Padlásmese

 

Negyedszer küldött fel tegnap a Jósors a padlásra és mivel egy ideje nehezemre esik hinni a véletlenekben, úgy döntöttem, elidőzök. Volt már így, hogy éreztem, még nem vettem észre valamit. Most is tudtam, hogy maradni kell, hát ültem csendben mezítlábasan a lépcső tetején. Lassan kezdett formát bontani az érzés, oldódtak ki a kuplerájból a formák, maguk előtt tolva az élményeket. Feltűnt a régi matrac, amin a fiammal még együtt aludtunk, egy hinta, amiben sosem ült,  a férjem barkácsolta meglepi, a közösen készített autópálya műanyag széle, a kis narancssárga bakancsa, amit úgy imádtam. Tárgyak, érzések, illatok, kacagások zaja, mind csak jött, nem torlódott, inkább hömpölygött és belémcsalt egy igen melankolikus érzést, közel sem boldogságot. Egy kicsit mintha kilopták volna alólam az időt és erősen gondolkoztam, hogy vajon anno jól fészkelődtem-e bele a pillanatba…ha igen, hülyeség ez a mostani dolog. Aztán megnyugodtam, igen, ott voltam, teljes valómmal azokban a kihagyhatatlan percekben - de elmúlt…nem lesz már pici, illatos, púderes, pelenkás, gagyogó, totyogó. Persze ami a legjobb benne, a lénye, az változatlan, nap nap után élvezhető. Aztán mintha csapót kiáltott volna valaki fentről, új színt kapott az érzés, megérkezett a hála. A melegség, hogy így élünk együtt, nagyon közel.

A telefonon megnéztem az időt, másfél óra múlva kellett Somáért mennem. Egy pillanat alatt készült el a terv. Padlásról le, nagylétra elő. A teraszt teliaggattam lampionokkal, világítós lufikkal, a töklámpást kivittem, mellé került némi bodzaszörp, a nyolc perc alatt kész túrófánk csokiöntettel, két ajándék és persze egy „transzparens”, hogy a család fennmaradó része is megsejthesse mit is ünnepelünk.

Somával hatra értünk végül haza, a papája negyed hétkor érkezett. Kivonultunk a teraszra és megültük, amit meg érdemes. Ez volt az I. Családi Szülinapunk. Arról szólt, amiről kellett. 2013. szeptember 25. Úgy tervezzük, hagyományt teremtünk…

Parfüm

Csak úgy ült ott a kocsiban, fecsegtünk. A téma könnyedén libbent be közénk, hiszen maga is pehelysúlyú.

Egy délelőttön történt, hogy eltört a parfümje. Az, ami az övé volt és egy kicsit ő meg a kölnié. Az üveg szanaszét gurult, a lötty folyt a földön, az erős illat beterítette a fürdőszobát – legalábbis én így képzeltem. Valami ottmaradt a szilánkokkal, egy korszak, egy tükörkép, sok emlék, csak úgy ragadt tőlük a padló. Nézte a csillogó szilánkokat, aztán összesöpört és három hónapig nem történt semmi.

Végre üres a ház. Lassan motoszkál a hiány, helyet csinál az érkezőnek. A lány ül az Internet előtt, bepötyögi az első három betűt, a rendszer már dobja is ki az ismerős weboldalt – egy parfümkereső site-ot. Gépel, pipál, fejben kotyvaszt - pézsma, némi virágillat, és romantikus hangulat, az kell bele. A képernyőn hosszú lista nyílik. Az első tizenkettőnek egyenként rákeres a reklámjára. Lesi a modelleket, csukott szemmel hallgatja az aláfestő zenét, átengedi magán az illat hangulatát, az illatét, amit még sohasem érzett.  Tízre redukál, egymás alá írja őket.  Feláll, fogja a cetlijét, veszi a kabátját. Indul a gyerekekért.

Esős délután van, bemenekül. Határozottan lép a polcokhoz, leemeli a tíz színes üveget. A próbapapírokra már jó előre fölírta a kölnik neveit. Aprókat fúj, aztán kártyaszerűen széttárja a tíz fecnit. Parkolóórát fizet és indul haza. Este előveszi a gyűjteményt, négy illat marad a rostán.

Újra áll a hosszú polcok előtt, kardigánja föltűrve jó magasra. Kicsit szorít. Négy spriccelés – a két csukló és a két alkar egyszerre szagosodik, töményedik tolul az orrába.  Hagyja a pacákat pihenni, hatni, bújni a pórusai közé. Hazamegy.

Este ül az ágy szélén, orra sorra járja a megjelölt helyeket. Vacilál. A jobb és a bal csuklója marad versenyben. Aztán megérez valamit. Egy illat bújik a jobb felkarján. Alig érezni. Csendes, nyugodt, nem tolakszik, üde, romantikus, sejteti a pézsmát…ez az.  Másnap megveszi.

