Komolyan mondom, az ember lánya jól gondolja meg, mit is ír –
de lassan persze azt is, hogy hogy is hívják.
A legutóbbi bejegyzésem alaposan fölkavarta a vizet. Mármint
nem csak itt a blogon, ahol több kedves, bár számomra egyelőre ismeretlen
Olvasó osztotta a pro és kontrát, de a baráti körömben, sőt a családban is. A férjem például, aki igazi hírolvasó típus,
kifejtette, hogy a hasonló bejegyzések több mint fölöslegesek, hiszen az utóbbi
időben az autógyárhoz láncolva sem látott ácsingózni, pedig ugye azok is csak
építik ezt a csúnya kapitalizmust. Magyarul,
mi a túrónak írok megváltoztathatatlan evidenciákról. ( Később hozzátette, hogy
majd szóljak, ha találtam állást és munkaadót, aki komálja a hasonló
önkifejezési kísérleteimet. ) Amellett, hogy a margón persze igaza van, próbáltam
védeni a hazát, maradtam a példájánál és mutattam neki odaláncolt zöldeket meg
biciklit a neten, illetve szóltam pár keresetlen szót a józanészről, a slow
liferól, meg az antidepresszánsokról. Megnyugtattam, hogy tudom én a
nyilvánvalót, a leghülyébb is messziről felismeri, ritkán fordul meg a kerék az
én kedvemért, de komolyan mondom, jólesik néha mégis eldurrantani egy-egy
petárdát, hogy legalább valaki odakapja a fejét, jól megcsóválja és kimondja:
ez azé’ talán mégsem normális. Az én férjem csírájában fojtotta aztán el a
vitát, kijelentve hogy kezdődik a kézilabda döntő. Édesapám, aki a fiammal
legózva végigkövette a fenti kellemes hangvételű gyilkolászást, kijelentette,
hogy a gyereket – mármint engem – hagyni kell kibontakozni, amivel vélhetőleg
azt akarta közölni, hogy bár kétes hírértékű a bejegyzésem, ennek ellenére
olvasható. (Majdan csatlakozott a külvilágot teljes mértékben kizáró, kézilabdát
bámuló hitvesemhez és oda sem bagózott, amikor Soma az építő tempóról a
rombolóra váltott. ) Ilyenformán megosztott honban már csak arra tudtam jó
érzéssel gondolni, hogy családunk hr guruja, Moncsi nagynéném is ugye lájkolta
a cuccot a Facebookon, vagyis ha eleget írok, a jövő évezredre a multikulti simán
beleremeghet a gondolataimba. Ekkor csöngött a telefon és édesanyám, aki jelenleg
szerencsés módon nem ért a számítógéphez, elmesélte, hogy még szemüveggel sem
tudja elolvasni a számára nyomtatott formában tálalt posztot, mert túl kicsik a
betűk. Abban a pillanatban úgy éreztem, ez
talán nem is akkor baj…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése