Titok

Meleg van – mondta a férfi és természetes mozdulattal kifordította ingén a fölső gombot. Igaza volt, a pára kiült az ablakra, a hajfesték szaga beépült a levegőbe. A négy nő az üzlet különböző pontjain fölnézett. Aztán a reszelő újra alig hallhatóan sértette a körmöt, a kozmetikából zene indult kifelé, a beszélgetés viszont elakadt a melegfrontnál.  A férfi beillesztette ősz fejét a hajmosó tálba és egy pillanatra becsukta a szemét. Halványra szoláriumozott bőre kifeszült a műanyag szorításában, a fehér fürtök még a szemébe lógtak, amikor a víz felcsobogott. Később már nedves hajjal ült, félig elnyelte a fekete fodrászszék, most látszott csak, messze hatvan fölött jár. Akkor került szóba a tea optimális áztatási ideje, a kisugárzás titka, a mozdulat játéka.  A férfi nem beszélt sokat és keveset se, egyszerre mindig csak egy nőhöz fordult. A nők lassan megnyugodtak, kihúzták a hátukat és mosolyogni kezdtek.  A fürtök már régóta a padlón hevertek, a kölniszag oszlott, amikor az egyikőjük kaján vigyorral újra a melegfrontról kezdett beszélni.

Egy poszt utóélete

Komolyan mondom, az ember lánya jól gondolja meg, mit is ír – de lassan persze azt is, hogy hogy is hívják.

A legutóbbi bejegyzésem alaposan fölkavarta a vizet. Mármint nem csak itt a blogon, ahol több kedves, bár számomra egyelőre ismeretlen Olvasó osztotta a pro és kontrát, de a baráti körömben, sőt a családban is.  A férjem például, aki igazi hírolvasó típus, kifejtette, hogy a hasonló bejegyzések több mint fölöslegesek, hiszen az utóbbi időben az autógyárhoz láncolva sem látott ácsingózni, pedig ugye azok is csak építik ezt a csúnya kapitalizmust.  Magyarul, mi a túrónak írok megváltoztathatatlan evidenciákról. ( Később hozzátette, hogy majd szóljak, ha találtam állást és munkaadót, aki komálja a hasonló önkifejezési kísérleteimet. ) Amellett, hogy a margón persze igaza van, próbáltam védeni a hazát, maradtam a példájánál és mutattam neki odaláncolt zöldeket meg biciklit a neten, illetve szóltam pár keresetlen szót a józanészről, a slow liferól, meg az antidepresszánsokról. Megnyugtattam, hogy tudom én a nyilvánvalót, a leghülyébb is messziről felismeri, ritkán fordul meg a kerék az én kedvemért, de komolyan mondom, jólesik néha mégis eldurrantani egy-egy petárdát, hogy legalább valaki odakapja a fejét, jól megcsóválja és kimondja: ez azé’ talán mégsem normális. Az én férjem csírájában fojtotta aztán el a vitát, kijelentve hogy kezdődik a kézilabda döntő. Édesapám, aki a fiammal legózva végigkövette a fenti kellemes hangvételű gyilkolászást, kijelentette, hogy a gyereket – mármint engem – hagyni kell kibontakozni, amivel vélhetőleg azt akarta közölni, hogy bár kétes hírértékű a bejegyzésem, ennek ellenére olvasható. (Majdan csatlakozott a külvilágot teljes mértékben kizáró, kézilabdát bámuló hitvesemhez és oda sem bagózott, amikor Soma az építő tempóról a rombolóra váltott. ) Ilyenformán megosztott honban már csak arra tudtam jó érzéssel gondolni, hogy családunk hr guruja, Moncsi nagynéném is ugye lájkolta a cuccot a Facebookon, vagyis ha eleget írok, a jövő évezredre a multikulti simán beleremeghet a gondolataimba. Ekkor csöngött a telefon és édesanyám, aki jelenleg szerencsés módon nem ért a számítógéphez, elmesélte, hogy még szemüveggel sem tudja elolvasni a számára nyomtatott formában tálalt posztot, mert túl kicsik a betűk. Abban a pillanatban úgy éreztem,  ez talán nem is akkor baj…

Megint nem értem...

