Táskátlanul

Tudom, hogy a téma pillekönnyű, legalábbis első cipelésre, de muszáj megírnom. A női táskákról lenne szó, vagyis inkább, mégiscsak, már megint, Rólunk, nőkről.

Nem tartom magam különösképpen megalománnak, úgy hiszem, inkább csak praktikai okokból történt, hogy azon kaptam magam, mind nagyobb batyut cipelek. Amikor Soma megszületett vált igazán indokolttá a „bőrönd”, hiszen, mint tudjuk, a legkisebbeknek van szükségük a legtöbb nélkülözhetetlen holmira. De a gyerek tagadhatatlanul egyre csak nőtt, rajtam meg rajtam maradt a megszokott súly. Szépen lassan részemmé vált a nélkülözhetetlen holmik tömege, hordtam, cipeltem magammal a cuccokat, kellő meggyőződéssel és annál is fájóbb bal vállal. A minap ültem a villamoson, - ha tehetem máig ezt a közlekedési formát választom, a legjobb, ha az ember szemlélődős üzemmódra vágyik -, szóval ültem ott és bazi nagy köd volt, semmit sem láttam. Kényszerűen belepillantottam az ölemben szétterülő zsákra. És turkálni kezdtem. Később csoportosítani, az egyik fakkba azokat a cuccokat, amik nem feltétlenül szükségesek, a másikba az elengedhetetleneket. Jól megógtammógtam a dolgot, alaposan és szigorúan mérlegeltem, volt időm a Blahától a Moszkva térig. Nos, a végén mulatságos végeredményt kaptam. Telefon, kulcs, pénz, személyik, lakcímkártyák, két zsebkendő és…kész. Ez volt a jobb oldal. A fentiek száz százalékát tudtam elhelyezni éppen rajtam lévő kabátom zsebeiben.

Másnap táska nélkül indultam el otthonról. Marhára hülyén hangzik, de félig pucérnak éreztem magam… továbbá végtelenül könnyűnek, két aktív kézzel megáldottnak, egyenes vállúnak és valami abszurd értelemben szabadnak. Meglehetősen forgolódik a gyomrom a belemagyarázós kísérletektől, ezért is inkább csak annyit írok, ha tehetitek, próbáljátok ki!

A Dolog természete

Kiírom, gondoltam egy ideig könnyelműen és fogtam a papírt. Ültem fölötte, vakított a fehérsége, de a Dolog mondanom sem kell, hogy nem jött ki. Éjszakákon át hajtotta hangosan az agyamat, aztán csendesen megbújt minden nappali gondolatom mögött. Táncolni kezdtem, ráztam a karom, söpörtem kívül-belül, üvöltött a zene, jobb lett kicsit, de a Dolog csak nem esett ki. Később térdre rogytam, kértem és segített, de éreztem, hogy Ő még mindig győzelemittasan mosolyog valahol a tüdőm és a szívem között. A sürgősségin esett csak le, hogy az ilyesmit se kikönyörögni, se kilökni, se kitépni, se máshogyan erőszakkal kiűzni nem lehet. A Félelem jobban ismer, mint én magamat, a legapróbb sötét foltomba költözik, ott hízik csendben, bűzleni kezd, mégis nehéz rátalálni, igazán jól mulat a kínomon. Aztán mégis máshogyan döntöttem - mondhatnám nayképűen, de ez hülyeség, hiszen egyáltalán nem volt választásom. Akármilyen szépen is kért és bújt a sejtjeimhez, többé egyetlen gondolatot, árnyékot, percet sem adtam neki. Egy ideig könyörgött, aztán vonyítani és facsarni kezdett, de akkor már magam voltam. Végül a Félelem éhen veszett, Murpy-módra éppen valahol a gyomrom táján. Én pedig végre újra kaptam levegőt.

Facebook

Továbbra is áll, hogy várunk minden Érdeklődőt, Belesőt, Kíváncsiskodót apró közösségünkbe a Facebookon .

