Kiskarácsony

Mindenki ezen a karácsony-dolgon tűnődik, miközben én éppen csak vagyok. Ez jutott eszembe, közvetlenül az után, hogy kedvem támadt néhány ironikus hangulatú mondatot ejteni a helyi viszonylatokról: úgy mint rámhívta a rendőrséget a szembejövő autós, amiért nem tolattam vissza egy olyan közlekedési helyzetben, ahol nem  volt hova visszatolatni. Vagy a még rosszabb, a bevásárlóközpont hideg padlóján ájultan fekvő férfit fotózó nő esete. Aztán rájöttem, hogy már elnyögtem eleget a panaszaimat, valójában túl vagyok az igazi döbbeneten, akkor késő erről írni is – a valóság, a pillanat, a hiteles érzés már tovaszállt. Itt meg maradt valami nagyon szürke, egyáltalán nem karácsony-szagú cucc, jó mélyen, bennem.

Ez a december nem az enyém valahogy - ezt érzem. Néha elkap a gyerek bája, bírom, ahogy reggelente, amikor ő maga oltja fel a karácsonyi égősort, újra és újra rácsodálkozik a fényére. Szeretem, ahogy azt tudakolja, hogy a Jézuska, - akit az ovis tanulmányai nyomán már kizárólag Jézus Krisztusként becéz – vajon angol születésű-e? Mint ahogyan szórakoztat az is, hogy ha rossz kedve van, kijelenti, hogy akkor majd ő sem hoz semmit a Jézuskának. Ez így jó, a gond velem van.

Három napom maradt, ha jól számolom. Na persze, túlzott, áhitatos elfogódottság sosem munkált bennem a karácsonyt illetően, inkább valami gyermekkori maradvány-érzés tette vonzóvá ezt az ünnepet.  De most mintha elszállt volna az is…elvitte az elmúlt év sok betegsége, változása, vesztesége. Jó nagy szarban hagyott ez a 2012, ez sejlik fel.

Meg az, hogy az önsajnálat eléggé öncélú egy valami. (Öncélúság tekintetében mondjuk vannak előtanulmányaim…hogy mást ne mondjak, a blogírás is valami ilyesféle mulatság. Nagyhangúak csendes játéka.) Szóval az önsajnálat…ilyenkor kéne feltegye a kezét, akinek két keze van, hogy örüljek már annak, hogy…mondjuk nekem is két kezem van. Meg a gyereknek is. És be kell látnom, hogy ebben szerencsére igaza van. Ilyenkor az ember szívesen szorongatná a látványos és kedves képet a fejében a legörbülő szájáról, de sajnos kénytelen elmosolyodni.

Szóval három nap. Ki tudja mire elég…leszámolni vagy elszámolni ezzel a 2012-es évvel? Megérkezni, ott lenni, semmit nem várni, eleget kapni? Fogalmam sincs. De hetvenkét óra sok idő, a gyerek és az apja is hazaér, hozza a magáét, az egyik az ovis karácsonyfáról szóló sztorijait, a másik az év végi eredményes hajtás utáni jóérzését. Tudom, hogy megfertőznek. És mire három hamis szólamban nekiállunk elénekelni a Kiskarácsonyt, mindenki őszintén és hangosan fog röhögni. Beleértve engem is.

 

Kütypölőzés

Van nálunk egy szokás. Bárki megy el, a normális köszönés után Soma rohan az üvegtéglás ajtóhoz, ütögeti a kezével és integet. Belülről kifelé, kintről befelé egyaránt nem látni szinte semmit. Csak talán, hogy van ott valaki, mozog, távolodik, de még velünk van egy percig, érzékel minket…aztán elmegy. A gyerek imádja ezt, ugyanakkor utál köszönni az ajtóban. Azt látom rajta, fölösleges a „Szia”, mert azt mindenki mondja, bármikor bárkinek, csak úgy, félig odafordulva akár, szembenézés nélkül -unja a dolgot. És akkor rájövök, hogy kicsi és még nem hülye, igényli a valódi intimitást.

Szeretem olyankor nézni. A keze az üvegtéglára tapad, az ujjaival kocogtatja, aztán a tenyerével csiszolja, úgy integet, a szeme pedig a másik oldalon állót fürkészi. A beavatottak ilyenkor tudják, hogy kívülről rá kell tapasztani a kezüket az üveg felületre. Mások csak úgy elmennek. A gyerek ezt aligha látja. Viszont ott áll az ajtónál, a kicsi lelke telve van a búcsú érzésével. Amikor pedig felkészült rá, elengedi a másikat.

A Sári

-A Sári nem jöhet. - Szögezi le a fiam ellentmondást nem tűrő hangon a minap, amikor „idejében” elkezdünk beszélgetni, rohamosan közelgő, márciusi szülinapjáról. Nagyot nézünk az apjával, úgy tudtuk ugyanis, hogy testi-lelki jó barátságban állnak a fiatalok. Az oviban egymás mellett alszanak, a nyáron együtt utaztak képzeletben Almádiba, és vita nélkül elfelezték az udvaron zsákmányolt diót. Mi más lehet a csúcsa a 3,5 évesek igaz szerelmének. Soma azonban nem tágít.

-Sári nem jöhet, mert ő folyton piszkál.

-Mi az hogy piszkál, eddig jóban voltatok…

-Az hogy piszkál. Ilyen közel jön (illusztrációként az orra elé emeli a tenyerét) és ölelgetni akar meg puszilgatni, de kajakra.

Néztünk, relatíve röhögés nélkül, mire a gyerek folytatja.

-Mondtam neki, hogy ha még egyszer megpuszil, berakom a büntibe és majd ott elgondolkozhat, hogy mit csinált.

Továbbra sem röhögünk látványosan. Soma a kezébe veszi kedvenc Villám autóját, letérdel az asztalhoz, berreg és a fokozott érdeklődés ellenére láthatóan ejti a témát. Beletömök némi banánt, egy kevés körtét, az idő megáll. Közli, hogy az autó éppen a poros úton megy, aztán átmenet nélkül folytatja.

-És elveszi az autómat. És nincs kukabúvárja. És mindig ölelget.

Megértően nézünk. Csönd, berregés. Banán, körte.

-De azért majd megmondom neki, hogy ha jó lesz és nem piszkál akkor eljöhet.

-Kicsoda, hova, szívem?- Tettetjük vidáman a hülyét.

-Hát a szülinapomra, mondom, nem figyelsz? Eljöhet a Sári… a Lili, a Dóri, a Milla és a Linda. Ha jók lesznek.

-Mi az hogy jók lesznek?

-Hát nem akarnak ölelgetni, puszilgatni, meg minden.

-Hát akkor mit csináljanak?

-Játszanak szépen.

-De hogyan?

-Hát ahogy én mondom nekik.

Vörös posztó, avagy az én kis kényes témám

Hogy őszinte legyek nincsenek oltári nagy vállalásaim. Mármint, politikailag mára abszolút érinthetetlen lettem, nincs olyan párt, vagy jó betűtípussal írt szónoklat, ami elköteleződésre ihletne. Semmilyen ügyben sem állok zászlóval a kezemben és terjesztem az elveimet, leginkább elgondolkodónak, rosszabb napjaimon megingathatónak, bizonyos esetekben kifejezetten meggyőzhetőnek érzem magam. Nem rajongok hisztérikusan stílusokért, nem szeretem jobban a saját hangomat, mint másokét és alapvetően abban hiszek, hogy mindenki bátran éljen úgy, ahogy az neki jó.

Nade. A helyzet az, hogy van egy sötét folt a térképen, ami nekem minimum bikavadítóan vörös. És létezik egyetlen rossz mondat, amiért cserébe a kedves témafeldobó egy pillanat alatt őrjöngő, habzó szájú nőszemélyt kap cserébe, akivel lehetetlen diskurálni.

A dolog a pedagóguskérdés-ügye. A hátamon ütemes rohamban kezd futkározni a  hideg, amikor valaki szólóban felnyomja a mondatot: - Több fizetés kéne a tanároknak, így nem lehet.

Aha. Hát szerintem meg úgy nem lehet…

Nem lehet úgy, hogy pedagógusokat képzünk, akik jó esetben valóban értenek a matematikához és a földrajzhoz, mindezek mellett ellenben brutális elfojtásokkal, komplexusokkal, sosem kiélt hatalomvággyal, feldolgozatlan traumákkal küzdenek, a gyerekről, mint egységről pedig még csak képeket láttak. Nem lehet úgy, hogy kicsi, közepes és nagygyerekek közelébe engedjünk az önismeret teljes hiányával küzdő felnőtteket és elvárjuk, hogy 1. a kölyök tisztelje őket, 2. egészséges felnőtté érjen a kezük alatt, mármint ha ez alatt a testileg-lelkileg-szellemileg változatot értjük.

Amiről azt hiszem, hogy nyilvánvaló, az állandóan szemberöhög és közli, hogy nem az. Ha egy tolmácstól papírt kérnek arról, hogy az idegen nyelvet nem csak írásban, hanem szóban is bírja, az oké. Ha a pilótától megkövetelik, hogy a gép vezetése mellett, ne legyen mondjuk asztmás rohamokkal küzdő egyén, az oké. Ellenben az, hogy esetleg egy pedagógust pszichológiai vizsgálat alá vessenek és csak a megfelelő eredmény esetén engedjék felnövekvő nemzedékünk egy kilométeres körzetébe, na az már nem fontos.  Persze ezt csak úgy lehetne, ha abban a pár évben, amit a jövendő oktatók a padban töltenek, kapnának némi segítő jobbot. Ha valaki, aki mondjuk ért a pszichológiához, odaállna és végigvezetné őket az úton. Először befelé, saját magukhoz, és ha túlélték, jöhet a B fázis. Mert az nem is kérdés, a mostani ifjúsághoz alapos kiképzés kell, szabad szellemű, szemtelen és tiszteletlen egy banda.

