Egy génmanipulált nő vallomása

A helyzet az, hogy elvileg semmi sem indokolja a dolgot. Közeli felmenőim között tisztaság- és rendmániás anya és fél kézzel, fél perc alatt 84 évesen is bármit lazán megcsináló nagymama áll. Ha meg úgy nézem, még a fiam is utálja a koszt, tíz ujját széttartva rohan a mosdóhoz, ha ragacsos, poros, netán uramisten festékes lesz a keze. Csak nálam bicsaklott meg a rendszer. Vagy egyenesen törte ki azt az áldott dolgos jobb kezét. Konkrétan a lustaságról van szó, de komolyan mondom, hogy a nemesebbik fajtáról.

A rendszerem épp olyan teljes egészet alkot, csak éppen más szögből. Soma születése után tökéletesítettem csak igazán. Az úgy van, hogy az első lépés, az alapos analízis. Igazán fontos, sürgős-e a teendő. Mondanom sem kell, hogy ha a válasz nemleges, halálbiztos, hogy úgy marad. Nade van, amit előbb-utóbb muszáj. Ez nem egy öröm. De még mindig találni benne egy kis laufot. Mondok példát. Ha véletlenül behozom az előszobába a saras latyakot, akkor még nem kell felmosni, csak ha már Soma is hazaért. Mert kétszer minek. Ha tegyük fel, olvasok és lejár a mosógép, bármilyen elítélhető is, én nem ugrok fel max. sebességgel és várom előtte állva, hogy végre az ajtaja kinyitását engedélyező piros gomb is villogni kezdjen és kezembe zuhanjon a jó illatú, tiszta ruha. Amit persze teregetni kéne. Zuhanjon a rossebbnek. Főleg mivel mára pontosan tudom, hogy innentől még háromnegyed órám van, az alatt a cuccok sem büdösek, sem jóvátehetetlenül gyűröttek nem lesznek. Aki szereti a háztartási teendőket, vagy csak jobban utálja a rendetlenséget annál, mint amennyire ragaszkodik a kényelméhez, sosem tudja, meg miről beszélek.  

Arra gondolok, amikor semmi sem zavarja meg a semmittevést. Amikor hallgatom azt a bitang jó zenét, de közben nem jár azon az eszem, hogy anyám, az ebédlőasztalon megint ottmaradt a gyerek fél ruhatára. Inkább rákönyökölök és vigyorgok, a zene meg csak szól. Vagy, ami még jobb, Somával egyszerűen fetrengünk  és állatira idétlen rímeket gyártunk, miközben összemorzsázzuk a csokis keksszel az egész ágyat. Most komolyan, de őszintén,  az lenne a jó döntés, ha ilyenkor rohannék a porszívóért? Alapesetben persze az lenne. De az életünk eléggé személyes egy valami, éppen rólunk szól. Az enyém, a miénk ilyen. Anyám szerint persze ettől egy férfi megőrül és egészen biztosan az enyém is a nyakába kapja előbb-utóbb a lábát. De téved. Az én rendszerető, akkurátus férjem ugyanis nem totálisan hülye. Jobban szereti, ha hazajön és röhögünk, mint ha hazajön és egy síkideg boszi várja magasfényű parkettával. Vagyis pontosan tudja, hogy alapvetően nagy áldás lehet egy dolgos asszony, de helyi viszonylatban és a maga nemében egy lusta sem semmi.