Négynaposak

Amikor a rádió egy felejthető adóján meghallottam, hogy idén annyi ünneppel összevont hétvégét bulizhatunk végig, mint talán még soha, azt hiszem, egészen normálisan reagáltam: a családomra gondoltam és elmosolyodtam. Az említett jelenséget mára korai örömnek nevezném.

Nem nagyon tudom összeszámolni, mennyi féle kitartó, ütős, mutáns cuccot hozott haza a fiam az oviból (és nyilván vitt be hasonlóan minőségi kórságokat), de az szinte biztos, hogy a lázas, taknyos, köhögős élménynapok nagy része a négynapos ünnepekre esett. A kritikus hetek hétfőjén ajtóra tapasztott fülekkel álltam a kiscsoport bejáratánál, hátha  a kiszűrődő zajokból (orrfújás, köhögés, esetleg öklendezés), meg tudom állapítani, melyik vírustörzzsel is kell szembenéznem a hét végére. (Persze a remény veszik oda utoljára, de nekem nem kellett aggódnom, Soma mindet hazahozta. ) Így próbáltam belőni, hogy a doktor néninktől milyen receptet kuncsorogjak ki előre, butaság lenne ugyanis a családi hétvégén rohangálni hasonló dolgokért, még megbontaná a közösen fetrengős napok harmóniáját. Mert persze igaz, a férjemmel mi sem most voltunk éppen ovisok, és azóta nem csak a net fejlődött, de a bacik is – vagyis, ami a fiamnál három nap, az nálunk minimum öt, míg édesanyámék az utolsó náthát két hétig nyögték és egy gyenge tüdőgyulladással zárták le. (A macska akkor kezdett prüszkölni.)

No igen, jelen értekezésnek semmi konklúziója sincsen. Akik hisznek a vonzás törvényében, vagy  a tudatalatti hatalmában, azok most bekiabálnak a pálya széléről, hogy naná, ha ilyen szépen belekalapálom a jövőnkbe az eheti (négynapos) kehességet is!Ugyanezeknek a kedves, de nyilván információhiányban szenvedő szurkolóknak elmondanám, hogy a remény a gyerek legutóbbi (két héttel ezelőtti), négynapos, negyvenfokos lázával odakozmált.

 

 

