura, de nagyon jó kedve van. Mert együtt vagyunk és nem KELL csinálnunk
semmit. Egy olyan nap, amikor reggel már ráöntöttem a kávét a teljes 2016-os
naptárra, a
porszívócső kijött a tokjából és ráesett a lábamra, miután fel akartam
takarítani az összetört képkeret üvegmaradékait. Na értitek. Még sorolhatnám, de az elég
unalmas és blőd lenne.
A jelzett napon Soma alig bírt megmoccanni, így lehetőségeink korlátozottnak
tűntek. De kiderült, ami mindig: a látószög a lényeg...hányszor bemegyek ebbe a
zsákutcába, jaj anyám, mire mindig rájövök, hogy máshonnan kéne tán nézni...de
az egy jó nap volt, legalább rájöttem.
Mindenféle elvemmel ellentétben négy órán át néztünk egyhuzamban tévét,
rengeteg ismeretterjesztő dolgot láttunk, közben egyszer 12 percre tornázni
kezdtem a szőnyegen, de a gyerek szólt, hogy ez így nem az igazi, bújjak csak
mellé vissza a kanapéra. És nem terveztünk meg semmit, leginkább mert nem is
volt mit, spontán csendkirályt játszottunk, illetve ugyanazon a marhaságon
nevettünk fél órán át. A játék neve Szerintem 17, szerintem 28. Ezt egyszer
régen fundáltuk ki Somával és azóta ha igazán morcos, csak bemondom, hogy
Szerintem 17, ő rávágja a másik felét, és onnantól árad mindenféle asszociáció,
összevissza, elvileg totál értelmetlenül. És szakadunk a röhögéstől.
A másik haragtaszító mókánk amúgy hasonlóképpen színvonalas, egy párnacsata
idejéről eredeztethető. Soma, aki kos jegyű egyszer igencsak bepipult, mert
fejentaláltam a párna zipzárjával. Már éppen besértődött, amikor megszületett
a Kis kos, nagy görcs szlogen, teljesen
eltorzult hanglejtéssel és elfojthatatlan röhögéssel.
Na ezek most tökmindegyek is. A lényeg, hogy valamennyi hányás között igen
jelentős mértékűt röhögtünk. Estére pedig elfáradtunk, mint a kutya.
Az ágyban összebújtunk és Soma megjegyezte, hogy ez egy nagyon jó nap volt.
Egyúttal pedig kijelentette, hogy a vakok életében is van valami nagyon jó.
Hogy ők korábban látják a semmit, mint mi. Ezen ugyan hosszan évődtünk, mert
ugye a semmi kissé tág és szűk kategória, de végül kiegyeztünk abban, hogy a
semmi igen jó és végül is mi is „láthatjuk”. Azt akartam csak mondani, hogy a
gyerekeknek sok eszük van. Megérzik, hogy hányni sem feltétlenül rossz, mást
csinálni sem feltétlenül rossz, mint terveztük, sőt vaknak lenni is igen kiváltságos egy dolog. Ha nem vigyázunk és
rontjuk el őket időben, még a végén rájönnek, hogy amit tesznek, az maga a
spontán látószögváltás, rákapnak az ízére és akkor aztán dedikáltan fényévekkel
előttünk lesznek a boldogság meglelésében...
Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése