A kurva

Ez a történet nem egy kurváról szól. Legalábbis nem valószínű.

A nőt a Margit-híd budai oldalán láttam meg, a villamosmegálló felé sétált. Negyven körül járhatott, a kidolgozott izomzat feszült a vádliján, ahogy lépett. Piros testre simuló ruhát viselt, fülében hatalmas arany karika himbálódzott, kék szemeit túlzó fekete sminkkel hangsúlyozta, nem maradt el a vörös rúzs sem. Összességében maga volt a közönségesség. A villamosra váró tömeg egy emberként bámulta meg, aztán ki-ki visszamenekült saját ízlés- és gátlásvilágába, elhúzta a száját, lesütötte a szemét vagy éppen elmosolyodott. Egy biztos, mire a nő a megállóba ért, minden férfi tudta, hogy lábai formásak, feneke korához képest feszes és a mellei még mindig kerekek. A nőt mindez kicsit sem zavarta. Fekete pillái mögül éppen annyi kíváncsisággal tekintett a világra, hogy a megjelenésére adott reakciók meg ne rendíthessék kétségtelenül tetemes önbizalmát. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett, egyetlen mosolyt sem osztott ki, egyetlen fricskára sem állt meg felháborodni.

Később jóval, már máshol ültem, másfajta nőkkel, másfajta gondolatokkal. A terasz mellett hullámzott a nyári tömeg. Lányok, asszonyok, nyugdíjasok tömkelege sétált arra, anélkül, hogy akárcsak köze lett volna ahhoz a Nőhöz, aki álmai szerint mindig is lenni akart. Eszembe jutott a piros ruhás az éktelen fülbevalóival, az önazonos cuccaival. Ránk fért volna, ha erre jár.

Megint máshol este beszélgetünk egy férfival. Csöndes terasz, jófajta forró este és ő megdicséri a mintás ruhámat. Majdnem belekezdtek kifejteni, hogy bezzeg a farmer kényelmesebb és praktikusabb lett volna, de elharapom a mondat elejét. Nézem őt, boldog. Ritka alkalom, hogy nem töröm össze, amit nem kell. Az ősi férfiúi illúzió köztünk tölti az estét, majd épségben és egészségben velünk távozik.

 

Mi, lihegősök

 

Csak egy éve tűnt fel a dolog, nyilván mivel akkortájt kezdtem új közösségben keresni a nyugit. A jelenség konkrétan az, hogy ciki levegőt venni. Mármint normálisat vagy nagyobbat, jólesőt, esetleg hangosabbat. Több helyen is álltam ott, követve az aktuális oktatót, de mindegy volt, hogy csikung, nia vagy jóga, a többség apróban és csendesben próbálta a dolgot. Közben kicsit persze lilult, de annyi megérte. Aztán tudatosan kezdtem figyelni magam köré. Bizony, ülünk sokan az önkormányzatnál azokon a csúszós padokon, és inkább megfulladnánk, mint hogy egy kiadósat sóhajtsunk. Ha meg valaki mégis erre vetemedik, nézi a többi, mintha kiszedné a kávégépből az előtte ottfelejtett aprót. De ugyanígy bambulják a hegytetőn sóhajtozót, a futógépen szaporán és hangosan lihegőt, vagy az egyszerű embert, aki egyszer csak gondol egyet és spontán módon vesz három nagy levegőt, mi több olyan zabolázhatatlan, hogy azt még hangosan és jólesően ki is fújja.

Pedig lélegezni elég természetes dolog. Mindenféle formájában. Talán nem is kéne túl sok, csak egy csipetnyit engedni a szigorú önkontrollon. Vagy egy pillanatra szembemenni a mellettünk ülők fulladásra csábító elvárásával. Vagy abbahagyni most az olvasást és belekezdeni egy nagy sóhajtásba, hátha holnap már magától megy majd. (Holnap még nem megy majd magától, hiszen ma születik a csirke. Vagyis figyelj oda rá...vagy fulladj meg!)