Rólunkszól

Régóta évődöm azon, mikor jön el a pillanat, amikor felvállalom: segíteni szeretnék. Mindig is úgy tartottam, ahhoz igen nagy tudás, sokkal kiterjedtebb együttérzés, és felfoghatatlanul sok alázat szükséges. És hogy én még jajde’ nem tartok ott. És... – mielőtt a rossznyelvek nagy levegőt vennének – ismerek olyanokat, akik ott tartanak.

A helyzet az, hogy most sem gondolom másképp. Számtalan hibámra emlékeztet a nap legkülönbözőbb helyzeteiben az élet. Arra amikor nem jól reagálok, amikor énközpontú a látószögem, amikor megszületik a szavaim alján az ítélkezés, amikor a harag, mint egy vulkán kezd belülről izzani. Talán a szintek picit másak, talán alakul néha ez-az, de amire én azt mondom, Na így kéne! – az igen messze van.

Az érzet mégis kettős. Hiszen mindeközben pontosan tudom, hogy a maga szintjén BÁRMIKOR BÁRKI képes segíteni, ha tiszta szándékból cselekszik. Azzal és ott amikor és amilye van. Így aztán minden pillanat, amit elmulasztok, épp annyira tolja a falat az egyik oldalról, mint a magammal szembeni magas elvárások a másikról.

Sokat gondolkoztam mindezen és hogy hol születik meg a hitelesség érzete, elsősorban énbennem. Hogy mikortól is segítő a Segítő? (Természetesen amúgy bármikor...)

Azt hiszem, a hitelességünket ez a pillanat dönti el. A Most. Ha ebben az vagy, aki valójában vagy, úgy érzel, beszélsz, reagálsz, döntesz, ami Te vagy, mint az egész része, az éppen elég. Mindegy, hogy esetleg tegnap még elszúrtad. Mindegy, hogy kétmilliószor elszúrtad. Mindegy, hogy még további kétmilliószor elszúrod majd. Ha most itt tudsz lenni tiszta énnel, hátra tudsz lépni, hogy átengedd magadon, aminek a másikhoz éppen be kell érkeznie, rajtad keresztül, az elég.

Páran jártak mostanság nálam. Azt kell mondanom, minden alkalom, amikor megélhettem, hogy részese vagyok a jobban létüknek ( a munka az övék, de ott állhattam mellettük), hatalmas hálával és örömmel töltött el. És olyankor érdekes módon nem gondolkozom azon, hogy elég-e, amit tudok, aki vagyok. Csinálom. És lássuk be, sokszor egyszerűen így kéne...

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Házimunkáink tükrében

A dolog onnan jött, hogy a  minap beszélgettünk a lányokkal, ki milyen házimunkát is gyűlöl szívből. Ma reggel pedig valamiért tovább zakatolt bennem a téma és messzebbre vitt.

Az egészet azért találtam különösnek, mert a mosogató nem szól vissza, mint mondjuk egy éppen szemtelen gyerek, a porszívó nem stresszel, mint a főnök. A lényeg tehát, hogy nem éppen evidens miért fordulunk némelyik tevékenységekhez jó érzéssel, másokhoz ímmel-ámmal, netán utálattal.

Aztán valahogy megindult a sor...

Rájöttem, hogy mosogatni azért szeretek, mert az meglehetősen gyors és látványos tevékenység. Csak egy perc és újra tiszta, ami előtte koszos volt...kevés ilyen sebes átváltozás van amúgy az életünkben, már ha egy szinttel feljebb nézünk. Mondjuk van benne valami hervasztó: rövidéletű a siker. Hiszen újra főzünk, eszünk, iszunk, mosogatunk.

Porszívózni utálok a leginkább, mert lassú és egyáltalán nem látványos. Márpedig én azt szeretem, ha látszik, amit csináltam...magamnak, másoknak. És ha lehet, hát gyorsan.

