Megint nem értem...

Böngésztem az álláshirdetéseket, mert miért ne, mert szeretnék valamit, mert keressük egymást a nagy Ő-vel, az én jó svádájú részidős munkámmal. Találtam is vagy nyolc érdekeset, tettre hívós kis feladatok, értek is hozzájuk meg nem is, adnak kihívást, de nem vesznek el fájdalmasan sok időt. Tökéletesek. Vagyis majdnem.

 

A nyolcból ugyanis négyet sajnálatos módon az elején kiejtek. (Igen, már előre mondom, mielőtt bárki is szisszenne, kihúzom a listámról, mert megtehetem, nem úgy mint rengeteg igazán kiszolgáltatott társam. Tudom.) Szóval... „Jó stressztűrő képesség…” virít, mintha csak azt írnák, kéne a nyolc általános. És tényleg nem értem…pontosan miért is kéne nekem vagy bármilyen relatíve kiegyensúlyozott emberi lénynek jól bírnia a köztudottan rendellenes pszichés nyomást, a folyamatos feszültséget, avagy a stresszt? Vajon normális dolog, ha valaki azzal kényszerül és tud bevágódni egy munkaadónál, hogy ő önként és dalolva lemond a nyugalmáról? És egyáltalán milyen az, amikor valaki jól bírja a stresszt? Nem borul ki, csak elfolytja? Ugyanolyan színvonalon teljesít jó sokáig, hogy aztán gyorsítókat szedjen az eszelős tempó tartásához? Bírja, sőt igényli a nyomást, amitől később a dereka, válla, háta ki tudja miért fájni kezd? Ez tényleg mindkét félnek annyira jó?

Véleményem szerint van elég árnyalható fokozat. Ha kihívást jelent egy feladat, megmozgat egy projekt, elgondolkoztat a megoldás, felvillanyoz a közös munka, az mind jó. Na de hogy bárki is azt várja tőlem, hogy bírjam kitűnően a stresszt, ami már önmagában is csak negatív tartalmat takarhat?!Minek? Miért nem jó, ha mindannyian inkább arra törekszünk, munkaadók és vállalók egyaránt, hogy hatékonyan és harmóniában intézhessük a dolgunkat. Hogyan lehet vonzó egy munkahely, ami kiírja magáról, hogy gyere bátran, ha magas vérnyomásra, keringési zavarokra, alvásproblémákra, pszichés bajokra vágysz? Hiszen pontosan ezt kínálják, sunyin, tálcán, mintha csak ellenállhatatlanul illatozó reggeli briós lenne.