Szerintem így lehetne. És komolyan mondom, hogy aki ezek után megkapja a diplomát, annak igenis járna az anyagi jólét, a biztonságérzet, a kiemelt nyugdíjtámogatás. És mellesleg, a magas presztízsű pedagógusi cím. Na de addig...

 

Négynaposak

Amikor a rádió egy felejthető adóján meghallottam, hogy idén annyi ünneppel összevont hétvégét bulizhatunk végig, mint talán még soha, azt hiszem, egészen normálisan reagáltam: a családomra gondoltam és elmosolyodtam. Az említett jelenséget mára korai örömnek nevezném.

Nem nagyon tudom összeszámolni, mennyi féle kitartó, ütős, mutáns cuccot hozott haza a fiam az oviból (és nyilván vitt be hasonlóan minőségi kórságokat), de az szinte biztos, hogy a lázas, taknyos, köhögős élménynapok nagy része a négynapos ünnepekre esett. A kritikus hetek hétfőjén ajtóra tapasztott fülekkel álltam a kiscsoport bejáratánál, hátha  a kiszűrődő zajokból (orrfújás, köhögés, esetleg öklendezés), meg tudom állapítani, melyik vírustörzzsel is kell szembenéznem a hét végére. (Persze a remény veszik oda utoljára, de nekem nem kellett aggódnom, Soma mindet hazahozta. ) Így próbáltam belőni, hogy a doktor néninktől milyen receptet kuncsorogjak ki előre, butaság lenne ugyanis a családi hétvégén rohangálni hasonló dolgokért, még megbontaná a közösen fetrengős napok harmóniáját. Mert persze igaz, a férjemmel mi sem most voltunk éppen ovisok, és azóta nem csak a net fejlődött, de a bacik is – vagyis, ami a fiamnál három nap, az nálunk minimum öt, míg édesanyámék az utolsó náthát két hétig nyögték és egy gyenge tüdőgyulladással zárták le. (A macska akkor kezdett prüszkölni.)

No igen, jelen értekezésnek semmi konklúziója sincsen. Akik hisznek a vonzás törvényében, vagy  a tudatalatti hatalmában, azok most bekiabálnak a pálya széléről, hogy naná, ha ilyen szépen belekalapálom a jövőnkbe az eheti (négynapos) kehességet is!Ugyanezeknek a kedves, de nyilván információhiányban szenvedő szurkolóknak elmondanám, hogy a remény a gyerek legutóbbi (két héttel ezelőtti), négynapos, negyvenfokos lázával odakozmált.

 

 

Kitérő

-Talán ha rendesen ettél volna a bölcsiben, nem lennél megint éhes – fordul a kontyos asszony szemrehányóan  a gyerek felé. A kétéves forma göndörke csak húzza a nő kezét az utcán egyenesen egy kék táblás talponálló felé, de azért közben lesüti a szemét. Végül, mint akinek eszébe jutott az adu ász, megszólal. – De borsófőzelék volt! – Látszik, hogy részéről ezzel minden letudva, egyre csak rángatja a nő karját. Az asszony aztán feladja, megadóan sétál utána, át a műanyag szanaszét himbálódzó szalagfüggönyön, le a pincehelyiségbe. – Úgy látom, ez egy török hely, mit kérsz? – fordul a kétéveshez. A gyerek orra az üveg pultra tapad, villámgyorsan felméri a kínálatot, majd a bárányra mutat. – Olyat!- Az asszony megrendeli a húst, émelyeg az erős fűszeres szagoktól, de próbál koncentrálni, kér még bulgurt is, úgy látja, az hasonlít külsőre leginkább a rizshez. A mikro sokkal gyorsabb, mint az övé otthon, egy pillanat és gőzölög az étel a tálon, nyújtja a kötényes fiú a tálcát. – Ezerkétszáz lesz. – Az asszony a tányérra a néz, aztán szó nélkül nyitja az öreg pénztárcát, tízezressel fizet, még ropogós, most kapta a postán. Agyán éppen csak átvillan az otthoni zöldbabfőzelék illata, egy órája sincs hogy kész lett, de nincs mit tenni, a gyerek most éhes. Az asztalok mind foglaltak, a pultnál maradt két hely, odavezeti a fiút, felsegíti a magas székre. Villára szúrja a furcsa illatú húst, alaposan megfújja, tömi a tátogó kis szájba. Eszik a gyerek rendesen, gyorsan rág és nyel, aztán elunja, föláll a magas székre, az asszony alig tudja leparancsolni, de már a sóval kezd játszani. Szórja amerre látja, majdnem ráönti a bárányhúsra. Az asszony arcán inal a rémület, de tenyerével sikerül megvédenie az ételt. A gyereknek tetszik a játék, vigyorog és egyre csak próbálkozik, a nő nem győz hadonászni a tányér fölött a kezével. A sor mellettük kígyózik el, egy fehér kabátos nő éppen mögöttük áll. A gyerekre néz, most látni csak, gömbölyödik a pocakja, próbálja megszokni a göndörke önfeledt sátáni kacaját, de nem bírja, sajnálja a nőt és tudni véli, hogy az ő gyereke majd sosem tesz ilyet. – Most már maradj nyugton, legalább a husikat edd meg – mondja az asszony elkeseredve. A gyerek meg újra áll a széken, kezében a só, a fél étterem őt nézi, de ez most egyáltalán nem érdekli. Aztán a tekintete összeakad az asszonyéval, magasról néz le a könyörgő szemekre, a sótartós keze megáll a levegőben, végül leül a székre. Csendben eszik még három falatot, finom volt, de köszöni, nem kér többet. Az asszony nézi a tányért, még vagy a negyede meg van rakva. Tartja a villát, maga felé fordítja és beleharap a fura szagú húsba. Vesz mellé bulgurt is, lassan eszik, egy pillanatra mintha becsukná a szemét, ízleli az újat. A gyerek meg csak ül és nézi. Aztán elfogy minden, lekászálódnak a magas székekről, visszaadják a tálcát. Az ajtóban a gyerek megy elől, a műanyag függönynél visszafordul, úgy szól a hátra a nőnek. – Ide jöhetnénk máskor is. – Az asszony nézi a gyereket és nem is tudja pontosan, sírjon-e inkább vagy nevessen.

 

Hát ezt „megkuptam”

A gyerek ma kidülledt szemekkel bámulta a lábamat, amikor érte mentem az oviba. Végül megkérdezte, mi az a „kupp” a cipőm végén. Nagyon hülyén néztem.  Aztán rájöttem, hogy a magas sarokra gondol. Kétszer végig kellett sétálnom az ovi teraszán, hogy meghallgathassa, a cucc máshogyan „kuppog” a lábtörlő szőnyegen és máshogyan a csempén. A legcikibb nem is az volt, hogy két óvónéni nézte a divatbemutatómat, inkább az aggasztott, hogy az én nagydumás fiamnak még csak szava sem volt a jelenségre. Arra kellett következtetnem, hogy ha Soma a maga részletekre irányuló száz százalékos figyelmével nem vette észre rajtam a magas sarkút, az csak úgy történhetett, ha nem is volt rajtam. Gyorsvonattal érkezett a gondolat és lapított ki a kopogós betonra: milyen Anya, Feleség, Izé az olyan, akin másfél éve( Soma azóta beszél) nem volt magas sarkú cipő? (Legalábbis nappal – a szerk.:)) Milyen Nő-képe lesz ennek a gyereknek? Lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan megvető tekintetével előselejtezi a nőket, akin nincs tornacipő, az szóba sem jöhet. Durva. persze azért egyszer talán már történt nagyobb tragédia a családunkban, de mégiscsak megviseli az embert egy ilyen eset. No meg átlöki a ló túlsó oldalára. Alig vártam, hogy a kölök felébredjen az ebéd utáni szunyókálásból, egész délután azt szemléltettem szegénynek, milyen is a szempillaspirál, hogy néz ki a neccharisnya, illetve a hajsütővas. Ha így haladunk, a hétvégére e szegmentált tudásban messze az apja előtt jár majd.

Nyaralás messze innen

Már megint – ez jutott eszembe, amikor a saját számból elhangzott a gondolat, Ciprusra menjünk nyaralni. Vissza, pedig elsőre sem lett a szívem csücske. De ugye a férjem ott élt két évet, második hazájaként tekint a szigetre, és tény, ráférne némi pihenés az évi hajtás után. Meg a gyerek sem undorodik a harminc centis huszonnyolc fokos víztől. Menjünk (semmi felkiáltó jel, inkább csendes pont a végin).

Ciprus az lemúlt két évben, (rossz nyelvek szerint az elmúlt húszban) mit sem változott. A tengerpart helyenként lehangolóan koszos, a helyiek még mindig ráérnek mindenre, akkor is, amikor a hülye turista esetleg azonnal óhajtaná a gyógyszertárban a gyereknek az orrcsöppöt. Szerdán és pénteken déltől, hétvégén, illetve „munkanapokon” dél és négy óra között nem óhajtanak dolgozni. Az említett időszakokon túl minden gond nélkül állnak szolgálatunkra. (Tegyük hozzá, nem csak a sziget maradt a régi, nyilván én sem változtam sokat, hiszen még mindig rángattam a fejem jobbra-balra, mert sehogyan sem szoktam meg, hogy a másik irányból akarnak elütni és továbbra is hiányérzet fogott el a kizárólag új épületeket szemlélve – imádom az óvárosok sikátorait. Utóbbiaknak, a törökök kitartó  tevékenységének hála, már csak  a hűlt helyét találni.)

Kellett vagy három nap, hogy átessünk a katasztrofális részeken. A férjem szerint a gyerekkel lehetetlen pihenni, lévén egoista és türelmetlen, szerintem képtelenség fényben és a számítógép kattogása mellett aludni, a kölyök szerint pedig az apja holmi „betolakodó”, aki akár három percet is képes kihasítani naponta a szeretett nő (az anyja) száz százalékos figyelemi zónájából.

