Hosszú séta

Nagyon félt, csak ezt láttam a szemén. Tekintete a mélységre tapadt, megfontolta a legapróbb mozdulatot is. Dagadt keze meg-megbicsaklott a boton. Mindenki sietett, nem rosszból mondom, ők sem rosszból rohantak, láttam a léptükön, a szájuk remegésén. Az idős nő a negyedik lépcsőfoknál időzött, vissza-vissza nézett, maga sem tudta, hogyan jutott el odáig. Megfogtam a nyirkos karját,  hálás mosolyt küldött,felszállt a boltból a kenyérillat, azt szívtuk, aztán koncentrált tovább. Minden lépésbe beleadta az összes erejét, felhasználta az egyensúlyozásról tanult valamennyi trükkjét. Lassan ereszkedtünk, közben az állán tátongó sebről mesélt, itt szerezte másfél hete. Aztán csak szuszogott, ősz haja a tarkójára tapadt. Eltelt valamennyi idő és egyszer csak megérkeztünk. Kérdeztem, hogy most akkor hogyan, de köszönte, kivonta a karját. Totyogott, hű de lassan, de teljesen egyedül éppen amerre ő akart.

Esti békés

Esti békés

Van nekünk egy szokásunk. Amikor már mindenen túl vagyunk, ami kötelezettség és tennivaló, összeülünk. Soma hálózsákban az ágyába, az apja a fotelbe, én a sámlira. És akkor a gyerek kiadja az ukászt: na beszélgessünk! Ilyenkor mindenki előtúr valamit, ami foglalkoztatja, jó volt vagy éppen rossz a napban. Felszínre bukik, amit elnyomott az időhiány. Soma elmondja, hogy az oviban rálépett egy kis bogárra és hogy nem szereti őket, de sajnálja és és és…aztán jobb lesz. Mesél az új szülinapi Villám autóról, számol a kezén, a papíron, leolvassa a régi cumisüveg jelzéseit, 1,5, 0 az mennyi? Tűnődik, hogy a hétvégén fölkeresett három focipálya közül melyik lett a kedvence, máskor csak összevissza beszél, mert beszélgetni jó. A gyereknek fantasztikus érzéke van amúgy önmagához. (Idővel kipréseljük majd belőle, de még megvan.) Tudja, melyik téma nyugtatja és segíti a közeledő elalváshoz. Tudja, hogy amit elmond, az súlyt veszít. Tudja, hogy ha az apjával feszültség van köztünk, ott és akkor, elengedjük. Mint ahogyan tudja azt is, hogy hol vannak a határaink és tojik rá. Mondok példát. Én sohasem voltam jóban a halál dologgal. Nem tudok róla igazán beszélni, nem is akarok, van bennem valahogyan, feldolgozatlanul. Érzi és mondja és nem kímél. Tudni akarja, mikor halunk meg, hogy a kiázott keze, azt jelenti-e megöregedett, hogy aki ráncos, az csúnya-e, hogy ha meghalunk mi lesz velünk. Utóbbit, mikor először kérdezte, felkészületlen voltam, meséltem az angyalokról, ahogy felszállnak a lélekkel az égbe. Hülyén nézett rám és kijelentette, hogy nem úgy van. Az ember csak máshova költözik, egy új otthonba. Az volt ebben az igazán brutális, hogy én éppen így hiszem - új testet választ a lélek - de sohasem tudtam volna ilyen tökéletesen emészthető formában megfogalmazni. A gyerek nagyjából mindent tud ott és akkor, ahol és amikor van. Benne él a jelenében, nem gondol a múltjára és tökéletesen hidegen hagyja a jövő. Volt egy sztorija,a legkegyetlenebb mind közül. Egyszer elmesélte, hogy ha felszáll az égbe, abban nem lesz semmi rossz,  annak mindenki örül majd. Hüppögve bőgtem.  Ezt egyrészt nem értette, másrészt tetszett neki, hogy ilyen erős érzelmet provokálhat ilyen kevés energia-befektetéssel. Onnantól pedig  groteszk módon kezdte edzeni a lelkem: napokig minden este elismételte a sztorit, egészen addig, amíg már nem sírtam. Amikor elmaradt a hatás, felhagyott a jó szokással. Lehet mondani, hogy a gyerek kegyetlen, és a módszerei is azok, igaz. De mégiscsak más, ha az embert egy csupa báj, őszinteség száz centis edzi, mintha maga az élet.