Éppen ennyi

Sokat gondolkozom azon, mi az ami megosztható, amit egyáltalán érdemes megosztani. Ami esetleg előrébb visz másokat (értsd:megmosolyogtat, elgondolkodtat), de persze leginkább rajtam lök egyet. Aki olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a személyessége vitathatatlan, ugyanakkor a sorok mögött mindig van számomra elég hely, ahová bújhatok. A gondolataimból többnyire nyílt titkot csinálok, miközben a magánéletem, a legszorosabb körön belüli események, sosem kerülnek ide. Ez az én komfortzónám. És egyben határaim kijelölője is. A minap kaptam a jó tanácsot, hogy nyissak szélesebb körben. Adjak még meg mást is, kínáljak nagyobb belátást, jobb híján, az életembe. De a népszerűség ezen foka igazán nem vonz. Úgy vélem, a fenti igény kielégítését a józan mértéknél így is sokkal nagyobb felületen szolgálják más fórumok. Köszönöm, akik így is olvasnak.

Gátlástalanul

Sétálunk kézen fogva, a panelok alját nézzük. Keressük a cipőboltot, valahova ide jelölte a net. A gyerek elhúzza a kezét, előrerohan pár métert, megáll a fal előtt. A nő szőke, sokkal nagyobb, mint életnagyságú, szépen felplakátolva, lengén öltözve. Valami fitness bolt hirdetése. Soma kb. öt centiről mustrálja, majd megállapítja, hogy szép a hasa és a haja. További tizenkét percet elidőz, én csak állok, nézem az arcát. Pontról pontra végigveszi az izmos testet, vigyorog, mint a vadalma. Végre meggyőzöm, elindulunk. És ez így megy. Nem tudom, honnan vette. Az IKEA-ban a pénztárosnak kifekszik a földön, majd felpattan és közli, hogy csinos vagy. Mindezt valami spéci bájvigyorral ötvözve, szép kísérlet. Sajnos mégis fizetnünk kell. A fodrásznál mossák rólam a festéket, megérkezik az új kozmetikus lány. Soma bekéredzkedik a szobájába. Mire beérek megnézni a hajmosás után (max 5 perc), Soma már a masszázságyon fekszik, félig levetkőzve, Rozitával masszíroztatja magát. Mondanom sem kell, hogy nem óhajt hazajönni. A játszótéren életében először látja meg Emmát. Nagy a szerelem. Emma talán ha egy öt évvel idősebb a fiamnál, le sem tojja, néha odavet neki egy-egy fél szót, gondolom az én megnyugtatásomra. Somát ez egyáltalán nem érdekli. Két órán keresztül megy a nyomában és tolja neki, hogy képzelje, ő le tud csúszni a tűzoltós rúdon, nézze csak meg a lány, meg hogy apa hozott egy nagy lego dzsippet és az távirányítós és majd jöjjön el és nézze csak meg és végül, hogy nálunk alszik-e majd. Komolyan, de komolyan, a gyerek nagyon kemény.

Sosem szoktam, de fotó mellékelve.

 

 

Hét nap, hét éjjel

Ezúttal egy hete vagyunk összezárva a fiammal, - nátha, köhögés, torokfájás, utolsókat rúgó téli bacik tömkelege. Ahogy így matatok a fejemben, rég volt már ennyi huszonnégy óránk együtt. Persze minden egyes orrfújásért küzdelem megy, mert már marhára unja, de összességében inkább csak a párnacsaták, hasbuborékozások, mesés félórák, bunkerépítés jut az eszembe. Az éjszakai számtalan ébredés utáni kómás összebújások a félhomályban. Mert hogy ezekkel teltek a napok. Soma mostanra sokat változott. Éppolyan türelmetlen, egoista és makacs mint korábban volt, mégis nagyobb felületen enged. Korábban az ellenállása sokszor közénk állt. Farkasszemet nézett az akarata az enyémmel és a tekintetében a dac mindennél fényesebben csillogott. Persze most is ilyen. De már kezdi használni a felnőttvilág eszköztárát. Többnyire mondjuk fordítva ül a lovon, mégis halad valamerre. Amikor a saját ordítása után letolom, majd ő kérdezi meg két perc múlva, hogy Na anya megnyugodtál már?, akkor nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Amikor véletlenül elfelejtem betartani az ígéretemet (erre szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a majd négy év alatt, ha háromszor volt példa), akkor elnézően megnyugtat, hogy majd holnap lesz lehetőségem máshogy csinálni. Amikor pedig váratlanul végre egyedül húzza föl a zokniját és én bámulok, akkor benyögi, hogy Tudod anya, a világon minden folyton változik. Ilyenek. Nem nagy dolgok. De egy hétre egy anyának éppen elegendők.

