Időrés

Kéne egy szék. Ez jutott eszembe, ahogy a konyhapultnak dőlve pucoltam az almát. Aztán hirtelen felhúztam a reluxát az ablakon, pedig az mindig ott fityeg, - ne hogy már nézzék, ahogy töltöm a kakaót, - máskor maximum átfordítom a kis léceit, de most nem, úgy felhúztam, mint a sicc. Bejött a kinti zöld a konyhába, hozta a tuják friss szagát, az eső páráját, néhány bogarat. Hülyén hangzik, de egy kicsit megfordult a világ, a nosztalgia hirtelen jött és kellemesen hozzám ragadt. Az jutott eszembe, ahogy ültünk a konyhaszékeken, fejtettük a borsót a sokszor mosott műanyag szűrőtálba. A nagyinál mindennek akkurátus rendje, megfelelő helye és ideje volt, a főzés komoly dolog, tudja ezt mindenki, aki valaha megkóstolt egy OLYAN rántott húst, gulyást vagy francia salátát. A nagyi mindent hagyott, kiskoromtól adott kést, közben beszélt, marha hangosan röhögött, vagy hallgattuk a rádiót és találgattuk, hogy melyik ázsiai betegséghullám ér majd el először hozzánk. A nagyim rettegett mindenféle kórságtól meg a bogaraktól, a kettőt pedig szívesen kombinálta egy témába. A nagyi mindent megmutatott, de én mégis hebrencs szakács lettem, nem ő tehet róla. Most is pucolom itt ezt az almát, totál különböző szeletekre vágom, hiányzik a rendszer, látszik is a végén, de azért majd megesszük. Kéne az a szék, ülnénk most csak itt, jönne be a tuja szaga, az eső párája meg az a néhány undok bogár.  

Máshol

Aj’ de nem volt kedvünk menni – ami persze nagyképűen hangzik, de tényleg. Sem lélekben, sem fizikailag nem volt éppen érkezésünk a dologhoz, aztán nagy nehezen mégis nekiindultunk…három nap, gyerek nélkül, együtt.

Az idő ellenünk fordult, esett és fújt, lehűlt és utáltuk az egészet, meg persze leginkább magunkat, hogy gyávák voltunk otthon maradni. Csak lassan kezdett derengeni az ég, tűntek ki az emberek a tömegből, engedte magát látni a másság. Mert ahol voltunk ott bizony minden amúgy volt,  mindenki különbözött tőlünk, egymástól, sokan voltak, de elfértek, nem nyomultak, mégis haladtak és elfogadtak, elfogadtak, elfogadtak mindenkit, éppúgy ahogy aznap volt. Szürreális világ, belélegezhetetlenül hatalmas, valami furcsa keveréke időnek és térnek. Senki sem bolond ezen a színpadon, mert senkit sem néznek bolondnak, mindegy mi a jelmeze, hogyan viselkedik vagy honnan jött…ez a nagy dolog ám, csak néztük.

Kellett idő mire, mire megnyíltak bennünk a szűk kis rések, bejöhetett ami velünk akart maradni, kicsit még lihegtünk, aztán már jöttünk is haza. Mi röpke kis pillantásunk magunkra, másra.

London.

 

Facebook

Kedves Olvasók, Errejárók, Belesők!

Akinek kedve, ideje tartja, csatlakozzon hozzánk a Facebookon is.
Majdnem minden napra egy mese...

További szép napot Nektek!

Eszter

A gyerek határai

 

Ez egy mókás címnek tűnik, főleg ahhoz képest, amiről írni szeretnék. Mert hogy szerény megfigyeléseim szerint a mi gyerekünknek például alig jutott ebből a határ dologból. A helyzetnek ilyenformán több a fonákja, mint az eleje, de a bánatért félig mán késő.

Nézzünk egy példát. Amikor Soma azt mondja:  - Apa, én erősebb vagyok, mint száz méter! – és közben igyekszik brutálisan nézni, azon jót röhögünk, de ő végtelenül komolyan hiszi, hogy hegyeket mozgathat meg. Ha ehhez hozzáadom, amit a gondolat hatalmáról olvastam, a kölökből simán lehet bányász vagy kőműves, kőfejtő, talicskás, erőművész, esetleg kalapácsvető. Amennyiben ezek közül valamelyik is közel áll szíve vágyához, helyben vagyunk, a kezdet több, mint bíztató. Vagy máskor azt mondja : Anya, én már tudok olvasni! – ami természetesen szintén kamu, és jót derülök. Két perc múlva viszont megmutatja, hogy a tornázós videón a hosszú listából szerinte hova van írva, hogy Combizom-erősítő gyakorlatok, amitől meghasonulok és átmenet nélkül elszégyellem magam. (…Ilyen alapon arról sem bocsátkoznék előzetes találgatásokba, hogy a gyerekek tudnak-e repülni. Soma szerint utóbbi igazán csekély nehézségű manőver, amit mi felnőttek túlreagálunk. Csak remélni merem, hogy ki nem próbálja.)

Más irányból. A nagybátyámnak igaza volt, bár sokat nem értünk vele. A gyerek mindig a falig megy. A falait te állítod megfontoltan, szép rendben, derékszögben…és tetszenek neked. Mondod neki, hogy ezt nem kéne, amazt ne úgy, és ha lehet, azt meg se próbálja. Lenyomsz neki egy taslit, ha máshogy tesz, megzsarolod érzelmileg, ha nem fogad szót - hogy csak a legnemesebb nevelési eszközöket említsem. Aztán pár év múlva éppen hátradőlnél, amikor rájössz, hogy a gyerek kint rohangál, te bolyongsz a saját falaid között, a lónak, amin fordítva ültél, meg tétován bámulod a seggét. Van ez így. Velünk már jó pár témával kapcsolatban megesett.

Persze van tiltólista, a szemtelenség, a hazugság és társai  egyáltalán nem szubjektív kategóriák, normális esetben ezeket sikerül a gyerek értékrendjének megfelelő polcára betuszkolni. Látod a szemén, amikor érti, amikor elszégyelli, amikor megbánja. Ezek olyan pillanatok, amiben ott a bizonyosság, valami átért tőled, hozzá. Nem is falak talán, de mégis támaszok, a jövőre, éppen az ő számára. Kellenek.

Ezen értekezés kapcsolódik ahhoz a végtelen számú előzőhöz, ami nélkülözi a tanulságot. Ha tudnám a frankót, biztosan elmondanám, de azzal is baj lenne, tekintve, hogy minden gyerek más. Mi itthon újra és újra abban maradunk, nekünk a figyelemre osztottak jegyet. Éppen jónak tűnő falak építésével, két perc múlva ugyanezek lerombolásával, időtállónak tűnő papír paravánok huzigálásával, megkésett reakciókkal, elbaltázott döntések felismerésével, ugyanabba a szarba való számolatlan beletottyanással, néha kis előrelépésekkel telnek napjaink. Nagyjából így nő a gyerek. Vagy talán érik a pálma. Utóbbit kifejezetten a család felnőtt tagjaira értettem.