A kis(?) hülyék

Mulattál már igazán jóízűt azon, amikor a gyerkőcöd még kicsi volt, elbújt egy fa mögé és úgy gondolta, akkor ő most láthatatlan?

Cuki, kis butus – gondoltad.

De mégis…véletlenül nem ugyanezt csinálod jelenleg egy szoba közepén ülve 20-30-40 évnyi munkával felépített személyiséged mögött?

…Ő legalább egy fát talált.

Na akkor most mán megint ki a hülye?

Porcukor

Kicsi voltam és nem túl bátor, nem túl gyáva. Tapasztalatlan. Ősz volt, úgy emlékszem. Akkortájt kezdtek engem félteni mindentől, óvni a „rossztól”. Az eséstől, a csalódástól, a hidegtől,  a kétes szándékú embertől. Összébb húztam magam, a nyakam is préselődött, a hajam hosszú volt, amiatt is. Inkább csak sejtettem, dehogy tudtam, hogy a világ veszélyes egy hely lehet. És elkezdtem félni. Ügyes voltam, gyorsan tanultam. Védeni magam. Embertől, helyzettől, betontól, fájdalomtól…érzelemtől, kockázattól, tapasztalástól.

Közben megnőttem. Úgy látom, a világ sokkal kevésbé veszélyes egy hely. És ezen a barátságos bolygón én tudat alatt még mindig védem magam… érzelemtől, kockázattól, tapasztalástól.

Csak azt akarom mondani, mindannyiunknak, akiknek gyerekcsacsogás jut a mindennapjaira, gondoljuk meg a félelmeinket. A sajátjainkat. Mert nagyon csendben, zúzós dolgokat adományozunk…

Tegnap – Kint-Bent

Úgy indult, hogy tegnap reggel leüvöltöttem a fejét, megráztam a karjánál fogva, mert egyszerűen azt éreztem, nane! A gyerek kekecen lassú volt a rohanás közepén, szemtelen a tekintetében, kötekedő a hangjában és mindezt roppantmód igazoltnak, mi több mulatságosnak találta. Én nem. Így jött az ordítás, rázás, morcosság, zenementes suliba haladás…és persze a feloldozó ölelés az osztályajtóban. Nademégis. Szar volt ez így napindításnak.

Délután az említett ölelést mértanilag pontosan ugyanazon a ponton megejtettük, valamivel…sokkal hosszabban. Hazajöttünk. Összebújtunk. Olyan nagyon közel, hogy ébredésre mindkettőnkről folyt a víz. Nem keltünk fel. Igenis az ágyban vacsoráztunk. Ott is párnacsatáztunk. Ott ittuk a teát. Ott energiáztam a gyerek kicsi szívét, aztán ő az én fejemet. Ott mondta a monológját a boldogságról, ott szorította új barátját, a plüss Fogatlant magához. Ott olvastunk mesét, ott dugta hozzám a kis seggét és ott aludtunk el.

Ez volt a napunk. Soma azt mondta, a boldogság az, amikor belül nyugi van, kívül meg mindenféle történik. Mi tegnap bent maradtunk.

Kényes kis titkaim

Gondolkoztam, hogy mást írok a régi szép idők emlékére, dehát...Be kell látni, elég sokat kamuztam én életemben. Eleinte kényszerítette a helyzet, később hozta az alkalom, aztán már csak a megszokás…és hát profi lett a rendszer. Bejáratott, majd szükségben használt, naná, hogy bűntudat-terhelt. De ettől még csak működött ünnepnapokon.

Már igencsak nagylány (asszonka) voltam, amikor pedig egy szép napfényes reggelen elvették tőlem fentről e istenadta tehetséget. Hm. Ahányszor csak elővettem volna a jólbevált receptet, elmosolyogtam magam, ami igen kínos és átlátszó, mi több megállíthatatlan volt… mosoly, vigyor, röhögés…nyilvánvalóság, leégés, lebukás. Először azt hittem, átmeneti hiba, de a rendszer végképp becsődölt. Ajvé, ahogy apám mondja.

 A sors fintora azonban, hogy bár kisebb fajta világtragédiaként éltem meg, mindez csak ujjgyakorlat volt a következő felvonáshoz. Mert ha ma excelbe rakom az összes kamut, szépen időrendbe, súlyba, színbe, szagba rendezve, a teljes listát sem bánom annyira, mint akár csak egyet is azok közül, amit magamnak sumákoltam. És tudjátok ez a legnehezebb ügy. De még van remény a szabadulásra. Egyrészt felvettem a kesztyűt, másrészt az előzőt is elvették tőlem Fentről…végülis lehet kétszer mázlimJ

„Mert a posztok egyre rövidebbek…”

Így relatíve sok év írogatás után, elég meredek rájönni, hogy a teljes igazság csak a csendben van benne.

(Ennyi volt a poszt lényege, innentől már csak a reszt. Időhiányosok, menjetek tovább bátran. )

Szóval én meg itten írom és torzítok, vetítek, szűrök…és mégis, folytatom, tökéletlenül.

Arra jutottam, hogy az egyetlen nyomós érv, amiért jó ide járnotok, hogy a posztok egyre rövidebbek. No, ez alapvetően mindenkinek jó hír. Egyrészt az olvasást mind inkább kerüljük, energiabefektetős egy tevékenység, nyilván azért. Nem kíméli a szemet, mi több az agyat és ha igazán ütősen faljuk, belehasít a szívbe is…kell a francnak. Nekem sem kellett megjegyzem. Semmi sem kellett, ami „oda” hasít, inkább amolyan érzelem-kedvelős fajta voltam, jó nagy amplitudókkal, meggyőződésesen, hogy a nagy érzelmek már csak ilyenek. (Nem ilyenek, ilyen a játék magunkkal – a szerk.)

Másrészt nekem is jó. Több időm marad arra a pár szóra, ami előtte gondolat formájában mutatkozik. Meg az azelőtti időszakra, ami valami megélésféle.

A lényeg, hogy ha egyszercsak itt minden sor üresen marad, ne higgyétek, hogy baj van. Akkor mindenki tudhatja, hogy tök jól vagyok. Addig csak győzködöm magam. És egészen úgy csinálok, mintha Hozzátok beszélnék...