Semmi extra

A minap olvasom egy neves női lapban a tehetséges tévés személyiséggel készült interjút.

A hölgy meséli, hogy nem kell aggódni, a gyerek születése megváltoztat ugyan ezt-azt, de nincs nagy vész, ő sem hagyta abba a munkát, ívelt tovább a karrierje. A gyermeket kell csak jól szoktatni, hogy bárhol elaludjon, ne nyűgösködjön, még véletlenül se zavarja meg a felnőtt már bevett életformáját. A szigor fontos,  így látta ő is otthon. Tovább mesél. Nagy szerencseként említi, hogy életének szerves része lehet a mozgás,  igaz csak lovagolni, úszni és futni szokott. Házikedvencként kutyát tart, mert állatbarát, a kicsikét természetesen maga sétáltatja. Tizennégy éves kora óta ismeri a férjét, akivel millió éve boldog házasságban él. Utóbbi nem is csoda, hiszen még a gyermekük születése után is különös figyelmet fordított a kapcsolatuk ápolására, így érthető az őket körbeölelő mindennapi harmónia. Estéit a tévézés köti le, rengeteget dolgozik, de meg is van az eredménye. Napközben hobbiként szívesen kertészkedik, egyebek mellett paprikát és borsót termeszt, gyümölcsfákat nevel. Mondani sem kell, hogy saját szavaival élve „nemzetközi konyhát vezet”, amiben a távol-keleti ízek mellett a mediterrán különlegességek is mindennapinak számítanak…Nagyjából ennyi.

Csendes komment a margón:Valami naiv módon azt hittem, ha mi nők végre elvergődünk a saját határunkig és toporogva, de immáron érzelemmentesen mustráljuk a legkülönbözőbb irányból érkező, photoshop kerekítette műanyagidomokat, a nehezén túl vagyunk. A fenti példa azonban hűen tükrözi, hogy nekünk semmi sem elég. Állítom, hogy férfitársaink csak kullognak a női maximalizmus, később a tökéletlenségből fakadó gátláshalmaz, majd a depressziónk nyomában. Bizony, mi adjuk a sorvezetőt, vesszük a krémeket, nyögünk a mérlegen állva, mesélünk a szomszéd nőjének minimum a mellműtétjéről, sóvárgunk egy olyan forró naci és persze egy olyan fenék után…és próbáljuk beletolni a huszonnégybe a hetven órát, teljesíteni minden fronton, anya, feleség, öntudatos önálló nő, majd öntudatos nőnemű férfi szerepben, ahogy az fentebb  írva vagyon. Nem merünk ülni a fotelben, erőteljesen tenni a semmit vagy három percig, ez tisztán látszik. Imádjuk a sablonjainkat, majdnem ingyen, a nyugalmunk és az ép eszünk árán vettük őket. Megérte.

Bizonyos szempontból, csak azt tudom remélni, hogy az említett lapot férfiak, még inkább házas férfiak, nem olvassák.

Egy egészen másik, fent említett szempontból, pedig azt, hogy nők sem.

 

Vásároljunk! (18+ a kiskarikában)

A legnagyobb gond, amit mostanság észlelek magamon, hogy már csak igen ritkán hat át a döbbenet és a kedvem sem türemkedik elő a régi lendületével, ordibálva, hogy na erről azért lenne mit mondani. Eléggé vészjósló jelek ezek egy optimistánál.

 A fenti helyzet magyarázza, hogy könnyed nyári apátiámban sajnos ma sem tudok annyira fröcsögni, amennyire a tárgyhoz amúgy illene. A minap nagybevásárlást kerítettem egy erre alkalmas helyen – ahol amúgy sem lepődik már meg semmin az ember – szóval, csak megyek ott, pakolom békésen a tejfölt, a sajtot, meg a joghurtot. Nyúlok be, koccan a fejem, megáll a kezem, kicsit lefagy, meresztem a szemem, de tényleg ott lógnak. Gyönyörű rendben fagynak a hűtőpult belsejében a Verdás autók és a plüssbabák. Igényesen egymás alá akasztgatva, látszik ám, ha valaki értőn nyúl valamihez, ezek rendíthetetlenül lógnak, sehol egy kilógó fej vagy ilyesmi. Úgy tűnik, a direkt reklám már erőtlen, tovább kellett hát lépni, és íme a tökéletes végeredmény, az ember feje beleütközik a megvásárlásra erősen ajánlott tárgyba. Mert az ugye, hogy látja, a legváratlanabb helyeken is, mint mondjuk körömgomba reklámot az abc falán, az nem jó, mert még elmenne mellette a szerencsétlen, de így, hogy belép a testi kontakt, mit is tehetne. Az a nagyon marha és amúgy más választás híján lévő nő, aki egy: gyerekkel rendelkezik, kettő: elpaterolhatatlan gyerekkel rendelkezik, három: valahogy megúszta az áruház gyerekosztályát, négy: felvállalja, hogy amolyan egészséges joghurttal tömné a kölykét, na az bassza meg.