Aztán az apróságok kezdték beenni magukat a napjainkba. Somát név szerint köszöntötték a pékségben, meglepi sütivel várták, az étteremben megtudtuk, hogy a pincérnek sikeres volt a jelentkezése az egyik neves egyetem mesterkurzusára, a takarítónő a fiunkról mesélt otthon a férjének, egy vadidegen beinvitált minket az utcáról a házába, mert szerinte túl meleg volt a gyereknek a levegőn. Szépen belassultunk, elhelyiesedtünk.

Voltunk már máshol, délen, középen, tenger mellett. Akkor azt mondtam, ezek a déli emberek, de mások. De a helyzet az, hogy a ciprusiak mások, mint a déliek. Nincsenek turistaspecifikus mosolyaik, fölösleges gesztusaik. Ha beszélgetnek, nem tolakodnak, nem jönnek oda hozzád, inkább egyszer csak arra eszmélsz, hogy a helyi étteremben bevonnak egy amúgy görögül folyó társalgásba. Valamit minden esetre bazira tudnak, amiről nekünk idehaza dunsztunk sincsen. Lehet, hogy jövőre visszamegyünk, hátha ránk ragad.

Volt egyszer...

Egyszer réges-régen megjelent Soma kicsi könyve a könyvesboltok polcain...ilyesféle szösszenetek voltak benne.

Találkozás

Csak azt tudom, hogy az nem két idegen, egymást fürkésző tekintete volt. Én még valamelyik vaságyon dideregtem, az ő kis testét pedig a kinti világ szülte libabőrök borították, amikor végre landolt a nagy karokban. Riadt, gyanakvó tekintete megenyhült az ismerős dünnyögésre, éles kis körmei pedig hamarosan belemélyedtek a nagy mutatóujjba. A viszontlátás öröme lepte meg őket a homályos szobában és az apró kéz szorítása valahogy azóta sem engedett... A helyzet lassan négy hete mit sem változott. Én igyekszem, tevékenykedem, aggódok és a magam sajátos egoizmusával igyekszem elcsípni valamennyi apró jelét a szeretetének. Ők ketten önfeledten, önzetlenül és nagyon igazian szerelmesek egymásba. És nevetnek rajtam.

Három perc

Azt mondják, hagyjalak sírni. Hogy ne nézzek oda, ahogy az alsó ajkadat reménytelenül lebiggyeszted és ne halljam meg, ha egy oktávval keservesebben zokogsz. Hogy ez a szoktatás. Mindkettőnkké. Tegnap történt az a rossz pillanat. Magamhoz szorítottam már mozduló karjaimat és előírásszerűen fejemre húztam a foltos takarót. Három perc volt az egész. Aztán rugóként pattantam ki a sötétből, szanaszét szálltak a paplan ráncaiban elbújt telefonok és távirányítók. Kicsit sem érdekelt, hogy éppen elhallgattál, én szégyenkezve kaptalak ki a seszínű rácsok közül. Csendesen, könnyek nélkül és szemrehányóan néztél. Én pedig igyekeztem kerülni a pillantásodat, tudtam, hogy igazad van. Te még sosem csaltál meg, nem engedtél az elkényeztetettség csábításának, nem sírtál vészt tettetve öncélúan, nem húztad meg a hosszú hajam, ha zavart az evésben és már a pocakomban is lemásztál a vesémről, ha elég szépen kértelek. Te mindig mindent megtettél értem, nekem. Most pedig ez a három perc. Itt állok, a kezemben a majdnem négy kilós kis testeddel és nincs érett, felnőttes válaszom a helyzetre. Aztán inkább csak gondolok egy nagyot és beugrom veled a nagy családi paplan alá egy lopott, délutáni, békítő, közös alvásra.

Kémény

Ezüst pillék hullottak, és a hajnalt nem mocskolták be a városi gőzök, azon a téli reggelen. A tejbegríz odaégett, a fehér zománclábasban csak a karamell-illat maradt utána és én tetőket és ágakat bámultam a mókusra várva. Egy gyermekkori kép nem hagyott nyugodni, lelki szemeim előtt egyre csak felderengett az ágakon lavírozó szürkésbarna kis állat alakja. A mókus azonban nyilván nem volt híve az elvárásoknak, mert ezen a reggelen sehogyan sem akaródzott előbújnia. Órák vagy percek múltak el, nem tudom, a nehéz fa asztalnál ülve lassan belepilledtem a ködbe és önkéntelenül bámulni kezdtem egy opálos, lusta, égbe törő kunkort. Ódivatú kémény füstölgött bele a semmibe egy távoli dombon. Pillantásom rátapadt a játékos formára, gondolataim a mókustól Feléd szökkentek. Milliónyi hétvégi ajándékcsomagban érkeznek majd Hozzád – kezdtem valami homályos fogadalmat - a görbe falusi utak, a patakok sima kavicsai, a korcsolyáznivaló tavak jeges szikrái. Megtudod majd milyen, amikor apró ujjadon csurog a frissen főzött baracklekvár, és megérzed majd a kútból húzott víz hűs érintését a testeden. Majd nagyon igyekszünk. Fogjuk egymás kezét és finnyás ízléssel mentjük át gyermekkorunk ízeit, illatait, formáit és játékait a mai sodró világba. És majd nagyon igyekszünk közben meghagyni Neked a szabadságot is, amivel kialakíthatod a lényedhez leginkább illő egyvelegét a Hétköznapoknak.

Félcédula

Kicsit értetlen lettem ma megint, vagy lehet irigy, csak éppen nem tudok róla. Az apropót az adta, hogy több néhai ismerősöm is feltűnt a ködből, az egyik például mesélt erősen gesztikulálva, a másik meg álszerényen, mondták, hogy bizony ők márkát alkottak és ez már valami. Megnéztem, mert olyat még úgysem láttam formálódni, biztosan szaga és íze van a kreativitásnak, a toleranciának, úgy képzeltem, abból lesz a cserebogár és kerül ki végül a profi kezek közül a Valami. Kíváncsi voltam, meg talán irigy, mint említettem, de még mindig nem hinném. És továbbra sem értem…a termék ronda, használhatatlan, a másik fronton meg a gondolat közhelyes és műanyag. De ők ott álltak mellette mellszélességgel és büszkén. Ez a márkaépítés félek, nekem sohasem fog menni. Kicsi vagyok és örök bizonytalan, ezerszer is megkérdőjelező, bárkit bárhogyan elfogadó, igazi határozatlan, aki sohasem árazná be egyetlen gondolatát sem. Meg is mondták, így ezt nem lehet, fel kell lépni, megmutatni, elhitetni, hogy maga vagyok a márka. Csakhogy nekem nincs márkám, töprengésem van, jelenlétem, intuícióm. Mind hasztalan és kalkulálhatatlan, és a maga nemében, apró intim szekciómban megfizethetetlen. Nem lesz enyém ez a világ már megint, de legalább családias hangulatban hüppöghetek, anyázhatok vagy kacaghatok itt a blogon. Hát ez van.

Vendégposzt egyik legkedvesebb barátném tollából, a másik oldalról...

Varga Veronika: Társas (házi) együttélés

A legtávolabb az álljon tőlem, hogy bármilyen szinten belemenjek a szinglik vs családosok közötti értékeket és életformát illető örök vitába, sőt, még ez előtt a nulladik pillanatban attól is elhatárolódnék, hogy én magam tápláljam a szingliéletmódra vonatkozó kliséket, és beálljak a sorba, melyek szerint ez manapság mennyire menő és divatos. Már csak azért sem, mert mindkét ismertetőjel igencsak esetleges: lehetek én adott pillanatban épp szingli, de lehet, hogy holnap már nem leszek az, ne adj isten a családos anyukák és apukák is igen váratlanul egyedül találhatják magukat máról-holnapra - láttunk már ilyet, nem is keveset.

Szívem szerint tehát ember és ember van, különböző értékrenddel és életstílussal, így a megkülönböztetésnek legfeljebb az lehet alapja, kinek volt gyerekszobája, ahol elsajátíthatta a későbbiekre vonatkozó tudnivalókat.

Részemről a család és a gyerek alap, aki ismer, tudja, és ami a tágabb családot illeti, azt hiszem, nem én vagyok az, akit alkalmazkodásra meg a gyerekekhez fűződő viszonyra kell tanítani, sőt.
Ebből kiindulva nem tudok szemet hunyni afölött, hogy azt kell éreznem - mert jelenleg egyedül élek és nincs gyerekem - hogy csak egy szar ember lehetek, de legalábbis biztos kevesebb valamivel, mint azok, akiknek van. Ezen a logikán pedig húzzam is meg magam, sőt ha egy mód van rá, a saját lakásomban is legyek szíves...hát, jó lenne tudni mit csinálni, tekintve, hogy reggel fél 8 és este 9-10 között nem vagyok otthon, a fennmaradó időben pedig mostanság leginkább csak alszom. Mégis vannak problémák.

Abból gondolom, hogy talán nem nekem van üldözési mániám, hogy egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor még rendes, tisztességes lányként együtt éltem valakivel, semmilyen gondot nem jelentett a lakóközösségnek a létezésem, illetve a lakásomban folytatott tevékenységi kör. Egyesekkel megittuk a pertut, másokkal több ízben cseverésztünk el kellemes nyári estéken a közös költségről vagy a tömbfűtés áldásos hatásairól, de nincsenek nagy igényeim, megelégedtem azzal is, hogy a k anyámba legalábbis relatív ritkán küldtek el (szó szerint vagy jelképesen) úgy, ahogyan az elmúlt néhány hónapban viszont megtették. Valamiért azt érzem, többeket pusztán az idegesít, hogy szemmel láthatóan jól érzem magam, miközben egyébként deviáns vagyok szerintük, már ami a kapcsolati státuszomat illeti. ("Jól láttam, hogy lekerült a névtábla az ajtóról?", "Megint egyedül?", Rég nem láttuk itt parkolni a másik autót.")

