Kicsit dühös

Anya, viszi a harag az energiádat – hallgatom reggelente, amikor nem hajlandó felöltözni, én pedig olyan leszek mint egy papagáj, aki már reggel 8-ra elunta a saját hangját. Ezt a szlogent amúgy - én kis bohó - mondtam még nyáron egyszer a gyereknek, azóta meg visszanyal a fagyi.

A baj az hogy speciel jól látja. Mármint tényleg viszi. A harag. Az energiámat. És nem csak reggel.

Mindig is úgy képzeltem, milyen önuralom-hiányos már az a fajta, aki üvölt, mint az állat. Vagy aki eltöri a tányért. Egy készlettel. Vagy, aki kisétál egy vita közepén. De kiderült, hogy mindnek igaza van. Az én módszerem a legszánalmasabb, mi több a legkártékonyabb. Én úgy csinálok, mint akinek van önuralma. És van is. Hiszen nem ordítom le a fejét, nem csapom be az ajtót és az összes poharam ép. Viszont egyesek szerint a májam brutálisan néz ki. Ha meglátok egy boxzsákot, gyilkos ösztönök törnek rám. Ha pedig mégis mondok valamit, az sokkalta aggasztóbb mint a hangos szó…kicsit olyan alattomosan velőtrázósan megalázósan undorító. De persze nem hangos és nincsenek is benne csúnya szavak. Persze.

Ettől még nyilvánvaló, hogy a haragra is igaz: ami nem jön ki, az bent marad.

Igazából ráhúzhatnám a mindenkire. Hogy nálunk nem volt ez szokás. (A korosztályomból igen sokaknál szintén nem volt, ellenben egészen szép a májuk.) De még így is vagyunk elegen, akiknél a másfajta szocializáció, a megfelelési kényszer, a saját mérce nem engedi …ki.

Persze kisebb eredmények vannak. A múltkoriban egy fél órát ordítottam a telefonban a kedvesemmel, aki legnagyobb megdöbbenésemre igen békésen végighallgatta, pedig nem egy birka-alkat. Mindkettőnk számára új érzés volt. Szégyelltem magam piszokul, de semmilyen igazán tragikus következménye nem lett az esetnek. Kicsit megéheztem. Ennyi. (Igen, aki közel van, mindig az kapja a dolgok krémjét.)

A minap pedig a velem egyidős  barátnőm vidáman mesélte, hogy fantasztikus élménye volt, bepipult, mert nem állt jól rajta a blúz, mire is a tükör előtt egy nőies mozdulattal széttépte.

Mindkettő meglehetősen visszataszító, de megfelelő távolságból nézve igen előremutató cselekedet. Persze lépten-nyomon visszaesünk …mert hát ő azóta nem tépett szét több blúzt, én pedig nem üvöltöttem le senki fejét.  De ki tudja, talán az első vehemensebb lépések után, már kisebb pöfékelésekkel, ritkuló robbanásokkal, és mint mindig, igen sok önironikus röhögéssel is megoldható az élet. Minden esetre egy vészhelyzetre felkészülve a polcon átcsoportosítottam a tányérokat. Vannak a régi, fehér Feláldozhatóak és a szép türkiz Ne annyira röpüljön már fajták. Mert azért ha egyszer egy buli elindul…

Kockák

Éjfél volt, amikor rájött, hogy a férfi többé nem fog átjönni. Egészen pontosan úgy történt, hogy arra gondolt: ideje kétségbeesni. És egészen pontosan azt észlelte magán, amit mindig: hogy valójában nem lepődött meg.

Felállt, nagyon nehézkesen, mert nem tudta eldönteni, hogy hova megy, csokiért, vízért vagy a fürdőszobába, de valamit mégiscsak kellett tennie a felismerés után.

Hetek óta érezte a szorítást a gyomrában, a kezében, hallotta a fura rezgést a férfi hangjában, szépen lassan üresedtek ki  a közös csendjeik, rögzültek ütemessé az érintéseik, lett minden szokatlanul könnyű és tét nélküli. A nő tudta és érezte mindezt, néha fellázadt, de leginkább csak figyelt, mint amikor az utolsó kockák kerülnek a helyükre. Gyűlölte, hogy előbb tudta, mint a férfi, mi zajlik.

Valahogyan hajnal lett. Az első találkozásuk jutott eszébe. Ahogy ültek a koranyári teraszon és ő arra gondolt, hogy na tuti nem. Aztán egy másik pillanat, ahol minden hihetetlen volt és átlátszó, mintha csak azt várta volna, hogy peregjenek a napok, mert tudta, azok hozzák az életet. A hónapjuk, ami maga volt a remény, a fény. Az ősz, a tél, ahol valami elérett, megfordult.

Végre elaludt.

A telefonra ébredt. Édesen, mint aki édeset álmodott. Tudta, hogy egy hét most az élet. Ha azon túl van…csak egy hét, annyi kell.

A nő 32 volt. Hajadon. A pillantása varázsolt. A keze kicsi, a hangja karcos, de lágy.

A férfi 42 volt. Többször elvált. Kétségek nélküli. A hangja karcos, de mély.

Összehordott dolgaim

Arra gondoltam ma, a fák éppen zöldelltek, én meg kapdostam a levegőt a kánikulában, amikor először megtettem a park körül a kört. Kivittem mindent, amim csak volt, de nem tudtam semmire sem gondolni, csak a túlélésért küzdöttem – az volt évekkel ezelőtt az első kocogásom.

Aztán minden kopár lett és én kihurcoltam a kétségeimet az életemmel kapcsolatban, a tehetetlen dühömet, amit magam és a párom felé éreztem, a D vitamin hiányomat, a gyerek kényszeres köhögésének a gondolatát, a fájdalmat a jobb térdemben, a kérdőjeleket az írásaimmal kapcsolatban, az ostoba hangsúlyaimat, amiket még mindig nem tudtam elhagyni…és a sokadik kör táján otthagytam egy adagot.

Nem volt hó, de mindenem megdermedt, akkor is mentem, leróni, amit le lehet…megnézni, hátha gondolat nélkül is tudnám, de nem ment, viszont ott érkezett meg, hogy eladom a piros, sokat fogyasztó és öreg autómat, amit elvileg senki sem venne meg, de én már ott tudtam fázósan, hogy mégis meg fogja valaki, odavittem a sírásomat, mert a hidegben bárki hihette, hogy csak csíp a szemem, nálam volt a zsebemben a kedvenc zeném, a hajamban a legócskább gumim, a számban a sok szétszedett illúzió íze. Baromira szétfagytam, mire otthagytam végre ezt-azt.

És aztán tavasz lett, újra volt illat és fény, pár másodpercet javítottam az időmön, amit sohasem mértem, kicsivel tovább bírtam a  távot, amiről sohasem tudtam hány kört takar, a gumit újranyomták  a lábunk alatt, a fák ugyanott álltak, a nap ugyanúgy mászkált, eltelt pár év, látszólag semmi, meg sem kottyantam a helyi környezetnek, pedig mennyi mindent rápakoltam.

Ma is ott jártam. Elvittem az adagot és arra gondoltam, hogy ez mégsem fair, minden szart idehordok. De aztán megálltam egy fa alatt, felnéztem és határozottan láttam, hogy ő közelebb van az éghez…akkor nyugodt szívvel és nagy hálával otthagytam a pakkot és biztos voltam benne, ez a hulladék egyfajta szelektív gyűjtése, egy fázis csak az átalakulás előtt, és hogy utána minden, de tényleg minden tisztább lesz kicsivel.