Az a helyzet, hogy három és fél év nem kevés. Főleg itthon,
Vele, magammal, a mókuskerékkel, ami újra és újra feldobja a régi kérdéseket a
fejemben. Másrést kicsit meg- és elhülyül az ember lánya, ez evidens. A magam
részéről a gyesen lévő anyukák szokásos tünetegyüttesét is hozom: erősen torzult a valóságképem, - tekintve hogy
a külvilág egy jelentős része kitoloncolódott a látókörömből, - témáim és
beszélgetőpartnereim a helyzetnek megfelelően leselejteződtek, ismereteim
ütemesen avulnak…ez lenne a vidám felütés, persze nem a teljes igazság és nem is
a téma.
Máson töprengtem. A töprengenivalót pedig kedvenc
szerkesztőm dobta fel, amikor megkeresett a kedves ötlettel: kéne a képem a
magazinba, meg egy kisinterjú velem, tudjanak meg az olvasók többet, ha mán
annyit írok. Eddig rendben volt a dolog. Később azonban kiderült, hogy egy
rövid bemutatás is dukál, kb. két mondat, nem a világ, csak írjam meg, magamról.
Kiszenvedtem, átküldtem, visszahívott. Azt mondta, ez dög unalmas, kell két új
mondat. Mégis mit csinálok mostanság, mi foglalkoztat, mit olvasok, gyűjtök,
próbálok ki, vagy valami. A végén nem tudtam eldönteni, hogy szégyenemben vagy
pusztán kínomban röhögök: semmi, de egyáltalán semmi nem volt, amit meg tudtam
volna osztani a nagyérdeművel. Miután szerencsés fordulatot vett az ügy -
bekerült egy hirdetés, így bemutató mondatokra már nem jutott hely – hazaértem,
lefektettem a gyereket és elővettem némi csokit. Na ne már…
És tényleg. Rájöttem, hogy az elmúlt három és fél évemben
teljes odaadással, érteni vágyással, örömmel, haraggal és csodálattal lestem a
kölykömet. Ez a világ leghülyébb, legelkényeztetettebb és legtermészetesebb
felfedezése csapott fejbe. Életemben először azt csináltam, amiről mindig is
olvastam, aminek a titkát kutattam. Egyszerűen csak jelen voltam. Sokáig,
amikor aludt, akkor is csak néztem, ott akartam lenni. Nem mentem ki olvasni,
írni, tévézni, főzni, teregetni…csak néztem, hallgattam, ahogy szuszog és kész.
Még csak nem is gondoltam azt, hogy de guszta kis dög, mert egyáltalán nem
gondoltam semmit. Ha erősen számolok, az elmúlt évben például uszkve ha öt
használható gondolatom volt, és ami a legabszurdabb, rájöttem, hogy ezzel nincsen
baj. Csak ezt akartam leírni annak a nyilván megszámlálható mennyiségű
sorstársnőmnek, aki időnként úgy érzi, etetésből, itatásból, fektetésből és
mesélésből áll az élete, mert saját valóját már réges-régen eltörölte a föld
színéről a karjába csöppent apróság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése