Ketten

 

-Ne haragudjon, őszintén mondom, hogy erre nem számítottam!

-Hogy hanyatt esek?

-Nos, igen.

-Megkérdezhetem, hogy mire számított, miután megkért, hogy foglaljak helyet, dőljek kényelmesen hátra és csodáljam a kilátást, amíg ön megérkezik a kávéval?

-Nem tudom, mit mondhatnék. Ön olyan hátranézős típusnak tűnt.

-Mikor?

-A cikkei alapján…

-Nézze, ha az ember háborús tudósító, ráadásul nő, akkor valóban gyakran néz maga mögé. De megesik, hogy megbízom valakiben.

-Ha szabad megjegyeznem, ez igen helytelen.

-Na ne mondja!

-Röstellem.

-Mit? Hogy a széknek nem volt támlája vagy hogy az emberiséggel szembeni általános bizalmatlanságra bíztat?

-Az utóbbit. Az előzőért kiengesztelem.

-Mégis hogyan gondolja?

-Fogalmam sincs, mondja meg ön!

-Nos. Megtenné, hogy mellé ül ennek a széknek?

-Természetesen örömmel megtenném, de tekintettel arra, hogy két kávé van a tálcámon, el kell mondanom, hogy ezért vélhetőleg kirúgnak.

-És az számít?

-Tudja hogy van…

-Amúgy mi a csudának hozott két kávét?Én egyet kértem.

-Gondoltam megisszuk.

-Aha. És azért nem rúgják ki?

-De, természetesen igen.

-Megengedi, hogy ne értsem?

-Megtisztel vele.

-Maga bolond?

-Leginkább pincér vagyok. Legalábbis egyelőre.

-Amíg ki nem rúgatom.

-Ahogy mondja.

-Ugye nem bánja, szeretném látni, ahogy seggreül.

-Megértem.

-Nos?

-Kölcsönadná a kabátját?

-Nem hiszem. Amúgy sem érne vele sokat, nem valami puha egy darab.

-Nem is azért kérném.

-Rögtön gondoltam. Mégis minek?

-Ha egy híresség kabátjában esek fenékre, az bizalmi kapcsolatot feltételezne.

-Úgy hiszi, akkor nem rúgnák ki?

-Ebben bízom.

-Volt már hasonlóra példa?

-Hogy őszinte legyek, soha.

-Maga tetszik nekem, egészen biztos, hogy nem normális.

-Szabad lesz?

-Persze vegye csak föl.

-Szép darab, ha megjegyezhetem.

-A volt férjemtől kaptam. Bátran öntse csak rá a kávét.

-Azt inkább nem, tudja az előmenetelem…

-Persze, persze.

-Erre a székre gondolt?

-Egészen pontosan.

-Lehet még egy kérdésem?

-Ki vele!

-Később megvárhatom kint?

-Miért előtte hol lesz?

-Tudja, ha most mellé ülök a jelölt széknek, nagyjából fix, hogy kirúgnak. Persze számíthat a kabát, de biztosra nem mehetünk. Akkor pedig tizenöt percen belül el kell hagynom a kávézót. Gyanítom, ön addigra nem végez.

- Egy kávéval?

-Kettővel.

-De én csak egyet kértem!

-Ez igaz, de ha most ezt a kettőt magamra öntöm, a kollégám rögvest hoz majd önnek még kettőt. Nem volna szép dolog visszautasítania.

-Igaza van.

-Sajnálom.

-Ne azt sajnálja, hanem hogy hanyatt estem.

-Sajnálom, de ezt nem tudom sajnálni. Igazán szépen csinálta. Sikkesen.

-Köszönöm.

-Nem mondanám, ha nem így lenne.

-Tényleg?

-Ennyire már ismerhet.

-Igaza van.

-Múlt héten egy fiatal hölgy esett hanyatt és komolyan mondom, hogy egyáltalán nem volt szép. A lábaival összevissza kalimpált és a terítőt is magával rántotta. Rossz volt nézni.

-El tudom képzelni.

-De ön szépen csinálta.

-Zavarba hoz.

-Csak őszinte vagyok.

-Tudja mit, megvárhat kint.

- Ezt reméltem.

-Na üljön le!