A probléma aktuálisan a dohányzásban ütközött ki, de nem gondolom azt, hogy ez tényleg valós ok. A dohányzás vs nem dohányzás témakörbe nem mennék bele, isten őrizz! Bár úgy gondolom, a saját tüdejével mindenki azt csinál amit akar, ha valaki van olyan hülye, hogy nikotinnal és kátránnyal táplálja nap mint nap, az meg is érdemli, de amíg nem fújja mások arcába is bele ezzel a lendülettel, úgy gondolom az egyéni szociális probléma tipikus esete. Én jelenleg a visszaszokók, vagy félig-visszaszokók táborába tartozom, de szerintem ez is magánügy.

De hol húzódik a határ a társasházi együttélés keretei között a magánügy, és a társas-ügy között?! Tényleg kérdezem, mert tényleg nem tudom. Kettővel felettem laknak a panaszosok, akik állítólag nem tudnak miattam szellőztetni. Míg két éven keresztül mi is ketten laktunk, és mindketten dohányoztunk az erkélyen, és nem annyit, mint most én, hanem sokat, addig egyszer nem merült fel a probléma, hogy ők a harmadikon nem kapnak levegőt. Most igen. Cserébe egyik este kaptam néhány köbméter locsolóvizet az erkélyemre, de nem csöppekben, hanem szakadó vízfolyamban, úgy negyven percig, grátisz. Nyilván ez az intelligens megoldás.

Végül abban maradtunk, hogy keressünk kompromisszumos megoldást, vagyis, ne dohányozzak az erkélyen. Én ezt nem igazán érzem kompromisszumnak. Mert ugye, én sem üvöltöm le senki fejét, ha a gyerek feldobja hozzám a labdát, vagy az erkély alatt visít egész vasárnap délután, az egyetlen nap, amikor esetleg pihennék, vagy ugyanekkor fúrják órákig az IKEA hokkipukki konyhabútort, vagy épp 12 ezer forint közös költséget fizetek a játszótér üzemeltetése és folyamatos felújítása miatt. Társasház, ezt így hívják, kölcsönös alkalmazkodást követel meg. Függetlenül családi állapottól, kortól, nemtől, egyéb hovatartozástól. Gondoltam én.

A kurva

Ez a történet nem egy kurváról szól. Legalábbis nem valószínű.
A nőt a Margit-híd budai oldalán láttam meg, a villamosmegálló felé sétált. Negyven körül járhatott, a kidolgozott izomzat feszült a vádliján, ahogy lépett. Piros testre simuló ruhát viselt, fülében hatalmas arany karika himbálódzott, kék szemeit túlzó fekete sminkkel hangsúlyozta, nem maradt el a vörös rúzs sem. Összességében maga volt a közönségesség. A villamosra váró tömeg egy emberként bámulta meg, aztán ki-ki visszamenekült saját ízlés- és gátlásvilágába, elhúzta a száját, lesütötte a szemét vagy éppen elmosolyodott. Egy biztos, mire a nő a megállóba ért, minden férfi tudta, hogy lábai formásak, feneke korához képest feszes és a mellei még mindig kerekek. A nőt mindez kicsit sem zavarta. Fekete pillái mögül éppen annyi kíváncsisággal tekintett a világra, hogy a megjelenésére adott reakciók meg ne rendíthessék kétségtelenül tetemes önbizalmát. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett, egyetlen mosolyt sem osztott ki, egyetlen fricskára sem állt meg felháborodni.
Később jóval, már máshol ültem, másfajta nőkkel, másfajta gondolatokkal. A terasz mellett hullámzott a nyári tömeg. Lányok, asszonyok, nyugdíjasok tömkelege sétált arra, anélkül, hogy akárcsak köze lett volna ahhoz a Nőhöz, aki álmai szerint mindig is lenni akart. Eszembe jutott a piros ruhás az éktelen fülbevalóival, az önazonos cuccaival. Ránk fért volna, ha erre jár.
Megint máshol este beszélgetünk a férjemmel. Csöndes terasz, jófajta forró este és ő megdicséri a mintás ruhámat. Majdnem belekezdtek kifejteni, hogy bezzeg a farmer kényelmesebb és praktikusabb lett volna, de elharapom a mondat elejét. Nézem őt, boldog. Ritka alkalom, hogy nem töröm össze, amit nem kell. Az ősi férfiúi illúzió köztünk tölti az estét, majd épségben és egészségben velünk távozik.

Holdudvar-izé

Pontosan emlékszem mikor és kitől hallottam először a holdudvar hatásról…felvételi időszak volt, egy kedves régi barátom pedig teljes beleéléssel mesélt a jelenségről. Akkor is azt gondoltam, van ebben valami.
A minap plázáztam, ajándékot kerestem meg árnyékot, sőt, ha lehet, a kettőt egyszerre. Megláttam a lányt. Először csak hátulról, fogalmam sem volt, ki ő, a tartása, a haja nem mondott semmit, mégis, ismerős érzés fogott el. Aztán megfordult, pár méterre tőlem haladt el. Felismertem, de felém sem nézett, így köszönni nem volt esélyem. Sebaj, sosem voltunk olyan jóban, én fiatal kezdőként toporogtam, mikor ő már avatott profi volt. Csodáltam a sudár termetét, a mozgását, a csillogó göndör haját, a trehány divatot, amit követett, és ami olyan jól állt neki. Egy helyütt táncoltunk anno. Most meg itt ment el, jelentéktelen külsővel, divatjamúltan, lenőtt és kicsit sem csillogó frizurával, beejtett vállakkal, a nyár közepén, sápadtan. Ostoba kis ösztönös lény az ember, rögtön föltolultak bennem is a régi érzetek, jelentkeztek, ahogy az illik, aztán néztünk együtt nagyot a neonfényes plázában és csalódottan húztuk el a szánkat. Ez lett belőle… Nagyjából ennyiben maradt bennem a gondolat, kis szégyennel vettem is tudomásul.
Meglett az ajándék, szürkés medál, éppen amilyet szerettem volna, talán örül majd neki, aki kapja. Kifelé indultam, amikor újra megláttam a lányt, jobban mondva, csak a felét, takarásban volt, nem is akármilyenben. Egy markáns arcú, élénk szemű, sármos férfi hátizsákjába tömött éppen valamit, aztán megfogta a kezét miközben egymásra mosolyogtak. Még így asszonyi sorból is be kellett látni, bitang jó pasi volt. Aztán ahogy mellé néztem…ha most láttam volna először, szép, vidám tekintetű fiatal nőnek tituláltam volna. Úgy derengett, még a haja is csillogott.

Háló

Sajátos dolog ez a szövevényes cucc,ha van családod, érted mire gondolok. Folyamatosan változik, néhol váratlanul rugalmassá lesz, máshol megkeményszik, mintha fém huzal lenne. Körbe vesz, jobb esetekben ölel, néha szorongat. Meghúzza az egyik pontján álló, dől vele az egész, rántja magával a többieket, élményekkel, vágyakkal, hétköznapokkal együtt. Aztán belerak némi toldást, látszik még a csomó, de többé nem húzódik olyan vészesen az egész, lassan a göb is eltűnik, visszaáll a rend. Máskor valaki hirtelen felindulásból masnikat fűz a kötélre, színeseket, szagosakat és máris szebb a külcsíny, mintha jelmezbál lenne, hajaz a harmóniára, de valójában csak megdermedt benne valami, amit könnyen fog a festék. Mire végre egyszer csak senki sem húzza éppen, látszik a háló természetes natúr fonata, nem feszül, nem lóg hanyagul, lélegzik a saját tempójában, részek egésze, mindenki láthatja, belülről érezheti, saját aurája van, saját élete és szép lesz ez így nekünk tényleg a kusza mindenit.

Plusz egy fő

Szívből utáltam őket, - így visszanézve talán -, mert öntörvényűek (mint én), kiszámíthatatlanok (ismerek egy ilyet), önzőek (ki hinné), ráadásul semmit sem lehet velük csinálni (hát talán ezt a kört azért kihagynám). Legalábbis meggyőződésem volt, hogy ilyenek. A gyerek azonban félt, mit félt, rettegett mindenfajta katicánál nagyobb állattól, így nem maradt túl sok egyéb választásom, ha csak nem akarok belenyugodni, hogy a kölköm plusz egy teljesen fölösleges félelemmel megrakva cseperedjen fel. Amikor először felvetettük, hogy esetleg lehet egy cicája, nagyon örült és kijelentette, hogy már el is nevezte, Krokiternek. A halandzsáit többnyire fél órán belül elfelejti, ezt azonban három napig hajtogatta, mire végre mi is megjegyeztük és belenyugodtunk, hogy a macskának nem lesz épeszű neve. Aztán elmentünk választani, egy perc alatt kiszúrtuk a kis cirmost, mire is mondtuk, hogy na nesze, itt a Krokiter. A gyerek bámult ránk, mint egy, vagyis két elmebetegre és kijelentette, hogy ez nem a Krokiter, hanem a Spuri. Egyértelmű. Így lett egy három hónapos, szőr hullató, lakásban korábban sosem járt szuka macskánk. Az eredeti gazdái szerint, két nap elég neki ajtón belül, az alatt megszokja az új családot, aztán már deportálhatjuk is ki a helyére, a verandára. Ma van két hete és két napja idebent. Utánajártunk, legalább egy hónap közös fedél alatt, mire lehet próbálkozni a kiszoktatással. Szóval itt vagyunk bent, mi négyen egy ideje. A helyzet felettébb érdekes, főként ha arra gondolok, hogy eredeti elképzelésünk szerint, „csak” egy macskát hoztunk haza. A gyerek imádja, első naptól kezdve ölelgeti, emelgeti, ami példátlan, hiszen eddig szükség esetén egy törpehörcsögtől is tudott rettegni. Mostanra együtt autóznak, délután egykor egyszerre térnek nyugovóra, és ha Spuri zsiványkodik, Soma egy hosszabb, oktató jellegű monológ keretében pofán vágja. A férjem hazaér, beékelődik egy nyolc centis résen az ajtón, hogy a macska ki ne szökjön, jó esetben megcsókol és megkérdezi, hogy hogy vannak a gyerekek. Én pedig a következőkön kapom magam: egyrészt, etetem, itatom, másrészt simogatom a kis dögöt. De ez a kisebbik gond. Másrészt viszont tökéletesen ugyanazokat a hibákat követem el vele, mint anno a fiammal. Magamra vállalok mindenféle kötelező teendőt, ha nem én adok neki enni, ellenőrzöm, hogy a hűtőből származó ételt az előttem tevékenykedő megmelegítette-e, lelkiismeret-furdalást érzek, ha elmegyünk, és ő egyedül marad, továbbá igénylem, hogy reggelente a lábamhoz dörgölőzzön, így időről-időre kifejezve, hogy bazi fontos vagyok neki. Komolyan mondom, brutálisak ezek a belénk kódolt programok. Jön egy macska és indul az egész marhaság elölről. Már ha engedem. Mert ezúttal vettem a leckét és határozottan nem vagyok hajlandó még egyszer belelépni ugyanabba a szarba. Így aztán gondoltam a minap egy nagyot és teljes jogú családtaggá emeltem a macsekot. Mindenki egyért alapon, most az eteti, itatja, tisztítja és szórakoztatja a kicsikét, akinek éppen futja az idejéből. Jelenleg halálosan büszke vagyok a fejlődésemre. Lehet, hogy jövőre egy tengerimalacot veszünk. Azt is utálom, mert…

Reggeli kör

Egyfelé húz a tömeg, megyünk mind, arra. Pedig ez még egy kis utca, helyi pékkel, nosztalgia trafikkal, öreg optikussal, de minket ez alig érdekel. Alapvetően arra sem emlékszem, hogyan kerültem közéjük. Először nyilván csak melléjük, idő kellett mire felvettem a ritmust, mire magába fogadott a tömeg és mire elengedtem a célomat – azóta együtt vagyunk. Lépünk, kopogunk, trappolunk az aszfalton majdnem egyszerre. A vörös hajú kislány felnevet az óvodás csoport közepén, a lófarka súrolja a vállát, azt is hallom, a lámpa lassan vált, - Hagyd baba, majd én! – szól a férfi az ötvenes nőhöz, a hangja puha és felemeli a megrakott gurulós bőröndöt, de nem állunk meg és nem hallom a választ, csak a nő hálás pillantását lopom még el, aztán már az őrök mellett vagyunk, nyitott ajtó, de nem látok be, védenek valamit, gondolom, de nem tűnnek érték-tulajdonosnak, inkább elviselik a napot, az egyik pipázik, a szaga kettéhasítja a párás meleget, a térdét támassza, a küszöbön ül, a többi csak nézi őt, az utcaseprő füttyent a lánynak, az behúzza a nyakát, tizenéves, azt sem tudja ma kicsoda éppen és még a bolyongó tudatlanságába is belezavarnak, háborog, mi megyünk, dúsulunk, hígulunk, ezerfélére szakadunk, de együtt mozgunk, remélem jó felé, hűsölni, árnyékba, fészekbe, de nem tudom, a sarkon már látni a hatalmas épületet, elnyel majd minket is a hasa, bent gyönyörködünk a szabályozott fényben, a kiszámítható 22 fokban, keressük az oxigént, nincs, de így is jó, miden jó, minden itt van, sajnos az egyik kis fekete szemű kölyöknek csak mamut jut a műanyag figurák közül,neki most mégsem jó, szorítja a falhoz, ugratja az állatot, a sült krumpli leesik, nem baj, van másik, kenődik a szósz, tetszik neki, lubickol benne, tenyerel, lép, szétkeni és most már boldogan vigyorog, felém fordul, rám nevet a ketchupos szájával, kezével, talpával, az anyja közben nonstop szidja, a gyerek meg csak vigyorog, kiröhög minket és jelen pillanatban úgy tűnik, ő az egyetlen normális az egész elbaszott beteg társaságban.

Szombati zokni

Sokan voltunk, először nem is értettem, szombat este hogyan kerültünk mind ide. A magam részéről a féléves kölök mellől bárhova megléptem volna egy fél órára, így boldogan ajánlottam fel, hogy majd én beszerzem a hiányzó spagettitésztát. Este hét lehetett, kaptam háromnegyed órát a fürdetésig. Már a parkolóban vészjósló helyhiány fogadott, belépve pedig sűrű tömeget láttam megbújni a sorok között. Ha már itt vagyok, veszek tappancsos zoknit a gyereknek, a múltkor is itt kaptam jó anyagút, meleget. A nagyáruház hangulattalan fényében lassan mozogtak az alakok, úgy éreztem, én szinte cikázok, hogy minél hamarabb elérjem a gyerekosztályt. Akkor láttam meg az első anyukát. Beleveszett a kislány rugdalódzók tömegébe, egyet-egyet ki is bontott a nejlonból, vizsgálta az anyagukat, a valós méretüket, nézte az árcímkéket. Hátán csigamintás hordozóban apró lányka csüngött, a kis rózsaszín sapkás fej ide-oda fordult. Összemosolyogtunk, fogtam a zoknit és indultam a tészta után. A konzerveknél váltottam irányt, ott láttam meg a nagycsaládot. Három apróbb-nagyobb gyerek, két szülő és némi hangosság, - ment a vita, ki tolhatja éppen a bevásárlókocsit. A fiúkabátos kislány levette a csemegeuborkás üveget és féltett kincsként nyújtotta az anyjának, rakja a troliba. Vásároltak. Minden idegszálukkal és érzékükkel megélték a pillanatot, tekintetükkel melegen kísérték a kosárba vándorló étkeket. Csak olyat vettek, ami nagyon kellett, lisztet, sót, sok tésztát, leveszöldséget. A két nagyobb fiú emelte a mosóport, hozta az ötliteres olajat. Később láttam őket a pénztárnál. Alig mozdultak, csak álltak ott a nagy tolókocsi mellett, nézték a sok mindent, amit hazavisznek. Aztán elkapott a vásárlási láz, visszaszaladtam még egy pár zokniért, kell zöld is, nem csak a kék. A gyerekruháknál láttam a másik nőt is. Hétéves forma kislányt húzott kézen fogva, mindkettejük arcán fáradtság és barátnői mosoly ült. Egy lila tréningfölsőt választottak és ugyanolyan színű harisnyát. Később, máshol, a nő éppen a karjára vette a válláról folytonosan lecsúszó táskáját, úgy nézte a kalapácsokat. Végül rábökött egy fanyelűre és biztatóan kacsintott a kislányra. Aztán ők is a pénztár felé indultak.
Sokan voltak, vártunk a két működő kassza előtt. Egy sorba kerültünk. Elöl a nagycsalád, mögötte az anyuka a csigamintás hordozóval, én, a jövőbeni kalapácstulajdonosok, végül egy középkorú férfi. Fagyasztott lasagnet, sajtot és kólát tartott a kosarában. A pénztárgép lassan csörgött, sorra kerültem, pakoltam, fizettem, indultam az ajtóhoz. Kocsihoz ki, újra pakol, tolókocsival visszaindul. Akkor láttam, hogy mind itt vannak, mögöttem várják, hogy végre kinyerjem a százast a tolókocsiból. Vagyis majdnem mind, a két anyuka, a hétéves, meg a férfi. Álltak békésen. A négy tekintet mind egy irányba nézett. Valahol a ködös szemerkélésben kísérte a nagycsaládot a buszmegállóig.

Tréning

Szerette ízlelgetni a gondolatatot, hogy egyedül van, hogy bármit megtehet. Zora állt a tükör előtt, mögötte a földön kiadós ruhakupac, ő pedig egyre csak pózolt a kendők, sálak, kombinék és szoknyák között. Aztán eszébe jutott valami, hirtelen megmerevedett és kíváncsian fúrta a tükörbe tekintetét. Keresni kezdte magán azt a tökéletlenséget, ami vonzóvá teszi, hiszen a tréningen a csinos negyvenes Anna megmondta: egy ilyen, minden nőnek alanyi jogon jár. Amikor azonban Anna itt be is fejezte a monológját, az övével együtt összesen harminchét mellkasból tört fel a csalódott sóhaj. Tanácstalanul néztek magukra, majd egymásra, de mivel mindannyiukon alapvetően elég sok kifogásolható részletet vettek észre, így egy időre felhagytak saját bájos bibijük keresésével. Végül, hogy valahogy elfelejtsék a dolgot, egyszerre nyúltak kényszeredetten az ajándék csoki után, kezdték majszolni, mint több tucat nagyra nőtt Gombóc Artúr. A tudatosodás ezen szintjén határozottan érezték, ahogy a boldogsághormonok egymás után termelődnek szervezetükben, éppen úgy, mint azt előző nap – fura módon éppen a dietetikustól - megtanulták. Zora vasárnap este végül önbizalommal telve siklott lefelé a hosszú lépcsőn, és hazafelé is határozottan úgy látta, valamennyi férfi őt stíröli az utcán. Szerda este a férje megjegyezte, hogy Zorának igaza volt, megérte az az ötvenezer, hiszen mintha kicserélték volna a feleségét. Zora mélyen egyetértett és elismerően bólintott, éppen úgy, ahogy ez idő szerint másik harminchat nő a férje hasonló észrevételére. ( Ugyanezen napokban továbbá összesen harminchét férj gondolta úgy, hogy ötvenezerért három ilyen éjszaka szinte ingyen volt.)
Most, csütörtök délben Zora végre magára maradt, a hétvégi stílustanácsok mentén pedig megkezdte ruhatára végső selejtezését. Anna pontosan fogalmazott, így Zorában szemernyi kétség sem maradt: az ő szürke szeméhez a türkiz kitűnően passzol, a mély V kivágás pedig kihangsúlyozza domborodó melleit miközben széles vállait kompenzálja. Ezen kívül a piros színt ajánlották figyelmébe minden mennyiségben és formában, ruhán, kiegészítőn, rúzson, lakkon. Felvett hát egy piros fölsőt, ami még sosem volt rajta, amit évekkel ezelőtt vett és amit anno teljes hittel retronak talált. Elképzelte, hogy magas barna férfi oldalán sétál, hogy karjának barnaságát csak még inkább mélyíti a vörös árnyalat. A retro fölsőhöz szűk türkiz szoknyát választott, ami ettől ultramodernek tűnt, szexisnek és közönségesnek. Kitolta a jobb csípőjét, kihúzta a nyakát és pár pillanatig így maradt, grimaszolna, beszívott arccal és hassal. Épp szusszanni akart, némi friss levegőt engedni a tüdejébe, amikor megszólalt a csengő. -Jó napot! Ajánlott levelet hoztam, alá kéne írni!-szólt az érdes férfihang a kaputelefonba. -Máris nyitom – válaszolta futtában, miközben egyik kezével már gombolta is ki a türkiz szoknyát. Ledobta a piros felsőt is, majd tanácstalanul rohant be a hálóba valami göncért. Kikapta a csíkos sortot meg a fehér fölsőt és már nyitotta is az ajtót.
- Már megint az önkormányzat, ennek a hercehurcának sosem lesz vége – dünnyögte maga elé miközben bezárta a postás mögött az ajtót. Még átfutotta a levelet, majd még mindig bosszús tekintetét a lakásra emelte, és mint aki idegen bolygóra csöppent, egy pillanatig dermedten nézte a szétdobált ruhákat. Hajtogatni kezdett, aztán a tükörhöz ért. Egy jól ismert, Zora nevű nő állt benne, szokásos csíkos sortjában, elnyűtt fehér trikóban. Egy percig némán és vágyakozva nézte a kezében fekvő összehajtott piros fölsőt, aztán kibontott haját a szokásos rendezetlen kontyba kötötte és megtörölte a száját. – A piros és a türkiz kifejezetten ocsmány együtt – jutott még eszébe, ahogy összehúzta a ruhák fölött a fekete zacskó lógó két fülét.

Alternatíva

Optimális testű fekete tornász, a másikon pedig két összehajló tulipán. Ez volt a plakátokon - rögtön megfogott. Igaz, nem néztem utána a neten, akit kérdeztem, az pedig semmit sem tudott róla. Aztán azon a bitang, 38 fokos meleggel megáldott vasárnap délutánon kimenőt kaptunk a háromévestől, és megközelítettük a terepet. Ludwig Múzeum, Mapplethorpe „fotóművész” keze munkái, fejenként 2300., kb. tíz terem. Az elsőben önarcképek félmeztelen felsőtesttel, bőrben kiverve, nőnek maszatolva. A másodikban aberrált önarcképek. A harmadikban egy káposzta, továbbá békák tányéron. A negyedikben péniszek. Az ötödikben péniszek. A hatodikban péniszek. A hetedikben akt nő kötéllel, időnként anélkül. A nyolcadikban a művész korábbi szerelme, egy punk énekesnő. A kilencedikben a művész későbbi szerelme, történetesen egy férfi és lencsevégre kapott bensőséges pillanataik. A tizedikben a fotózásra ismeretlen eszközökkel megfűzött hat-nyolc világsztár képe. Összességében, a fotók mentén mondanivalót kutató magánemberként, vagy akár csak nézőként is: egy fekete-fehér horror. Ott álltam a méregdrága márványon, kellemes 20 fokos légkondiban és őszintén megértettem, miért is jár hétvégenként a magyar ember inkább Tescoba, vagy punnyad otthon a tévé előtt.

A gyerek sok mindenre jó, akkor is, ha nem dolgozik :)

Mindig is vonzódtam a puha kötésű, feltűnő borítású és véleményem szerint teljesen méltatlanul önsegítőre keresztelt könyvekhez, komolyabb összegeket azonban csak meglettebb koromban, bevallhatatlan számú és szintű kudarc után kezdtem áldozni rájuk. Miközben újabb tételeket könyveltem be a házipénztáram „Herdáltam” rovatába, arra gondoltam, ki ne örülne, ha pár száz forint ellenében kötetlenül cseveghetne gyermekkori énjével, szembesülhetne múltja feldolgozatlan problémáival, - amikkel később persze örömmel marad majd ismét magára, - vagy ha egy kurta huszonhét lépéses ütemterv segítségével benyomulhatna a boldogság kapuján. A folyamat öngerjesztőnek bizonyult, amiben a naivitás és a hülyeség határán lavírozó nőkre érzékeny könyvpiacnak is kiadós része volt, így aztán mire észbe kaptam, a különböző ezoterikus és spirituális alapművek molyként ették be magukat a könyvespolcomra.
A később családivá avanzsált kasszát persze ezúttal sem a női agy hirtelen eszmélése, hanem a gyerek mentette meg. A konstans ébrenlétnek hála az olvasási igény az elsők között veszett ki belőlem, így helyet adva először magának az ürességnek, később némi saját gondolatnak. ( Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy egyszer majdnem újra elcsábultam egy asztrológiai témájú irományra, - szép vörös tűz virított a borítóján! - de erről is a kölök tehetett: ha egyszer még motorozni is lehajtott fejjel és egyenesen a falnak szokott, persze hogy érdekel, hogy mit írnak a kos születésűekről.) Mára amúgy végérvényesen arra jutottam, a gyermekáldásnak köze sincsen a jön a baba, vigyázz, kész, boldogság állapothoz, sokkal inkább egy gyűjtőszót takar. Jelöli azt a kiadós halmazt, amiben békében megfér egymás mellett tehetetlenség, félelem, bizonytalanság és sok más hasonló finomság, meg persze az öröm. Többségünknek pedig nagyobbacska lökést is ad az önismeret irányába. Esetemben például az univerzum nyilván a fiam születésekor kezdett törleszteni, amiért a lényeg helyett a kis színes könyvekre koncentráltam, mert az én konfliktuskerülő természetemhez leosztott egy igazi kis kiállok magamért típust, megalkuvó hajlamaimra válaszul pedig egy egész akarat-erőművel vértezte fel a gyermekemet. Az már csak hab volt a tortán, hogy a 3,5 kilós kupac profi érzelmi zsarnokként jött a világra. Azt gondolom, ennyi még egy hétköznapi, lila könyvek nélkül élő anyának is sok lett volna a jóból, nem hogy nekem.
Nem mondom, kellett idő, mire beállt a normális kerékvágás, a kis tanító azonban tagadhatatlanul hatékonyabb eszközökkel oktatott, mint a könyvszerzők. Az elmúlt három esztendőben, a kölkömnek hála, megvívtam életem legnagyobb kapcsolati csatáját a férjemmel, - ki ne imádná, ha egy cuki apróság először a nője testét veszi birtokba, később kisajátítja az összes idejét, de mindez csak felkészítő kurzus arra az időszakra, amikor már valamennyi gondolatát is lenyúlja – , sakkjátékosokat megszégyenítő szintre fejlesztettem manipulációs képességemet, és mellesleg, megtanultam feltétel nélkül szeretni. Korábban olvastam, - azt hiszem egy kis kékben, - hogy az a jó, ha az ember képes kitágítani a határait. Nos, gyerek mellett próbálná csak meg az ember nem ezt tenni… Idén tavasszal pedig a fiam kijátszotta az adu ászt, a „vonatozós-eset” –ként elhíresült leckéje kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Az IKEA-ban bukkantunk a fa sínekre, uszkve hat darabra, festetlen fából, totál leharcolt állapotban. Másfél órát játszott vele az én két és fél évesem. Föl nem nézett, dunsztja sem volt például arról, hogy körülötte közben átrendezték az egész szekciót, - ott gubbasztott, benne a pillanatban.
Ez az eset jutott eszembe, amikor utoljára könyvesboltban jártam. Belestem a felduzzasztott ezoterikus sarokba, és naná, mint kiéhezett vadászra az őz, ott várt rám egy kis sárga kötet a polcon. A borítóján sokat ígérő felirattal a flow állapotról hadovált. Megnéztem a hátlapon a szerző életrajzát, éppen 42 éves, jóképű, gyermektelen agglegény. Vigyorogva és üres kézzel indultam hazafelé. De komolyan, mi újat is mondhatna nekem a jelenben létről egy középkorú férfi, amikor én egy háromévessel élek?!

Ebéd

Na most az van, hogy sehogyan sem jó. Alaposan lehordtam a fajtánkat a minap, akik gyorséttermi koszton vegetálunk vagy éppen rosszabb esetben neveljük, növeljük gyermekeinket, ellenben az az igazság, hogy a másik lehetőség is elég bumeráng-szerű. Arra gondolok, hogy ma éppen délig zsiványkodik a gyerek az oviban, az így megamaradt nettó két és fél órámba pedig ippeg hogy belefért a vásárlás és az ebédfőzés, amit amúgy szívből rühellek, de persze beletoltam amit lehetett…szívet-lelket, kapkodást, brokkolit, azt az értékes két órát. Viszont simán lehet, hogy hazatér a kis finnyás és ma marhára nem kívánja majd a brokkolit. A bumeráng ez esetben villámsebesen érkezett vissza – ha a holnapi spenótot nem eszi meg, akkor egy napot vesztegelt valahol és csak utána csapott le- alapvetően tökmindegy. Akkor most mi legyen? Mert ugye azt meg szeretem, amikor cuppog és kér még.
Sajnos mindig ugyanoda jutok, mindegy mi a topic…kezdek tapogatózni a sötétben, keresem a határaimat, egyet-egyet ideiglenesen kijelölök, (legszívesebben lepisilném őket, hogy mindenki jól lássa), aztán megkötöm a megköthető kompromisszumokat, később a megköthetetleneket is (azt hiszem, aki minimum egy gyermekkel rendelkezik, ezen már rég nem csodálkozik), végül pedig megkeverem a spenótot, hogy le ne égjen. Közben arra gondolok, hogy holnapután az oviban ebédel majd a kis szerelmem és biztosan finom lesz a rakott karfiol, de ha nem, momentán az sem érdekel, mert én éppen az erdőben leszek és futok egy kört. Persze csak, ha nem kezdi el már reggel, hogy anya, inkább itthon ennék és tudod olyan almás palacsintás kis recsegős autó alakú palacsintásat...ennek a szövegnek pechemre ugyanis még mindig nem tudok ellenállni.