Böngésztem az álláshirdetéseket, mert miért ne, mert szeretnék valamit, mert keressük egymást a nagy Ő-vel, az én jó svádájú részidős munkámmal. Találtam is vagy nyolc érdekeset, tettre hívós kis feladatok, értek is hozzájuk meg nem is, adnak kihívást, de nem vesznek el fájdalmasan sok időt. Tökéletesek. Vagyis majdnem.

 

A nyolcból ugyanis négyet sajnálatos módon az elején kiejtek. (Igen, már előre mondom, mielőtt bárki is szisszenne, kihúzom a listámról, mert megtehetem, nem úgy mint rengeteg igazán kiszolgáltatott társam. Tudom.) Szóval... „Jó stressztűrő képesség…” virít, mintha csak azt írnák, kéne a nyolc általános. És tényleg nem értem…pontosan miért is kéne nekem vagy bármilyen relatíve kiegyensúlyozott emberi lénynek jól bírnia a köztudottan rendellenes pszichés nyomást, a folyamatos feszültséget, avagy a stresszt? Vajon normális dolog, ha valaki azzal kényszerül és tud bevágódni egy munkaadónál, hogy ő önként és dalolva lemond a nyugalmáról? És egyáltalán milyen az, amikor valaki jól bírja a stresszt? Nem borul ki, csak elfolytja? Ugyanolyan színvonalon teljesít jó sokáig, hogy aztán gyorsítókat szedjen az eszelős tempó tartásához? Bírja, sőt igényli a nyomást, amitől később a dereka, válla, háta ki tudja miért fájni kezd? Ez tényleg mindkét félnek annyira jó?

Véleményem szerint van elég árnyalható fokozat. Ha kihívást jelent egy feladat, megmozgat egy projekt, elgondolkoztat a megoldás, felvillanyoz a közös munka, az mind jó. Na de hogy bárki is azt várja tőlem, hogy bírjam kitűnően a stresszt, ami már önmagában is csak negatív tartalmat takarhat?!Minek? Miért nem jó, ha mindannyian inkább arra törekszünk, munkaadók és vállalók egyaránt, hogy hatékonyan és harmóniában intézhessük a dolgunkat. Hogyan lehet vonzó egy munkahely, ami kiírja magáról, hogy gyere bátran, ha magas vérnyomásra, keringési zavarokra, alvásproblémákra, pszichés bajokra vágysz? Hiszen pontosan ezt kínálják, sunyin, tálcán, mintha csak ellenállhatatlanul illatozó reggeli briós lenne.

Facebook

Kedves Olvasók, Errejárók, Belesők!

Akinek kedve, ideje tartja, csatlakozzon hozzánk a Facebookon is.
Majdnem minden napra egy mese...

További szép napot Nektek!

Eszter

Játék

Nekem átlósan ülnek, nagyon hangosak. Kétéves forma lehet a gyerek, a szeme mély barna, csillogós, a bőre kreol, amúgy kisebbségi, a tekintete zabolázhatatlan. Az apjával percek óta hangosan röhögnek, a szájukból kitűnik az ételmaradék, a gyorsétterem közönsége időtől-időre rájuk bámul. Most éppen verseny zajlik, aki hangosabban bugyborékoltatja a szívószállal a kólát, az nyer. Hahotáznak. Mindketten, ugyanúgy. Apróra szökik a szemük, kilóg a fölső ínyük. Elunják, új játék jön. Az asztal szélére tolják a néhai csirkeszárnyaktól illatos papírvödröt, szalvéta-galacsinokat gyúrnak. Váltva dobnak célba. Végre a gyerek is betalál, éljenzés, tapsolás, a kicsi ugrál a padon úgy örül, titkos férfias bonyolított pacsizás zajlik. Ahogy egymáshoz ér a kezük, összecsillan a szemük, igazából ünnepelnek. Később az apa az órára néz, indulniuk kell, úgy tűnik. Ráhúzza a gyerekre a kabátot, felülteti a nyakába, az asztalon hagyják a tálcát szívószállal, vödörrel, galacsinnal, csak hevernek ott a cuccok, mint árulkodó partikellékek. Kifelé azt játsszák, mintha a gyerek feje bekoppanna a fölső ajtófélfába. Még egy hatalmasat röhögnek, aztán eltűnnek a járókelők mögött.