-Természetesen.

 

 

 

 

 

 

Kedves Télapó...

Kedves Télapó!

Szeretnék egy gépet. Tudod jól, hogy általában nem rajongok a technikai vívmányokért, de ezúttal mégis igen vágynék egyre. Tudod, olyanra gondolnék, amibe beledobálom amim van és a kütyü végül kiadja, hogy a sok alkotóelemmel mit is kezdjek.

Hétfőn például beleszórnám a kamrám összes még meg nem romlott ételét és nagyon jó lenne, ha mindebből igen ízletes vacsorát, vagy minimum személyre szóló receptet készítene számomra a kicsike. A vacsora amúgy mégiscsak jobb lenne, már ha így kívángathatok, mert egy recept még többesélyes végkimenetelt hozhat. Főként nálam.

Ha a dolog bejött, gyanítom, ugyanezt tenném kedden is.

Szerdán talán beleszórnám az összes gondolatomat, minden tudásomat, jó sokat a szeretetemből, állni hagynám egy ideig, aztán kiadhatná végre a választ a kérdésre, hogy hogyan neveljek boldog kölköt a fiamból. Úgy boldogat, hogy ne legyen hülye érzéketlen állat, ebben a hülye, érzéketlen állatias világban. És mégis boldog legyen, szóval érted.

Csütörtökön jól megtömném az elvárásaimmal, hagynám hadd forgassa őket össze-vissza a masina, aztán …talán nem is lenne kérdésem, szórja csak szanaszét az összeset.

Pénteken megtömném azzal a kevés információval, ami a fejemben van, beletuszkolnám a vágyaimat, megszórnám a személyiségem használható darabjaival és estére várnám pusztán a megfejtést, hogy mégis, mihez is kezdjek magammal ezen a kificamított lelkű munkaerőpiacon. De aztán ne azt mondja, amit gondolok, mert akkor semmi értelme, akkor minek dobom bele azt a sok cuccot, agyam nekem is van, ide nem az kell. Érted na.

Szombaton kifényesíteném a masinát. Aztán teliönteném tiszta vízzel. Érdekelne ebből mi lesz.

Vasárnap azt hiszem, már semmit sem szeretnék.  A tiszta víz átmosta volna a gépet, csak ott állna benne a maradék lé, belenéznék és rájönnék, hogy hat napnyi kívánságot pazaroltam magamra. Szégyenemben nagy levegőt vennék, és belefújnám a kütyübe a világ összes tünetkezelhetetlen baját, azokat, amik minden jóérzésű embert megérintenek. Sokáig nem indítanám el, csak könyörögnék, hogy most az egyszer még húzzon ki minket a szarból…aztán tök bambán nézném a működő gépet és megfogadnám, hogy a karácsonyi ajándékot rábízom a Jézuskára.

Az én lepcses szám… nagy áldás.

Ez az írás még most születik. Úgy értem, nem tudom, hová gördül majd, de egy érzés bugyog, jönni akar, hát úgy döntöttem, adok neki egy tiszta lapot.

A dolog amúgy megint a hűvös-napos elmúlt tavaszunkra nyúlik vissza – jó sok minden kezdett fordulni azidőtájt, az okát is tudom, meg azt is, hogy sokan mosolyogni fognak, de bizony egy újabb pont jár a csikungnak. Az előélet amúgy lényegtelen, nézzük hova jutunk, ha messziről indulunk.

Világ életemben konfliktuskerülő voltam, amiből sosem nőttem ki. Szar egy tulajdonság – mondom mindazoknak, akik képtelenek megérteni, hogy lehet ember ilyen gyenge típusú. (Itt megjegyezném, hogy a kór nem feltétlenül az erő hiányára, sokszor és sokkal inkább a szeretet állandó és meggyőző erővel bíró kifejezésének szükségességére utal. Vagyis hogy mindenkor és mindenhol imádjanak. De nagyon.) Szóval elvoltam így, csendes rettegésben, örök bizonytalanként, jókat és kussban évődve. Máskor nagy levegőt véve és igazságtalanul túlszaladva a szükséges mértéken, durcásan megmondva a magamét. Hogy teljes egészében érthető legyen a működési mechanizmus, el kell mondanom, hogy a kirohanást kivétel nélkül a fojtott rettegés követte…mi lesz ha kiesek a ….Bárkinél a cukorpixisből. Az ugyanis rossz lett volna – és lássuk be, rossz most is.