Nyúzás

Még bőven a német nyelven magyar felirattal sugárzott filmek csodáját éltük, amikor a kifejezés megszületett. Emlékszem a zsíros dunszt szagára a mellkasomon, a só melegére a fülemen, a tagadhatatlan örömre, hogy otthon maradhattam. Apám már vagy egy órája kitartóan olvasta nekem a feliratról, mit is mond Roger Moore olyan felejthetetlenül búgó hangon – enyém volt a világ. Vagy talán a miénk, hiszen a fordítói szabadságnak hála a távolságtartó angol úriember ritka jóízű párbeszédekbe bonyolódott. Apám imádott, de sokat nyilvánvalóan nem tudott a gyermeki lélekről, így aztán együtt lestük, ahogy futnak, üldöznek, manipulálnak hőseink, később pedig megtekintettünk egy mára klasszikussá avanzsált jelenetet is, amelyben Mr Bond éppen baldachinos ágyba cipeli frissen becserkészett hosszúlábú ellenségét. Ezt a részt kényelmes módon fordítani sem kellett. Én a magam négyéves fejével ugyan értetlenül álltam a jelenség előtt - miért „nyúzza” a bácsi a nénit, ha egyszer az láthatóan nem akar aludni? - viszont kifejezetten tetszett apám döbbent, későn eszmélő, tanácstalan arca, amikor szóvá tettem a dolgot.
A kifejezés később önálló életre kelt és kibővült jelenéstartalommal épült be a családi mindennapokba. Négyévesen a világ megnyugtatóan kicsi és a helyzetek igencsak hasonlónak tűnnek, így aztán apám csiklandozós hadjáratára éppúgy a „Ne nyúzzál máár!” volt a válasz, mint nagymamám babusgató ölelésére.
Mindennek lassan huszonhét éve, az élet kitartóan ismétli önmagát, igaz a kocka fordult. A fiam következetes és mértéktartó a szeretet testi megnyilvánulásainak osztogatásakor, én meg kiéhezve várom a pillanatot, amikor elkaphatom végre és rányomhatok egy kiadós puszit, megszoríthatom az ölelésemben vagy éppen csiklandozhatom a pocakját. A válasz persze genetikailag kódolt és igen hangos: „ Ne nyúzzál máár!” Mostanra tökéletesen osztom felmenőim néhai érzéseit: gyenge ember, aki ennyitől feladja. A gyermek akaratát illik ugyan tiszteletben tartani, de azért legózás közben olykor mégiscsak elgyengülök és alapos pusziostrommal támadom meg az apró talpakat. A fiam pedig vinnyogva kacag a nyári kánikulában bezárt ablakok és teraszajtó mellett. Korábban nem így csináltuk. A szomszédok akkor azt hitték, nyúzom.

Ínyencek

Dolgom volt erre és éhen halok – ezzel nyugtattam magam, miközben tempósan ettem a félhideg tofut. Mellettem egy korombéli lány vagy nő - magam sem tudtam soha eldönteni, még itt vagyok-e vagy már azon is túl – fehér gömbkarkötős kezével tartja a szájához a pizzaszeletet. Ismerem a fajtáját, jobban mint kéne, lecsúszott volna egy egész adag jó kis keltésztás cucc is, csak ugye a nyári szoknya kissé szűk az idén. Így maradt ez a szelet, ezzel kell betömni a nap minden gasztronómiai élvezetét. A másik oldalamon pletykálós ebédszünetet tartó nők, mellettük két férfi egymással szemben, csöndben, telefonnal a kezükben. Ez a tofu komolyan rettenetes, pedig amúgy imádom, már ha friss és forró, ha van ideje átvenni a mártás ízét. Ez most nem olyan, de persze itt szinte semmi sem „olyan”. Igazi ízvadászok gyülekezete vagyunk, esszük műanyag villával, késsel műanyag tányérból a műanyag kaját. Rühellem mikor csöpögősen nosztalgiázom, de valahogy mégis szentül hiszem, hogy a gyorskajáldákkal indult meg velünk igazán a vonat. Addig legalább enni volt idő, ha akartuk, ha nem. Meg kellett főzni azt a krumplifőzeléket és hiába rohantál volna tovább, ha egyszer még nem lett omlós a zöldség. Ott kellett lenni, tenni-venni, közben beszélgetni, utána együtt mosogatni. Vagy ha étterembe mentél, akkor is ültél és vártál és dumáltál, pletykáltál, nevettél, szemlélődtél közben. De már ez sincs, olyan szisztematikusan rúgjuk ki magunk alól a széket, hogy tragikomédia nézni. És én itt ülök és eszem a komédia közepén, mi több, már magyarázatot is találtam rá, hogy miért csatlakoztam e alkalmi gyorséttermi klikkhez. Éhes vagyok és sietek - röhögnöm kell. Velem szemben négy kiskamasz ül, néma csendben. Az asztalon előttük szétterül a zizegős papír, a csirkeburgereknek és sült krumpliknak még illatos a helye. Egy árva szót sem szólnak, csak a kezük jár. Először nem is látom, mit csinálnak pontosan, olyan gyorsan. Aztán észreveszem az ujjaik között forgatott mini gördeszkákat. Trükköket próbálgatnak velük, amiket korábban korábbi fiatalok az aszfalton nyomtak. Már nem tudok nevetni, csak nézek és elhatározom, hogy a fiamat még a héten beíratom fociedzésre. Amolyan igazira…fűszaggal, rohangászó kölykökkel, közösséggel, ivószünettel, valós győzelemmel és valós vesztett meccsekkel. Aztán majd jól hazahozom és megetetem a töltött paprikával, amit most még úgy szeret.

Skála

A férfi a pultra könyökölt, onnan nézett vissza a mellette ácsorgó lányra. A pénztáros hátrament, nem tudta pontosan, akciós-e a magas sarkú cipő, utána kell járjon, mondta, azzal eltűnt vagy tíz percre. Négyen álltunk ott. A férfi sok piercinggel a szemöldökében középkorú lehetett és még mindig kajánul vigyorgott a lányra. – Jó buli lesz, meglátod! – próbálta bíztatni, de az egyre csak harapdálta a szája szélét és hitetlenül bámulta a lábát, ami egyelőre egy magas szárú Puma cipőben pihent. Néha áthelyezte a testsúlyát, ilyenkor a műanyag talp kínzót csikordult a pvc padlón. Mögöttük egy bongyori hajú nő állt bőr táskával a kezében, szép kék szemekkel, ezt pontosan láttam, mert hol idegességében az óráját nézte, hol zavarában a mögötte következőt, vagyis engem. A tekintete félreérthetetlenül közölte, az ott a másik oldalon nem az ő dolga, végre hogy akadt egy szabad délelőttje, köszöni, de nem akarja látni a férfi visszataszító magabiztosságát, nem akarja hallani, ahogy a lány keze matat a pulton, és nem akarja tudni, hogy miért választottak olyan fémmel kivert sarkú cipőt. Nem, ezt mind nem akarja észrevenni, inkább még inkább kihúzza a szép vékony nyakát, bizony jól fog állni a kék ruha szombaton és most már a táska is meglesz hozzá, csak jönne már az eladó… A pénztáros végre újra feltűnt a pult mögött és közölte, hogy a cipőből ez az utolsó, így húsz százalékkal olcsóbban tudja adni. A férfi előkereste a pénztárcáját, fizetett, aztán átvette a zacskót. Intett a fejével a lánynak, hogy induljanak, de az még egy percig mozdulatlan maradt, mintha a kezei a pulthoz ragadtak volna. A kék szemű nő akkor nézett csak utánuk, amikor már a mozgólépcsőnél jártak, a férfiből egy csonka felsőtest látszott, a lépcső zaját átütötte a Puma cipő csikorgása, aztán mindketten eltűntek.

Sok nő, sok út… egy térkép?

A helyzet az, hogy a milliomodik riportot olvasom olyan csodálatraméltó nőkről, akik igenis össze tudják egyeztetni a munkát a karrierrel, akik szülés után átgondolták, megreformálták és révbe vezették az életüket, akik korábbi hajszolt mindennapjaikat felcserélték egy önmegvalósítás-gyanús kiskávézóra, kézműves boltra, esetleg online cégre. Mindez jó és én velük örülök, az utózönge azonban többnyire nem tetszik. A cikkek végén az az érzés kezdi marni a gyomromat és az agyamat ügyes szinkronban, hogy nekem is, mi több mindenkinek így kéne. Hogy a női önmegvalósítás az minimum az anyaság és valami további élvezetes, ugyanakkor pénzszerzésre alkalmas dolog egyidejű végzése. Mielőtt a felháborodás általános lenne, egy szavam sincs azokról, akinél egyszerűen szükség van a másik dolgozó kézre is, mert ha a nő nem áll munkába, a gyereknek nem nagyon lesz cipője. Nem róluk van szó, hanem a többiekről, akik történetesen még mindig egy kevéssé homogén, ámde nagyobbacska halmazban csücsülnek. Tényleg mindenkinek belső késztetése van a többszintű érvényesülésre?