Tekintve, hogy a helyzetről még több szót ejteni még feleslegesebb lenne, képek csatolva.

Szélcsend

Először csak fáradt voltam, ültem ott a rendelőben, ami mostanság nem tűnt egyedinek, szóval csak ültem ott a többiekkel, amikor megesett, hogy bazi álmos lettem. Aludni persze nem tudnék amott, de gondoltam már úgyis tök mindegy, mindenki alaposan végigmért mindenkit,  lenézően konstatálta, hogy milyen lapot, újságot, könyvet olvas a másik, a többség megutálta a sarokban ülő kisebbséget, mert onnan előbb lehetett bebocsáttatást nyerni az orvoshoz, a telefonok pedig lassan kezdtek lemerülni. Két órája dekkoltam a padon, mire végleg lejátszottuk a kis helyre összekényszerült emberek összes néma és felesleges játékát... lesz, ami lesz lehunyom a szemem-gondoltam, a kezemben fekvő pletykalappal már úgysem csúszhatok lejjebb a peremről és akkor tényleg lehunytam. Amikor halványsárga lett a szemhéjam mögött a világ, kezdtem csak jól lenni. Hülyeség milyen jól tud esni a megvonás, a látványé, a mindenféle látványé.  A párocska kezdte mellettem kettővel, suttogtak, szerintem már maguk sem értették, hogy mit, olyan halkan, de ami hozzám elért, az csodás volt, valami csiklandozó zaj, értelem nélkül, nagyon szép. Szerettem volna, hogy sokáig suttogjanak, de aztán abbahagyták és újra csak a mobil csipogott. Valaki csoszogni kezdett, mire többen behúzták a lábukat a pad alá, nyíltan gáncsolni mégsem etikus, pedig hogy szerették volna. Csúszott a bőr talp a linóleumon, biztos, hogy nem hagyott nyomott, de a hangja karcolt és közben az a lassú reszelés, innen-oda. Amikor beállt újra a régi rend, az ajtón belülről zötyögött ki a gépzaj, az sem volt rossz, kicsit mintha kamionban utaznék, aztán beszédfoszlánnyal keveredett, amit persze nem értettünk. Pedig mellettem egy nő szerette volna, éreztem ahogy megnyúlik a feje az ajtó irányába, önkéntelenül, észre sem vette, de mégis része akart lenni a benti dialógusnak, talán, hogy megnyugodjon, másnak is fáj a rheumája vagy ilyesmi. Aztán a nő visszarendezte a fejét, legalábbis én így éreztem a halvány sárga szemhájam mögül. Egyszer kialudt kint a neon, bent is sötét lett,  valaki nagyot sóhajtott, de nem azért hogy levegőhöz jusson, hanem hogy felvegye a felé nyújtott sajnálatot, igen biztosan fájt már a gipszelt lába, amit akkor éppen persze nem láttam, de elképzeltem és úgy képzeltem, nagyon fájhat. Szóval jó nagyot sóhajtott a sötétben, egyesek ránéztek, mások juszt se, szerintük nem is fáj a gipszelt láb, nem mondták, de ezt gondolták, határozottan éreztem. A párocska megint suttogni kezdett, ami a legjobb dolog volt az egész délelőttben, de akkor egy nő túlzott lendülettel elhúzta a táskáján a cipzárat, talán be is csípte a bélést, de mindegy volt, mert kiszólt egy fehér hang és engem behívtak. Kinyitottam  a szemem és a párocskát kerestem, nem voltak sehol, a pad két vége üresen meredezett, a csoszogó nő már eltűnt a lépcsőfordulóban, csak egy férfi maradt a váróban csuklóján apró fekete táskával, a zöld bélése félig kilógott, ahogy elakadt benne a fém cipzár.