Képzelt-igaz történetek...mert a szemlélődés, az már majdnem Valami.
2013. január 12., szombat
Játék
Nekem átlósan ülnek, nagyon hangosak. Kétéves forma lehet a gyerek,
a szeme mély barna, csillogós, a bőre kreol, amúgy kisebbségi, a tekintete
zabolázhatatlan. Az apjával percek óta hangosan röhögnek, a szájukból kitűnik
az ételmaradék, a gyorsétterem közönsége időtől-időre rájuk bámul. Most éppen
verseny zajlik, aki hangosabban bugyborékoltatja a szívószállal a kólát, az
nyer. Hahotáznak. Mindketten, ugyanúgy. Apróra szökik a szemük, kilóg a fölső
ínyük. Elunják, új játék jön. Az asztal szélére tolják a néhai
csirkeszárnyaktól illatos papírvödröt, szalvéta-galacsinokat gyúrnak. Váltva
dobnak célba. Végre a gyerek is betalál, éljenzés, tapsolás, a kicsi ugrál a
padon úgy örül, titkos férfias bonyolított pacsizás zajlik. Ahogy egymáshoz ér
a kezük, összecsillan a szemük, igazából ünnepelnek. Később az apa az órára
néz, indulniuk kell, úgy tűnik. Ráhúzza a gyerekre a kabátot, felülteti a
nyakába, az asztalon hagyják a tálcát szívószállal, vödörrel, galacsinnal, csak
hevernek ott a cuccok, mint árulkodó partikellékek. Kifelé azt játsszák, mintha
a gyerek feje bekoppanna a fölső ajtófélfába. Még egy hatalmasat röhögnek,
aztán eltűnnek a járókelők mögött.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése