Kitérő

-Talán ha rendesen ettél volna a bölcsiben, nem lennél megint éhes – fordul a kontyos asszony szemrehányóan  a gyerek felé. A kétéves forma göndörke csak húzza a nő kezét az utcán egyenesen egy kék táblás talponálló felé, de azért közben lesüti a szemét. Végül, mint akinek eszébe jutott az adu ász, megszólal. – De borsófőzelék volt! – Látszik, hogy részéről ezzel minden letudva, egyre csak rángatja a nő karját. Az asszony aztán feladja, megadóan sétál utána, át a műanyag szanaszét himbálódzó szalagfüggönyön, le a pincehelyiségbe. – Úgy látom, ez egy török hely, mit kérsz? – fordul a kétéveshez. A gyerek orra az üveg pultra tapad, villámgyorsan felméri a kínálatot, majd a bárányra mutat. – Olyat!- Az asszony megrendeli a húst, émelyeg az erős fűszeres szagoktól, de próbál koncentrálni, kér még bulgurt is, úgy látja, az hasonlít külsőre leginkább a rizshez. A mikro sokkal gyorsabb, mint az övé otthon, egy pillanat és gőzölög az étel a tálon, nyújtja a kötényes fiú a tálcát. – Ezerkétszáz lesz. – Az asszony a tányérra a néz, aztán szó nélkül nyitja az öreg pénztárcát, tízezressel fizet, még ropogós, most kapta a postán. Agyán éppen csak átvillan az otthoni zöldbabfőzelék illata, egy órája sincs hogy kész lett, de nincs mit tenni, a gyerek most éhes. Az asztalok mind foglaltak, a pultnál maradt két hely, odavezeti a fiút, felsegíti a magas székre. Villára szúrja a furcsa illatú húst, alaposan megfújja, tömi a tátogó kis szájba. Eszik a gyerek rendesen, gyorsan rág és nyel, aztán elunja, föláll a magas székre, az asszony alig tudja leparancsolni, de már a sóval kezd játszani. Szórja amerre látja, majdnem ráönti a bárányhúsra. Az asszony arcán inal a rémület, de tenyerével sikerül megvédenie az ételt. A gyereknek tetszik a játék, vigyorog és egyre csak próbálkozik, a nő nem győz hadonászni a tányér fölött a kezével. A sor mellettük kígyózik el, egy fehér kabátos nő éppen mögöttük áll. A gyerekre néz, most látni csak, gömbölyödik a pocakja, próbálja megszokni a göndörke önfeledt sátáni kacaját, de nem bírja, sajnálja a nőt és tudni véli, hogy az ő gyereke majd sosem tesz ilyet. – Most már maradj nyugton, legalább a husikat edd meg – mondja az asszony elkeseredve. A gyerek meg újra áll a széken, kezében a só, a fél étterem őt nézi, de ez most egyáltalán nem érdekli. Aztán a tekintete összeakad az asszonyéval, magasról néz le a könyörgő szemekre, a sótartós keze megáll a levegőben, végül leül a székre. Csendben eszik még három falatot, finom volt, de köszöni, nem kér többet. Az asszony nézi a tányért, még vagy a negyede meg van rakva. Tartja a villát, maga felé fordítja és beleharap a fura szagú húsba. Vesz mellé bulgurt is, lassan eszik, egy pillanatra mintha becsukná a szemét, ízleli az újat. A gyerek meg csak ül és nézi. Aztán elfogy minden, lekászálódnak a magas székekről, visszaadják a tálcát. Az ajtóban a gyerek megy elől, a műanyag függönynél visszafordul, úgy szól a hátra a nőnek. – Ide jöhetnénk máskor is. – Az asszony nézi a gyereket és nem is tudja pontosan, sírjon-e inkább vagy nevessen.