Mára a helyzet mégis, ha nagyon lassan is, de megváltozni látszik. A konfliktust jelenleg is félem, utálom, mégis valami belső erő hajt, hogy mielőbb rendezzem, ha kell elébe menjek, ha nem kell, akkor is…Sokáig nem értettem, mások miért csinálják így, mígnem górcső alá vettem a dolgot és rájöttem, hogy a ki nem mondott feszültség játszmákra késztet, feleslegesekre, amik alkalomadtán nagy erővel rontanak bele dolgokba, helyzetekbe, kapcsolatokba. A legtöbbször ráadásul csak időt veszítünk, hiszen aminek ki kell törnie, aminek felszínre kell emelkednie, az fel is fog jönni, ha nem előbb, hát utóbb, jó sok réteggel megkenve.

Persze kutyából nem lesz szalonna, vagyis hat hónap alatt nem. Talán több tíz év alatt… Az ugyanis ma is kiborít, ha úgy érzem, haragszanak rám. Nagyon nehezen élem meg, elkedvetlenít, belemászik a napomba. De mégsem tántoríthat el attól, hogy kimondjam, amit érzek, sejtek, ami bánt, amit röhejesnek tartok. A folyamatot ezen a ponton nem szépíteném: elhulltanak legjobbjaim, vagyis egy részük. Kiderült, hogy így már nem vagyok olyan helyes. Hogy a simulékonyság valóban a népszerűség egyik kulcsa. Hogy sokan nem tartanak ott saját magukban, hogy egy esetlegesen őszintén felvetett problémát átgondoljanak, majd sértettség nélkül visszajöjjenek közösen megoldani. Hogy van, akitől csak visszavágás telik még támadás híján is. Hogy olykor túl sok energiába kerül megvitatni a hiperérzékenységemnek köszönhető maceráimat és erről többen szíves-örömest lemondanak. Mindegyiküket megértem. És köszönöm azoknak, akik így is maradtak.

Hát ide gurultunk.

U.I.: Igazán jól esne, ha most valamelyik barátnőm leírná kommentnek, hogy igen, de mennyire jó, hogy a barátnőjük (vagyis én), hasonlóan remekül kezeli az őszinte beszédet, vagyis nem háborodik föl és hajlandó elgondolkozni a hibáin, vagy a máshogycsináljukon. Ezt mindenképpen írja ide valaki, csak hogy érezzem, hogy szeretnekJ

 

 

 

Rések

Benézek, lesnem sem kell. Állnak a szobában, a gyerek egy széken gubbaszt. Nincs szó, nincs hangosság, nincs harmónia…fullasztó.

Benézek, csak körvonalakat látok. Mindenki mozog, sok a dolog, csinálni kell, a gyerek pakolja a játékait, egy pici sír, a színek élénkek, zajlik az élet.

Benézek, semmit sem látok, csak halvány fények szóródnak és valahol egy négyévesforma csak kacag, kacag…

Benézek, hangosság van, viszály, akaratgyengeség… félelem.

Naponta nézem őket, ott a kis padon. Reggel van, még mindenki majdnem önmaga, még nem törölte ki a napi teendő az éjszakai őszinteséget. Csak pár perc a világ ott az előtérben, de tudni lehet, kibe épült olyan szervesen a bizalom, hogy könnyűre merje hagyni az elválást. Sejteni, melyikőjük örül, hogy elhagyja az otthont, melyik bújna még, és sokat elárul az is, hogy ki milyen eszköztárat ránt elő, hogy feldolgozza a hirtelen jött önállóságot. És persze nem lehet nem látni a kisfiú tekintetét, aki a fejnél is magasabbra néz, ha férfit lát, vagy a kislányt, aki olyan mereven, könyörgőn bámul az anyja szemébe.

Kötöm a gyerek cipőjét, nem lesek. Mégis, csak azt érzem, apró rések sorakoznak a padon, ajtó és fal közötti hús-vér szünetek, akiken keresztül belátok sok más világba…