Úgy indult, hogy tegnap reggel leüvöltöttem a fejét, megráztam a
karjánál fogva, mert egyszerűen azt éreztem, nane! A gyerek kekecen lassú volt
a rohanás közepén, szemtelen a tekintetében, kötekedő a hangjában és mindezt
roppantmód igazoltnak, mi több mulatságosnak találta. Én nem. Így jött az
ordítás, rázás, morcosság, zenementes suliba haladás…és persze a feloldozó
ölelés az osztályajtóban. Nademégis. Szar volt ez így napindításnak.
Délután az említett ölelést mértanilag pontosan ugyanazon a ponton
megejtettük, valamivel…sokkal hosszabban. Hazajöttünk. Összebújtunk. Olyan
nagyon közel, hogy ébredésre mindkettőnkről folyt a víz. Nem keltünk fel.
Igenis az ágyban vacsoráztunk. Ott is párnacsatáztunk. Ott ittuk a teát. Ott
energiáztam a gyerek kicsi szívét, aztán ő az én fejemet. Ott mondta a
monológját a boldogságról, ott szorította új barátját, a plüss Fogatlant
magához. Ott olvastunk mesét, ott dugta hozzám a kis seggét és ott aludtunk el.
Ez volt a napunk. Soma azt mondta, a boldogság az, amikor belül nyugi
van, kívül meg mindenféle történik. Mi tegnap bent maradtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése