Mindenkinek a papné

Az van, hogy a kezünkben egy hatalmas nagyítóval létezünk. Bizony, nem túlzás, maga a nagyító  is irgalmatlanul hatalmas (akkora, hogy betakarja a teljes látómezőnket), meg ugye amit az üvegen keresztül érzékelünk, az is valószerűtlenül nagy. Igen, sajnos mégis eléggé valóságosnak tituláljuk.

Különben nem eshetne meg, hogy a világot kizárólag saját látószögünkből, problémáinkat, sérelmeinket pedig sokszorosára nagyítva érzékelnénk.

A fiam a minap azt mesélte éjszaka fél10-kor, amikor nem tudott az eset miatt aludni, hogy valaki rányomott az uzsonnásdobozára, ami majdnem eltört (de nem tört el). Az a helyzet, hogy a gyerek fejét ugyan megsimogatjuk ilyenkor, együttérzünk, miközben magunkban nyugtázzuk, hogy a tragédia (ami be sem következett) mondhatni feldolgozható mértékű. A vicc azonban az, hogy amikor a saját kis fejünket kéne ugyanezzel a belátással és rálátással megsimogatni, inkább elmerülünk a szenvedés, kétségek, halaszthatatlan problémamegoldások nyomasztó tengerében, mondván az mégsem egy uzsonnásdoboz! A rossz hír az...hogy de az. Csak a miénk és más címke van rajta, nem az Angry Birds.

Relatíve sokan vagyunk itt ezen a Földön és mindenki szorítja a nagyítóját (és az aktuális dobozát). És szó mi szó, csak nagyon ritkán tesszük le, mert az azt eredményezné, hogy fel kell adjuk, netán el kell engedjük igazoltnak hitt haragunkat, egyetlen igazságunkat, önzésünket. Ez szokatlan, kényelmetlen egy helyzet. Ráadásul úgy nagyító nélkül igen valószerűen kicsinek tűnünk, ahogy magunkra nézünk. Talán ha megértenénk, hogy nagyító ide-vagy oda, mindig is ekkorák voltunk, aprók, az apró problémáinkkal...és hogy ez így rendjén van. Talán ha egy gyertyagyújtós decemberi délutánon  megfognánk a szeretteink kezét, kicsit távolabb tolnánk a testüktől és bebújnánk melléjük, hogy lássuk az ő nagyítójukon keresztül, milyen is a világ. Talán akkor egyre gyakrabban lennénk képesek „mi”-ben gondolkozni „én” helyett.

Az a helyzet, hogy tegnap egy társam brutál jó példát mondott, ezúton nyilvánosan is lenyúlnám egy pillanatra. Teljesen női attitűd.:)

Arról csacsogtunk, aktuális témában minél többször haladod meg önmagad, cselekszel tiszta tudatból, szándékból, vélhetőleg annál könnyebben megy majd legközelebb a dolog. Azt mondta, ez olyan mint a gyantázás...azt hiszem, momentán ennél láttatóbb hasonlatot nem is tudnék mondani Nektek. Próbálkozzunk!:)

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Eltévedt bárányka visszapattan a falról

A múlt héten nagyon nagy sokkot akkor kaptam, amikor egy nagyon nagy tudású embert hallgattam a megvilágosodással kapcsolatos előadáson. No nem mintha rögvest ilyen célokra futnék, de az irány és az arrafelé kanyargó út még senkinek sem ártott, szóval...na mindegy. Azt találta mondani, hogy a megvilágosodás az érzelmeken keresztül történik. Na ez az. Sakk-matt.

Mert ugye a mi szép elménk, a logikus gondolataink, az A-tól Z-ig futó következtetéseink, és csak úgy önmagában is a ragyogó és páratlan agyunk...főleg az enyém. De piszok fontos része volt mindez évekig az önképemnek! Közben meg ugye futottam (mint kiderült lukra), hogy ez a belső fejlődés haladjon na! Most meg jön a Zoli és ennyi év után mondja, hogy ez jó, csak kicsit macerás és nagyon értelmetlen.