 

 

Egy génmanipulált nő vallomása

A helyzet az, hogy elvileg semmi sem indokolja a dolgot. Közeli felmenőim között tisztaság- és rendmániás anya és fél kézzel, fél perc alatt 84 évesen is bármit lazán megcsináló nagymama áll. Ha meg úgy nézem, még a fiam is utálja a koszt, tíz ujját széttartva rohan a mosdóhoz, ha ragacsos, poros, netán uramisten festékes lesz a keze. Csak nálam bicsaklott meg a rendszer. Vagy egyenesen törte ki azt az áldott dolgos jobb kezét. Konkrétan a lustaságról van szó, de komolyan mondom, hogy a nemesebbik fajtáról.

A rendszerem épp olyan teljes egészet alkot, csak éppen más szögből. Soma születése után tökéletesítettem csak igazán. Az úgy van, hogy az első lépés, az alapos analízis. Igazán fontos, sürgős-e a teendő. Mondanom sem kell, hogy ha a válasz nemleges, halálbiztos, hogy úgy marad. Nade van, amit előbb-utóbb muszáj. Ez nem egy öröm. De még mindig találni benne egy kis laufot. Mondok példát. Ha véletlenül behozom az előszobába a saras latyakot, akkor még nem kell felmosni, csak ha már Soma is hazaért. Mert kétszer minek. Ha tegyük fel, olvasok és lejár a mosógép, bármilyen elítélhető is, én nem ugrok fel max. sebességgel és várom előtte állva, hogy végre az ajtaja kinyitását engedélyező piros gomb is villogni kezdjen és kezembe zuhanjon a jó illatú, tiszta ruha. Amit persze teregetni kéne. Zuhanjon a rossebbnek. Főleg mivel mára pontosan tudom, hogy innentől még háromnegyed órám van, az alatt a cuccok sem büdösek, sem jóvátehetetlenül gyűröttek nem lesznek. Aki szereti a háztartási teendőket, vagy csak jobban utálja a rendetlenséget annál, mint amennyire ragaszkodik a kényelméhez, sosem tudja, meg miről beszélek.  

Arra gondolok, amikor semmi sem zavarja meg a semmittevést. Amikor hallgatom azt a bitang jó zenét, de közben nem jár azon az eszem, hogy anyám, az ebédlőasztalon megint ottmaradt a gyerek fél ruhatára. Inkább rákönyökölök és vigyorgok, a zene meg csak szól. Vagy, ami még jobb, Somával egyszerűen fetrengünk  és állatira idétlen rímeket gyártunk, miközben összemorzsázzuk a csokis keksszel az egész ágyat. Most komolyan, de őszintén,  az lenne a jó döntés, ha ilyenkor rohannék a porszívóért? Alapesetben persze az lenne. De az életünk eléggé személyes egy valami, éppen rólunk szól. Az enyém, a miénk ilyen. Anyám szerint persze ettől egy férfi megőrül és egészen biztosan az enyém is a nyakába kapja előbb-utóbb a lábát. De téved. Az én rendszerető, akkurátus férjem ugyanis nem totálisan hülye. Jobban szereti, ha hazajön és röhögünk, mint ha hazajön és egy síkideg boszi várja magasfényű parkettával. Vagyis pontosan tudja, hogy alapvetően nagy áldás lehet egy dolgos asszony, de helyi viszonylatban és a maga nemében egy lusta sem semmi.