Más szemmel

Az a helyzet, hogy három és fél év nem kevés. Főleg itthon, Vele, magammal, a mókuskerékkel, ami újra és újra feldobja a régi kérdéseket a fejemben. Másrést kicsit meg- és elhülyül az ember lánya, ez evidens. A magam részéről a gyesen lévő anyukák szokásos tünetegyüttesét is hozom:  erősen torzult a valóságképem, - tekintve hogy a külvilág egy jelentős része kitoloncolódott a látókörömből, - témáim és beszélgetőpartnereim a helyzetnek megfelelően leselejteződtek, ismereteim ütemesen avulnak…ez lenne a vidám felütés, persze nem a teljes igazság és nem is a téma.

Máson töprengtem. A töprengenivalót pedig kedvenc szerkesztőm dobta fel, amikor megkeresett a kedves ötlettel: kéne a képem a magazinba, meg egy kisinterjú velem, tudjanak meg az olvasók többet, ha mán annyit írok. Eddig rendben volt a dolog. Később azonban kiderült, hogy egy rövid bemutatás is dukál, kb. két mondat, nem a világ, csak írjam meg, magamról. Kiszenvedtem, átküldtem, visszahívott. Azt mondta, ez dög unalmas, kell két új mondat. Mégis mit csinálok mostanság, mi foglalkoztat, mit olvasok, gyűjtök, próbálok ki, vagy valami. A végén nem tudtam eldönteni, hogy szégyenemben vagy pusztán kínomban röhögök: semmi, de egyáltalán semmi nem volt, amit meg tudtam volna osztani a nagyérdeművel. Miután szerencsés fordulatot vett az ügy - bekerült egy hirdetés, így bemutató mondatokra már nem jutott hely – hazaértem, lefektettem a gyereket és elővettem némi csokit. Na ne már…

És tényleg. Rájöttem, hogy az elmúlt három és fél évemben teljes odaadással, érteni vágyással, örömmel, haraggal és csodálattal lestem a kölykömet. Ez a világ leghülyébb, legelkényeztetettebb és legtermészetesebb felfedezése csapott fejbe. Életemben először azt csináltam, amiről mindig is olvastam, aminek a titkát kutattam. Egyszerűen csak jelen voltam. Sokáig, amikor aludt, akkor is csak néztem, ott akartam lenni. Nem mentem ki olvasni, írni, tévézni, főzni, teregetni…csak néztem, hallgattam, ahogy szuszog és kész. Még csak nem is gondoltam azt, hogy de guszta kis dög, mert egyáltalán nem gondoltam semmit. Ha erősen számolok, az elmúlt évben például uszkve ha öt használható gondolatom volt, és ami a legabszurdabb, rájöttem, hogy ezzel nincsen baj. Csak ezt akartam leírni annak a nyilván megszámlálható mennyiségű sorstársnőmnek, aki időnként úgy érzi, etetésből, itatásból, fektetésből és mesélésből áll az élete, mert saját valóját már réges-régen eltörölte a föld színéről a karjába csöppent  apróság.

 

 

 

Buék

Minden kedves Olvasónak, Belesőnek, Errejárónak kalandokban és sikerekben gazdag Új Évet kívánok!

Eszter