-Nem kell, hogy tetszen – mondta a nő azon a hangon, amitől a férfit
harminckét éve minden alkalommal leverte a víz. Bizonytalanul visszarakta a
többi közé a barna pénztárcát. A nő hümmögött egyet, aztán türelmetlenül
megfogott egy hasított bőrt.
-Ez is jó, csak kényesebb. Na? – nézett föl és mégis fura mód le a férfira.
A férfi nyelt egyet.
-Ez szép...- mondta óvatosan, közben leste a nőt.
-Jó, akkor fizesd már ki és menjünk – utasította a nő, aztán a bolt
ajtajához ment, de visszafordult a férfihoz. Várt.
A férfi beállt a hosszú sor végére, hatodik volt. A nő kereste a
tekintetét, aztán elunta és beviharzott mellé.
-Oda állj már! – mutatott a másik a kasszára, ahol négyen ácsorogtak. A
férfi arrébb lépett, a nő szorosan a nyomában.
Vártak.
Éppen sorra kerültek volna, amikor a pénztárgépből kifogyott a papír. A nő
elvörösödött.
-Menjünk innen – fogta meg a férfi karját, húzta volna magával. A férfi
állt. Egy vékony világos bőr tolltartót nézett az üvegasztal lapja alatt. A
tekintete áthatolt az üvegen, a bőrön, 34 éven, és megérkezett egy íróasztal
mellé. Az asztal előtt egy nő állt. A kezében egy vékonyka tolltartó, vajszínű
bőr, kézimunka. A nő kezén apró seb volt, mellette egy anyajegy, azzal
nyújtotta felé az ajándékot. Egy pillanatra összeért a bőrük. A férfit kirázta
a hideg.
-Teljesen kihűltél, pedig mindenkin szakad a víz. Nehogy most meg rosszul
legyél nekem! Menjünk már! – a férfi még egy pillanatra letekintett, aztán a
nőre nézett, bólintott és követte a mozgólépcsők felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése