Én azt látom, hogy naphosszat avagy nap nap után lavírozok. Büntetés és
„megelőzés”, szigorú és a teljes elfogadás szeretetteljes hangját válta, távlatokat
mutatva és beleragadva a jelenbe, valami következetességre törekedve és újra és
újra feladva azt.
Nem hogy ő nem teszi amit kéne, de én sem tudom olykor hol az a keskeny
mezsgye, aminek fenntartásáért napi rutinnal küzdünk.
Elvárom hogy megtegye a gyerek, amit mondok és elvárom, hogy ne legyen
egy követő birka. Tiszteljen, és ne mondja, hogy most legszívesebben kettéhasítanálak,
de természetesen el ne fojtsa a dühét. Szeretném, hogy igényelje a játékidőt,
de azt mondom neki háromig számolok mire vegye fel a kabátját. Kitartok és a
szabályok is kitartanak, de aztán meg egy görbe este mellett döntünk, mert
olyan is kell, amikor minden igaz, ami előtte, meg máskor meg sosem. Ha tévét
akar még nézni, na nehogymá’, de ha a
lelkemet simogatva nagy igényt igazol vissza a Fekete Istvánra, akkor persze
igya csak a kakaót nyugodtan este kilenckor. Máskor az „én az anyja vagyok, nem
dolgom a keménykedés, az valami férfimunka, ezt egészen pontosan érzem, na de
ha úgy hozza a sors”…-dilemma, ami teljesen kiszámíthatatlan végeredménnyel
jár. „Mindenkinek megvan a maga dolga” és menjünk az oviba, máskor meg
maradjunk otthon pizsamában, és aztán persze megint menjen már lelkesen az
oviba, mert az kötelező. Betartjuk, áthágjuk, külön, együtt, felváltva. Hol
több, hol kevesebb konfliktussal.
Én nem tudom, hogy ez máshol hogy van. Nálunk az egész napban minden
esetre semmi sem biztos. Hektikus-szeszélyes-rámenős-lejátszós egy banda
vagyunk.
Aztán este az ágyban, villanyoltás után, amikor még odabújok egy percre,
mégis van egy „biztonsági mentés”, amiből mindketten tudjuk, igen, valójában
minden nagyon, de nagyon rendben van.