Sári

Sárinak pöttyös szoknyája volt és göndörös vörös haja. Amikor Retek Feri első nap meglátta őt az oviban, azt gondolta, ők barátok lesznek. És barátok lettek. Egymás mellett ültek az ebédnél, ugyanannak a madáretetőnek festették a két oldalát és mindig nevettek egymás viccein. Sári vagány volt, rendszerint ő találta ki, hogy mit játszanak. Feri pedig csendesen és boldogan követte a kislány hóbortjait.

Egy reggel Sári nem jött oviba. Feri az ajtónál állt egészen amíg el nem kezdődött a reggeli, végül csalódottan leült az asztalhoz. A mellette lévő kis piros szék egész nap üres maradt és Feri nagyot sóhajtott, amikor az udvarra menet Sári helyett Zsuzsival kellett párban állnia. Aztán Sári másnap sem jött. Harmadnap került csak elő, Feri akkor boldogan szaladt hozzá az ajtóba. A mindig nevetős Sárinak azonban nem volt jó kedve.  Nem akart indiánost játszani, nem húzódott félre Ferivel titkos dolgokról sugdolózni, sőt, még a piros mászókáról fejjel lefelé lógni sem volt kedve.

Sári attól a naptól fogva keveset beszélt és sokkal kevesebbet nevetett, mint régen. Feri hiába grimaszolt neki, rajzolt a filctollal szívecskét a kislány kezére, a mosoly elmaradt. Feri nézte, csak nézte a barátnőjét és nem tudta mit tehetne.

Egy napsütéses délelőttön Feri és Sári az óvoda udvarán a kis faházban üldögélt. Sári akkor megfogta a kisfiú kezét és Feri látta, hogy Sári arcán legördül egy könnycsepp. Aztán még egy és még egy. Amilyen kitartóan hallgatott Sári az elmúlt hetekben, olyan kitartóan hullottak most a könnyei. Feri úgy látta, a kislány arcán először pici ezüstös csíkokban, aztán egész folyókban ömlik le a sok könny. A faház pallója csillogni kezdett, Sári könnyei tócsává nőttek.

Sári sokáig sírt, Feri pedig sokáig ült mellette némán. Amikor elfogytak a könnyei a kislányból a szavak kezdtek ömleni. Feri nem értette pontosan, amit mesél, csak azt, hogy Sári szülei már nem élnek együtt. Hogy a papája már nem  játszik vele minden este habcsatát a nagy kádban, csak keddenként. Hogy a mamája már nem süt a nagy tepsivel sütit, csak a kis hosszúkásba teszi a tésztát. Feri nem tudta mit is mondhatna és Sárinak egyáltalán nem volt szüksége rá, hogy bármit is mondjon. Amikor Sáriból kifogyott a könny és a szó, Ferire nézett és elmosolyodott. Így ültek vagy egy percig és Feri érezte, hogy igaza volt, ők tényleg barátok lettek. Aztán a kislány felpattant, a göndör vörös fürtjei épp úgy rugóztak, mint régen. Egy pillanat múlva Feri már csak a hangját hallotta a mogyoróbokor felől: Kapj el, ha tudsz! és Feri olyan boldogan szaladt a kislány után, ahogy talán még soha.

A budai dzsigoló

Először csak hátulról láttam. A Marczibányi térhez sétált lefelé és pontosan úgy rázta a hátsóját, mint Travolta. A fiú farmert és fekete bőrdzsekit viselt, haja sötétbarnán kócolódott a fején. Mokánynál több volt, kövérnél kevesebb. Mint később kiderült – mellette gurultam el – húsz körül járhatott, arcát megkésett pattanások tették teljesen szabálytalanná. Két kék szemét markánsra fogta be a fekete szemüveg. És csak rázta. Tuti, hogy látta a Szombat esti lázat, na nem a mostanit, azt a régit – ez jutott eszembe, meg az, hogy a valódi sárm pofátlanul elbánik az előítéletesekkel.  És hát nagyon igazit mosolyogtam. A jófajta önbizalom mintapéldánya a mustrámból természetesen mit sem vett észre. Pedig ha egy tizenötössel fiatalabb vagyok, lehet még meg is fordulok utána.

U.I.: Ajánlom szeretettel a Marczibányi térre annak a fiúnakMásrészt minden tinédzsernek, akinek fogalma sincs a saját természetes vonzerejéről és hanyatt-homlok rohan a trend, a divat, a diétás-receptek, valamint a sminkkészletek után...