A helyzet az, hogy elvileg semmi sem indokolja a dolgot.
Közeli felmenőim között tisztaság- és rendmániás anya és fél kézzel, fél perc
alatt 84 évesen is bármit lazán megcsináló nagymama áll. Ha meg úgy nézem, még
a fiam is utálja a koszt, tíz ujját széttartva rohan a mosdóhoz, ha ragacsos,
poros, netán uramisten festékes lesz a keze. Csak nálam bicsaklott meg a
rendszer. Vagy egyenesen törte ki azt az áldott dolgos jobb kezét. Konkrétan a
lustaságról van szó, de komolyan mondom, hogy a nemesebbik fajtáról.
A rendszerem épp olyan teljes egészet alkot, csak éppen más
szögből. Soma születése után tökéletesítettem csak igazán. Az úgy van, hogy az első
lépés, az alapos analízis. Igazán fontos, sürgős-e a teendő. Mondanom sem kell,
hogy ha a válasz nemleges, halálbiztos, hogy úgy marad. Nade van, amit előbb-utóbb
muszáj. Ez nem egy öröm. De még mindig találni benne egy kis laufot. Mondok
példát. Ha véletlenül behozom az előszobába a saras latyakot, akkor még nem
kell felmosni, csak ha már Soma is hazaért. Mert kétszer minek. Ha tegyük fel,
olvasok és lejár a mosógép, bármilyen elítélhető is, én nem ugrok fel max.
sebességgel és várom előtte állva, hogy végre az ajtaja kinyitását engedélyező
piros gomb is villogni kezdjen és kezembe zuhanjon a jó illatú, tiszta ruha. Amit
persze teregetni kéne. Zuhanjon a rossebbnek. Főleg mivel mára pontosan tudom,
hogy innentől még háromnegyed órám van, az alatt a cuccok sem büdösek, sem
jóvátehetetlenül gyűröttek nem lesznek. Aki szereti a háztartási teendőket,
vagy csak jobban utálja a rendetlenséget annál, mint amennyire ragaszkodik a
kényelméhez, sosem tudja, meg miről beszélek.
Arra gondolok, amikor semmi sem zavarja meg a semmittevést.
Amikor hallgatom azt a bitang jó zenét, de közben nem jár azon az eszem, hogy anyám,
az ebédlőasztalon megint ottmaradt a gyerek fél ruhatára. Inkább rákönyökölök
és vigyorgok, a zene meg csak szól. Vagy, ami még jobb, Somával egyszerűen fetrengünk
és állatira idétlen rímeket gyártunk,
miközben összemorzsázzuk a csokis keksszel az egész ágyat. Most komolyan, de
őszintén, az lenne a jó döntés, ha
ilyenkor rohannék a porszívóért? Alapesetben persze az lenne. De az életünk
eléggé személyes egy valami, éppen rólunk szól. Az enyém, a miénk ilyen. Anyám
szerint persze ettől egy férfi megőrül és egészen biztosan az enyém is a nyakába
kapja előbb-utóbb a lábát. De téved. Az én rendszerető, akkurátus férjem
ugyanis nem totálisan hülye. Jobban szereti, ha hazajön és röhögünk, mint ha
hazajön és egy síkideg boszi várja magasfényű parkettával. Vagyis pontosan
tudja, hogy alapvetően nagy áldás lehet egy dolgos asszony, de helyi
viszonylatban és a maga nemében egy lusta sem semmi.
:) Nagyon jól teszed.
VálaszTörlésIgyekszik az ember, már ha a semmittevésről van szó:)
VálaszTörlés