Kitérő

-Talán ha rendesen ettél volna a bölcsiben, nem lennél megint éhes – fordul a kontyos asszony szemrehányóan  a gyerek felé. A kétéves forma göndörke csak húzza a nő kezét az utcán egyenesen egy kék táblás talponálló felé, de azért közben lesüti a szemét. Végül, mint akinek eszébe jutott az adu ász, megszólal. – De borsófőzelék volt! – Látszik, hogy részéről ezzel minden letudva, egyre csak rángatja a nő karját. Az asszony aztán feladja, megadóan sétál utána, át a műanyag szanaszét himbálódzó szalagfüggönyön, le a pincehelyiségbe. – Úgy látom, ez egy török hely, mit kérsz? – fordul a kétéveshez. A gyerek orra az üveg pultra tapad, villámgyorsan felméri a kínálatot, majd a bárányra mutat. – Olyat!- Az asszony megrendeli a húst, émelyeg az erős fűszeres szagoktól, de próbál koncentrálni, kér még bulgurt is, úgy látja, az hasonlít külsőre leginkább a rizshez. A mikro sokkal gyorsabb, mint az övé otthon, egy pillanat és gőzölög az étel a tálon, nyújtja a kötényes fiú a tálcát. – Ezerkétszáz lesz. – Az asszony a tányérra a néz, aztán szó nélkül nyitja az öreg pénztárcát, tízezressel fizet, még ropogós, most kapta a postán. Agyán éppen csak átvillan az otthoni zöldbabfőzelék illata, egy órája sincs hogy kész lett, de nincs mit tenni, a gyerek most éhes. Az asztalok mind foglaltak, a pultnál maradt két hely, odavezeti a fiút, felsegíti a magas székre. Villára szúrja a furcsa illatú húst, alaposan megfújja, tömi a tátogó kis szájba. Eszik a gyerek rendesen, gyorsan rág és nyel, aztán elunja, föláll a magas székre, az asszony alig tudja leparancsolni, de már a sóval kezd játszani. Szórja amerre látja, majdnem ráönti a bárányhúsra. Az asszony arcán inal a rémület, de tenyerével sikerül megvédenie az ételt. A gyereknek tetszik a játék, vigyorog és egyre csak próbálkozik, a nő nem győz hadonászni a tányér fölött a kezével. A sor mellettük kígyózik el, egy fehér kabátos nő éppen mögöttük áll. A gyerekre néz, most látni csak, gömbölyödik a pocakja, próbálja megszokni a göndörke önfeledt sátáni kacaját, de nem bírja, sajnálja a nőt és tudni véli, hogy az ő gyereke majd sosem tesz ilyet. – Most már maradj nyugton, legalább a husikat edd meg – mondja az asszony elkeseredve. A gyerek meg újra áll a széken, kezében a só, a fél étterem őt nézi, de ez most egyáltalán nem érdekli. Aztán a tekintete összeakad az asszonyéval, magasról néz le a könyörgő szemekre, a sótartós keze megáll a levegőben, végül leül a székre. Csendben eszik még három falatot, finom volt, de köszöni, nem kér többet. Az asszony nézi a tányért, még vagy a negyede meg van rakva. Tartja a villát, maga felé fordítja és beleharap a fura szagú húsba. Vesz mellé bulgurt is, lassan eszik, egy pillanatra mintha becsukná a szemét, ízleli az újat. A gyerek meg csak ül és nézi. Aztán elfogy minden, lekászálódnak a magas székekről, visszaadják a tálcát. Az ajtóban a gyerek megy elől, a műanyag függönynél visszafordul, úgy szól a hátra a nőnek. – Ide jöhetnénk máskor is. – Az asszony nézi a gyereket és nem is tudja pontosan, sírjon-e inkább vagy nevessen.

 

Hát ezt „megkuptam”

A gyerek ma kidülledt szemekkel bámulta a lábamat, amikor érte mentem az oviba. Végül megkérdezte, mi az a „kupp” a cipőm végén. Nagyon hülyén néztem.  Aztán rájöttem, hogy a magas sarokra gondol. Kétszer végig kellett sétálnom az ovi teraszán, hogy meghallgathassa, a cucc máshogyan „kuppog” a lábtörlő szőnyegen és máshogyan a csempén. A legcikibb nem is az volt, hogy két óvónéni nézte a divatbemutatómat, inkább az aggasztott, hogy az én nagydumás fiamnak még csak szava sem volt a jelenségre. Arra kellett következtetnem, hogy ha Soma a maga részletekre irányuló száz százalékos figyelmével nem vette észre rajtam a magas sarkút, az csak úgy történhetett, ha nem is volt rajtam. Gyorsvonattal érkezett a gondolat és lapított ki a kopogós betonra: milyen Anya, Feleség, Izé az olyan, akin másfél éve( Soma azóta beszél) nem volt magas sarkú cipő? (Legalábbis nappal – a szerk.:)) Milyen Nő-képe lesz ennek a gyereknek? Lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan megvető tekintetével előselejtezi a nőket, akin nincs tornacipő, az szóba sem jöhet. Durva. persze azért egyszer talán már történt nagyobb tragédia a családunkban, de mégiscsak megviseli az embert egy ilyen eset. No meg átlöki a ló túlsó oldalára. Alig vártam, hogy a kölök felébredjen az ebéd utáni szunyókálásból, egész délután azt szemléltettem szegénynek, milyen is a szempillaspirál, hogy néz ki a neccharisnya, illetve a hajsütővas. Ha így haladunk, a hétvégére e szegmentált tudásban messze az apja előtt jár majd.