Otthon vizsgálja az üveget. Dísztelen, átlátszó, könnyű, természetes. Sokáig együtt maradnak, egészen amíg az üveg el nem reped…

 

 

A pálya szélén

Az egyik nagypapám focista volt, a másik MLSZ elnök. Apám imádja a labdarúgást, a férjem fújja az összes csapat majd’ összes tagját, még akkor is, ha két percenként adják-veszik őket. Mindezek után persze kicsit sem kellett volna csodálkoznom, hogy a fiam anno, másfél évesen úgy volt hajlandó megtenni élete első lépéseit, hogy közben egy labdát rugdosott. Hasonló motivációra, jelenleg is hasonlóan reagál – csak úgy sétálni utál. Ami engem illet, az erős hátszél ellenére sem kebelezett be ez a mánia, néha tudok izgulni valami mozgalmasabb meccsen, de azért ha közben megkívánom a sült sajtot, simán lemegyek a konyhába. Tegnap viszont megcsapott a nosztalgia,  a helyzet ugyanis erősen hajazott egy régi délutánra az MTK pályán, ahova  a nagypapám vitt el és ahol olyan szép körmondatos káromkodásokat tanultam, kellemes lejtéssel, továbbá ahol hosszan bámultam a bácsikat, akik a szájukban le tudták választani a szotyiról a héját és azt olyan nagy ívben köpködték szerteszét. Szóval vittem a gyereket, élete első igazi fociedzésére Csillaghegyre. Jártunk már máshol, de ott körbe beton keménylett, az illem - fifikásan kiszorítva a lényeget  -a lelátó első sorában foglalt helyet,  a gyerekutálat pedig olyan szembetűnő volt, hogy  nem értettem, hogyan is szerethetné meg ilyen körülmények között bárki a bármit. Szóval ültem ott tegnap a füves  pálya szélén a törött kis fa padon és merengtem. Az őszi nap már gyenge volt, mindenki fázott, előkerültek a polár pulcsik és széldzsekik. A büféből kunkorodott kifelé a friss melegszendvics illata, mellettem egy apuka instruálta a pályán játszó kisfiát, nyomta a szotyit, egy anyuka olvasni tanította a lányát. Valakik bicikliztek a pálya körül, egy másfél éves forma fiúcska pedig rendre becsavargott a nagyok közé. Mezbe öltözött minimanók, egyenruhás edzők, sok-sok szülő, rokon és miegymás, csak úgy ott a füvön a pálya körül. Hogy őszinte legyek, nem történt semmi, ami említésre méltó, mégis ebben a mikrokörnyezetben szívhatott az ember még valamit egy régi időből, ahol jó volt Együtt lenni, ahol tök mindegy, hogy ki mit engedhetne meg magának, mert úgyis csak zsíros kenyeret vagy ropit vehet a büfében, ahol a gyerek közös érték, ahol a foci, több mint sport, ahol kimész a zöld fű mellé és kapsz még levegőt…

A terhes pisi esete a világbékével

Az Internetet, többek között az Indexet is megjárta az a hír, miszerint online immáron terhes női vizeletet, és ha már úgy, természetesen pozitív terhességi tesztet is lehet vásárolni. Állítólag a kereslet nem is oly csekély: mind több nő találja úgy, hogy egy egyéjszakás kaland után bemutatni a két vonalat kifizetődő, mások pedig kedvüket lelik hűtlenkedő párjuk ilyenforma megtréfálásában. A minimum fanyarnak nevezhető esetre nekem először a férjem hívta fel a figyelmemet, érthető felháborodással, némi megrökönyödéssel és az elkorcsosult női erények hangoztatásával -régi téma.

Elég szánalmas-szomorú ez a dolog, de nekem mégis inkább a rendszerhiba kezdett villogni a szemem előtt  – leszögezve, hogy természetesen nem tartom igazolhatónak ezt az újabb virágzó szingli-bizniszt. Valahogy az pattant rám első benyomásként, hogy milyen torz dolgokat, tevékenységeket, jellemeket, élethelyzeteket, kapcsolatokat is termelünk mi ki magunknak itt, állítólag valahol a civilizáció csúcsán. Hogy ott ülünk a magaslaton, próbálgatjuk a saját és a Földünk határait, miközben különösebben nem mozdít az apátiánkon semmi, ami igazán veszélyes. Hogy fura faj az ember és jelen esetben a legnagyobb kérdés az, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy végre a fejünkhöz kapjunk. A külső környezetünk, a bolygónk élhetetlenné melegedése, illetve a társadalmaink egyre  szocipatább jellege ugyanis láthatóan nem tűnik elegendőnek az ébredéshez.

Lóti-futi-se füle-se farka

A legtöbbünknek biztosan megvan a pillanat, ami általában igen rövid és arról ismerszik fel, hogy nem trónol a közepén se gyermek, se férj, ellenben a testünkben mégis szétárad a jó érzés, felszökik az adrenalin és van pofánk senki másra nem gondolni, csak magunkra. No, nekem ilyen pillanatokat ad az életembe éppen visszatérőben lévő kocogás (jelen állapotában csoszogás). A minap is elszöktem a délutáni altatás szépsége és terhe elől a fák közé. Az időzítés több, mint kitűnőnek látszott…fátyolos napsütés, 22 fok, tök csönd kívül, Jason Mraz meg szokásos stílusában húzta a fülembe. Jövök-megyek ott, gerjed bennem a harmónia, aztán egy nagyon pici idő múlva, alaposan megbotlom, kimegy a bokám, de sebaj, a sok éves táncnak köszönhetően lazák a szalagjaim, visszaugrik simán mint a sicc, csak megyek már, ha egyszer eljöttem, de lemerül a zenegép,  viszont jönnek a favágók, éktelen a zaj, belelépek a kutyakakiba, kijön az allergiám a friss faforgácstól. De mindez nem tántorított el, bár a hangulatomnak megadta az első öt bal horgot. Viszont a következő sarkon egy kukába botlottam, ami annyira morbid volt, hogy minden logika nélkül úgy döntöttem visszafordulok.

Most komolyan, ki hozza el a kislányát babástul, hogy aztán egy kis malőr kapcsán kipottyant szemű babát a gyermek szeme láttára … be a kukába?Persze biztosan van b változat is, de nekem ez jutott eszembe. Meg az otthon váró kakaós palacsinta. És nagyon sietni kezdtem hazafelé ott a 22 fokos fátyolos napsütésben.