Ez a történet nem egy kurváról
szól. Legalábbis nem valószínű.
A nőt a Margit-híd budai oldalán
láttam meg, a villamosmegálló felé sétált. Negyven körül járhatott, a
kidolgozott izomzat feszült a vádliján, ahogy lépett. Piros testre simuló ruhát
viselt, fülében hatalmas arany karika himbálódzott, kék szemeit túlzó fekete
sminkkel hangsúlyozta, nem maradt el a vörös rúzs sem. Összességében maga volt
a közönségesség. A villamosra váró tömeg egy emberként bámulta meg, aztán ki-ki
visszamenekült saját ízlés- és gátlásvilágába, elhúzta a száját, lesütötte a
szemét vagy éppen elmosolyodott. Egy biztos, mire a nő a megállóba ért, minden
férfi tudta, hogy lábai formásak, feneke korához képest feszes és a mellei még
mindig kerekek. A nőt mindez kicsit sem zavarta. Fekete pillái mögül éppen annyi
kíváncsisággal tekintett a világra, hogy a megjelenésére adott reakciók meg ne
rendíthessék kétségtelenül tetemes önbizalmát. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem
tett, egyetlen mosolyt sem osztott ki, egyetlen fricskára sem állt meg
felháborodni.
Később jóval, már máshol ültem, másfajta
nőkkel, másfajta gondolatokkal. A terasz mellett hullámzott a nyári tömeg. Lányok,
asszonyok, nyugdíjasok tömkelege sétált arra, anélkül, hogy akárcsak köze lett
volna ahhoz a Nőhöz, aki álmai szerint mindig is lenni akart. Eszembe jutott a
piros ruhás az éktelen fülbevalóival, az önazonos cuccaival. Ránk fért volna,
ha erre jár.
Megint máshol este beszélgetünk egy
férfival. Csöndes terasz, jófajta forró este és ő megdicséri a mintás ruhámat.
Majdnem belekezdtek kifejteni, hogy bezzeg a farmer kényelmesebb és
praktikusabb lett volna, de elharapom a mondat elejét. Nézem őt, boldog. Ritka
alkalom, hogy nem töröm össze, amit nem kell. Az ősi férfiúi illúzió köztünk
tölti az estét, majd épségben és egészségben velünk távozik.