Persze, persze tudom, más világ volt, de halkan megsúgom, hogy folyton más világ van, mint ami volt, így ez elég röhejes egy indok. Szóval a „sztori” a nagymamámról szól. Képzeljétek, a világon soha semmi mást nem tett, pusztán felnevelt két gyereket és háttérországként állt a nagypapám mellett. Ennyi. Durva mi? Persze tovább is van, ha az én változatomat mesélem. Minden ebéd és vacsora felért egy testi-lelki wellnessel…jó kaja és feszültségoldó, őszinte, hangos röhögések. A nagymamám úgy tudott nevetni, hogy közben bepisilt a kis sámlin ülve. És fura mód, ilyenek lettek a fiai is, sőt, a rossz nyelvek szerint, mi az unokái is örököltünk ebből a mentalitásból valamit. Pedig komolyan mondom, semmi mást nem csinált. Házimunkát végzett, bevásárolt, gyereket nevelt, férjet öltöztetett…dögunalom egy mai sokoldalú rafinált nőnek. (Az persze nem lett volna az, amit ő a táborokban megélt. Attól a legtöbben még most is vinnyognánk.) Úgy állt az élethez, hogy ha bármelyikünk ki akarta önteni a szívét, esetleg meg akart szabadulni legalább egy fél órára minden felvett szerepétől, szépen áthúzott hozzá és helyzettől függően sírt-rítt, röhögött vagy káromkodott. Hogy boldog volt-e a nagyim? Gyanítom. Azokkal élt, akiket szeretett, mentesen mindenféle felvett allűrtől, kínzó kielégíthetetlen elvárásoktól,hétköznapi örömök között, feledhetetlen jó kedéllyel. Azt hiszem, neki ennyi éppen pont elég volt. Csak el akartam mondani, hogy ilyen is van. Persze tudom, ez éppen csak egy nagyon kicsit trendi történet.

Pocsolya

Az eső már csak szemerkélt, a pocsolyák egyenesen tökéletesnek tűntek. Én máshova akartam, de persze megint a gyógyszertár előtti kietlen placcra kellett menni, ott szakadt be eléggé az aszfalt és engedett teret a sárbiciklizésre éhes fiamnak. A fehér autó lassan gördült a parkoló felé, magamhoz parancsoltam hát a gyereket, aki szófogadóan dekkolt, amíg a kocsi leparkolt, aztán elindult egy újabb fordulóra. Csak az én tekintetem ragadt bele a pöfékelő kocsi füstjébe, utáltam a belőle ömlő szagot és zajt. A vezetője hanyagul parkolt le, a motor még mindig járt, amikor nyílt az első ajtó. A férfi ingben szállt ki, kicsit előrehajolt, hogy ne essen a szemébe egy csepp se, aztán a hátsó ülésről kihorgászott egy kétéves-forma copfos kislányt. Az idősebb fiúcska a másikoldalon már egyedül szállt ki, lassan, mintha húzná a lábát. Nyílt a csomagtartó, előkerült egy rózsaszín és egy zöld hátizsák, meg valami plüssállat. A gyerekek addigra már szaladni kezdtek, én meg ekkor vettem csak észre a szürke autó mellett ácsorgó nőt. A két gyerek a karjában lógott, mire a férfi odaért. Zavartan fogta a táskákat, végül berakta őket a szürke autó anyósülésére. A plüssállatot még szorította egy ideig, aztán mikor a kislány végre levált az anyjáról, finoman a kezébe adta. Még egy puszit nyomott a nő várakozásteljes arcára, aztán indult vissza a járó motorú fehér Astrához. A nő nézett utána, onnan tévedt a tekintete rám. Elszégyelltem magam.

Hosszú haj

Épp az imént kérdezett valamit, talán, hogy hogy telt a lány napja, de most nem tudott figyelni a válaszra. Ültek a kedvenc helyükön, a kicsi erkélyen, a nap éppen lenyugodott, a két vörösboros pohárnak eltűnt az árnyéka az asztalról. Nem szerették már a kávézókat, a füstös kocsmákat, ha tehették, inkább itt ücsörögtek, a tetők közelében, távol az emberek zajától.

A lány lelkesen mesélt egy találkozóról, valami buta félreértésről és közben harsányan felkacagott. A nevetés félig visszarántotta a férfit, el is mosolyodott a poénon, aztán visszakúszott félbehagyott gondolatai közé. Nem tudta megszokni a lány hosszú haját, azt nézte most is. A nyári szellő időnként megemelt egyet a hullámos tincsek közül és a férfinak úgy tűnt, a lány ilyenkor máshogy szegte a fejét.

Amikor először látta, a lány zöld pólóban beesett vállakkal egy fal mellett itta a limonádét. Még meg sem nézhette igazán, amikor az belekapaszkodott a karjába és megkérte, hogy vigye ki a levegőre, mert rosszul van. A férfi csak a nyolcadik kerületi utcán látta igazán, milyen sovány a szoknyából kimeredő lába, milyen beesettek, sötétek és igézőek a szemei. A lány szorította a kezét és csukott szemmel szívta a levegőt, ő meg csak nézte némán és azt kívánta, történjen valami, amitől elmúlik a kín. Amikor a lány felnézett, ő csak a címét kérdezte, taxit hívott és hazavitte. A férfi egy óra alatt szokott le a cigiről, az alkoholról, az egyes szám elsőszemélyű kijelentésekről és arról, hogy akár egy percre is kikapcsolja a mobiltelefonját. A lány mellett ült egész éjszaka a kanapén, nézte, ahogy szenved és amikor hajnalra jobban lett, kiültette az erkélyre. Ettek valamit, aztán elment a holmijaiért, attól kezdve nem váltak szét.

A lány most megrázta a vállát és felnézett az égre. – Ez az eső volt?- kérdezte úgy, mint akinek teljesen mindegy, hogy elázik-e, vagy szárazan marad, mint akinek mindenhogyan jó. A férfi is felnézett az égre és azt mondta, szerinte nem lesz eső. A lány nyugtázta és kortyolt a borból.

Pár hete történt, amikor érte ment a képzőművészetire, előbb ért oda, a lány nem is vette őt észre, egy kis csoport közepén éppen lelkesen magyarázott valamiről. Maga sem értette, de akkor látta csak meg a hosszú hónapok alatt megnőtt haját, a kikerekedett melleit, a magabiztos tekintetét. Döbbenten figyelte, mint aki először látja, és mint akit letaglóz a felismerés, ezzel az új, testében-lelkében egészséges, önálló teremtéssel nem tud mit kezdeni.

Az első rémes és ijesztő, hányástól, görcsöktől és izzadtságtól terhes közös éjszakájukat még sok hasonló követte. Két és fél év volt, mire kimondták, hogy a lány meggyógyult, újabb kettőbe telt mire ezt mindketten elhitték. A lány visszament az egyetemre, lassan kezdett újra festeni, átszakadt a nevetése, ha tetszett neki valami, bármikor elindulhatott akár egyedül is sétálni, nem kellett a férfi támasztó karja. Az életük megváltozott.

-Hozzak ki még bort?- kérdezte a lány az erkélyajtóból visszapillantva. A férfi megrázta a fejét, nézte ahogy eltűnnek a hullámos fürtök az ajtóban, aztán közel hat év után először, rágyújtott egy cigarettára.

Halevés

-A legjobb talán az lenne, ha egyikőnk sem szólna egy szót sem – vetette fel a férfi cinikusan. A nő azonban megkönnyebbülten bólintott - hetek óta ez volt az első dolog, amiben egyet értettek. Ették a sült halat, nézték a csúszdázó gyerekeket és fogalmuk sem volt róla, hogy romantikusnak szánt délutánjukon hogyan keveredtek a kertvendéglőbe, ami leginkább egy gyerekparadicsomra hasonlított.

Tény, az utóbbi időben rájárt a kapcsolatukra a rúd. Gyűrték a köreiket, licitáltak a sérelmeikkel, oldották a konfliktusokat, tolták bele a munkát a hétköznapokba. Lassan szikkadtak.Most meg ültek a fáradt nyári napsütésben szemben két hatalmas hekkel. A nő imádta a ropogós részét, a férfi az omlós húsát. Többször cseréltek, hogy mindenkinek a kedvence jusson. Csendben ettek, néha egymást nézték, aztán a gyerekeket. Aztán megint egymást és nevettek. Az övéket kiadták délutánra albérletbe, a nagyszülőknél körülbelül most törölgetheti a szeméből a csipát a délutáni alvás után.

A csúszda alatt hirtelen balhé támadt, az egyik lány szórni kezdte a homokot a többiek fejére. A nő és a férfi egyszerre kapta fel a fejét, aztán újra egymásra néztek és szívből röhögtek.Megették a halat, a sült krumplit, az uborkát, kitunkolták a mustárt, aztán lassan kortyolták a langyos kávét. A férfi megfogta a nádszék karfáján a nő kezét. – Menjünk haza – mondta a hangjában annyi nagyfiús szeretettel, amitől a nőnek mosolyognia kellett. Elindultak.

Lepedő

A mozgólépcsőtől még visszanéztem, hogy lássam, ki viszi el a bevásárlókocsit, amit éppen az imént toltam a helyére. Lökött szokás, de mindig megvárom, kíváncsi vagyok, kihez kerül az „enyém”. Akkor láttam meg, ahogy a kocsik melletti kis résen áttuszkolja magát a férfi egészen a mosoda pultjáig. Negyven körüli lehetett, őszülő borostával, rendezettre nyírt hajjal, de nem az a kozmetikushoz járó fajta. Nem nézett fel, amikor köszönt, csak kezdte kipakolni a kezében szorongatott nejlonzacskó tartalmát. Csupa ágynemű volt, összevissza darabok, kék meg fehér, csíkos modern és klasszikus virágos. Mormogott maga elé valamit arról, hogy az ingek programját megtanulta, de a lepedőket nem tudja, hogyan kell mosni. Másnapra kérte a tisztítást, várta a blokkot, közben meg nézte a jegygyűrűjét.