A dologból két érzetem maradt vissza. Illetve három. Hogy még dolgom van a türelemmel, mert a seggemen huzamosabban ülni még mindig nem tudok kellő zsibbadás nélkül. Hogy a gondolkozás a praktikumon felül igen felesleges, mi több, fárasztó tevékenység. Főleg mióta az élet folyásának minimális köze van a logikához. (Sose vót. Vagyis van, de nem így. Sokkal tökéletesebb rendszerbe vannak itten szerveződve a dolgok, mint az én apró logikám, az apró következtetéseimmel, amikre abból az apró látószögből jutok amire képes vagyok. Egy Nagy Logikai Rendbe...ebbe amúgy érdemes belegondolni, seperc alatt tök röhejes lesz a fél életünk.)
Valamint hogy ideje lenne játszani. Azt meg nagyban érdemes. És nem feltétlenül úgy, hogy huszonhétszer leosztom magamban, hogy ha A-t lépek, mi lesz a D, aztán ugyanezt visszafelé is a maximalizmus jegyében, de persze az intuíció fontos. Majd beteszem az E lépés előtt az egyik érv mellé.

A lényeg,  hogy bármelyik döntés még csak döntés, úgy önmagában. Megélni szívvel-lélekkel, az már pontot ér. Most ezt így leírtam. Tökéletesen még nem értem, ami persze teljesen hihetetlen, hiszen az a ragyogó elmém...de azért azt hiszem, ez így valami működő rendszer alapja lehet. Színes-szagos. Egészen életszerű.:)

(Kérlek fordítsatok különös gondot az illusztráció megtekintésére. Igen fontos felismeréssel gazdagodhattok:). ).

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Ha szeretsz

Ha szeretsz, látod, hogy nekem jobban fáj a saját tökéletlenségem, mint neked. Megpuszilod az arcom, amikor lefolyik a szemfesték és minden majszos lesz, mert annyira szégyellem magam. És te érted ezt és csak azt bánod, hogy nekem rossz.

Ha szeretsz, olyan szép lehetek, ahogy Te látsz engem. Ez nem tudom, hogy lehet, de egészen így igaz.

Ha szeretsz, azt mondod, majd máskor jobban megy, amikor tényleg elszúrom. És máskor tényleg jobban megy. Vagy egyszer jobban megy majd.

Ha szeretsz, úgy figyelsz rám, mintha bennem lennél, mintha felettem lennél, mintha értem lennél. Nem elfogultan, de nagyon.

Ha szeretsz, nem örülsz a gyengeségemnek, nem élsz vissza vele, nem érzed magad ettől erősebbnek, nem változtat át téged, sem a viszonyunkat. Mellettem állsz.

Ha szeretsz, nem várod el, hogy úgy és attól legyek boldog, ahogy te szeretnéd. Addig szeretsz, amíg boldog nem leszek. És csakis addig amíg boldoggá tesz, hogy szerethetsz engem.

Ha szeretsz, megbocsátasz, amikor eltévedek. Megsimogatod a buksimat és még feljebb emelsz.

Ha szeretsz, mindegy neked hogy melletted vagyok-e.

Ha szeretsz, a nevetésem éppen elég neked. És a sírásom is.

Ha szeretsz, megbízol bennem annyira, hogy magadat adod. Hogy legyen mire válaszolnom.

Ha szeretsz, érzed, hogy mindened szeret. És hogy nem csak engem. Hogy több leszel, mindenki felé. Ha igazán szeretsz, nagyon sokan odaférünk a szívedhez. Ott kucorodunk majd mi sokan és tudjuk, hogy te Szeretsz.

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Apám meg a Buddha

A Buddha ott röhögött szemben velem az Ecserin. Mondom Nektek, bár nyilván látjátok, ez nem nevet, ez röhög. Én úgy képzelem...mindenen. A Buddhát két lángos között láttam meg egy asztalon, a tulajdonosa vérbeli kereskedő volt, egy forintot sem engedett. A Buddha akkor is lehetetlenül drága volt, amikor a harmadik kört tettük meg körülötte, és akkor is amikor a gyerek bevetette legtündéribb kommunikációs formációját és dicsérte a Buddha melletti repülőroncsot. A Buddhát anyám sunyiban próbálta aztán lealkudni és megvenni, de a Buddha tartotta az árát és a röhögését.

Végül apám, aki nem egy buddhista alkat, odament és megvette. Nekem. A röhögőset. És most nem azért vette meg, mert nem akart negyedik kört tenni az Ecserin, nem azért mert felderengett neki, amikor ötévesen naponta négyszázhuszonhétszer mondtam el, hogy kopogós cipőt szeretnék és addig nem volt nyugta, amíg nem szerzett egyet, hanem mert szeret. Annyira szeret, hogy bár szerinte síkhülyeség, hogy naponta órákat töltök meditációval, csikunggal vagy nadival vagy tökmindegymivel, azt gondolta, a Buddha nekem nyilvánvalóan kell. És ezért megvette. Nekem. A röhögőset.

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!