Vasalni jó, mert melegséget ad (amúgy is fázós vagyok), és akárhová is húzom a fémes tárgyat, alatta már ki is simult minden...imádom, ahogy siklik az anyagon, semmi ellenállás, és a vége, teljes simaság...

Ablakot vagy tükröt tisztítani az egyik kedvencem. Az ablaknál utána jobban árad be a fény és tisztábban látom a világot, a tükörnél...ugye. Amúgy pedig ismét egy látványos és gyors tevékenység. Ma már pár fújás, két körkörös mozdulat, oszt annyi. Ez az én világom. Kivéve, amikor létrára fel, létráról le.

Teregetni jó, mert illatos és legalábbis nálam, nem igényel különösebb akkurátusságot, közben pedig végigfogdosom a szeretteim cuccait, egy csomószor mosolygok...hajtogatásnál, már amikor éleket kéne tartani, nem éppen.

Felmosni szeretek, látványos, gyors, illatos. Pikk-pakk munka.

Ágyazni utálok, napi körforgás, rutin, mindig ugyanaz és mindig szétfetrengjük. Semmi tartósság...

Valahogy így. Na most, ha megnézem, hogy én (mindenki más érzéseknek hódol természetesen a munkákban), no szóval, ha megnézem ez alapján a jellemrajzomat, valahogy így fest:

Alapvetően türelmetlen természetem kedveli azon tevékenységeket, melyek  gyors, a magam és mások számára is látványos változást eredményeznek. Taszít minden, ami napi rutin tevékenység, egyfajta fölöslegességet élek meg ezek elvégzésében, hiszen az edény újra koszos, az ágy pedig gyűrött lesz. (Talán gyúrni kéne a jelenben létre, amelyben ez egészen máshogy hangzana...)

Jó érzéssel tölt el minden, ami simaságot (konfliktusmentességet, békét) vagy éppen átlátszóságot (őszinteséget, tisztánlátást) teremt.

Elég korrekt tükör.

Ha kedvetek lesz, próbáljátok ki, mulatságos:)

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, esetleg érdekelnek az aktuális események, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Rés

-Nem kell, hogy tetszen – mondta a nő azon a hangon, amitől a férfit harminckét éve minden alkalommal leverte a víz. Bizonytalanul visszarakta a többi közé a barna pénztárcát. A nő hümmögött egyet, aztán türelmetlenül megfogott egy hasított bőrt.

-Ez is jó, csak kényesebb. Na? – nézett föl és mégis fura mód le a férfira. A férfi nyelt egyet.

-Ez szép...- mondta óvatosan, közben leste a nőt.

-Jó, akkor fizesd már ki és menjünk – utasította a nő, aztán a bolt ajtajához ment, de visszafordult a férfihoz. Várt.

A férfi beállt a hosszú sor végére, hatodik volt. A nő kereste a tekintetét, aztán elunta és beviharzott mellé.

-Oda állj már! – mutatott a másik a kasszára, ahol négyen ácsorogtak. A férfi arrébb lépett, a nő szorosan a nyomában.

Vártak.

Éppen sorra kerültek volna, amikor a pénztárgépből kifogyott a papír. A nő elvörösödött.

-Menjünk innen – fogta meg a férfi karját, húzta volna magával. A férfi állt. Egy vékony világos bőr tolltartót nézett az üvegasztal lapja alatt. A tekintete áthatolt az üvegen, a bőrön, 34 éven, és megérkezett egy íróasztal mellé. Az asztal előtt egy nő állt. A kezében egy vékonyka tolltartó, vajszínű bőr, kézimunka. A nő kezén apró seb volt, mellette egy anyajegy, azzal nyújtotta felé az ajándékot. Egy pillanatra összeért a bőrük. A férfit kirázta a hideg.

-Teljesen kihűltél, pedig mindenkin szakad a víz. Nehogy most meg rosszul legyél nekem! Menjünk már! – a férfi még egy pillanatra letekintett, aztán a nőre nézett, bólintott és követte a mozgólépcsők felé.

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!