Nyaralás messze innen

Már megint – ez jutott eszembe, amikor a saját számból elhangzott a gondolat, Ciprusra menjünk nyaralni. Vissza, pedig elsőre sem lett a szívem csücske. De ugye a férjem ott élt két évet, második hazájaként tekint a szigetre, és tény, ráférne némi pihenés az évi hajtás után. Meg a gyerek sem undorodik a harminc centis huszonnyolc fokos víztől. Menjünk (semmi felkiáltó jel, inkább csendes pont a végin).

Ciprus az lemúlt két évben, (rossz nyelvek szerint az elmúlt húszban) mit sem változott. A tengerpart helyenként lehangolóan koszos, a helyiek még mindig ráérnek mindenre, akkor is, amikor a hülye turista esetleg azonnal óhajtaná a gyógyszertárban a gyereknek az orrcsöppöt. Szerdán és pénteken déltől, hétvégén, illetve „munkanapokon” dél és négy óra között nem óhajtanak dolgozni. Az említett időszakokon túl minden gond nélkül állnak szolgálatunkra. (Tegyük hozzá, nem csak a sziget maradt a régi, nyilván én sem változtam sokat, hiszen még mindig rángattam a fejem jobbra-balra, mert sehogyan sem szoktam meg, hogy a másik irányból akarnak elütni és továbbra is hiányérzet fogott el a kizárólag új épületeket szemlélve – imádom az óvárosok sikátorait. Utóbbiaknak, a törökök kitartó  tevékenységének hála, már csak  a hűlt helyét találni.)

Kellett vagy három nap, hogy átessünk a katasztrofális részeken. A férjem szerint a gyerekkel lehetetlen pihenni, lévén egoista és türelmetlen, szerintem képtelenség fényben és a számítógép kattogása mellett aludni, a kölyök szerint pedig az apja holmi „betolakodó”, aki akár három percet is képes kihasítani naponta a szeretett nő (az anyja) száz százalékos figyelemi zónájából.

Aztán az apróságok kezdték beenni magukat a napjainkba. Somát név szerint köszöntötték a pékségben, meglepi sütivel várták, az étteremben megtudtuk, hogy a pincérnek sikeres volt a jelentkezése az egyik neves egyetem mesterkurzusára, a takarítónő a fiunkról mesélt otthon a férjének, egy vadidegen beinvitált minket az utcáról a házába, mert szerinte túl meleg volt a gyereknek a levegőn. Szépen belassultunk, elhelyiesedtünk.

Voltunk már máshol, délen, középen, tenger mellett. Akkor azt mondtam, ezek a déli emberek, de mások. De a helyzet az, hogy a ciprusiak mások, mint a déliek. Nincsenek turistaspecifikus mosolyaik, fölösleges gesztusaik. Ha beszélgetnek, nem tolakodnak, nem jönnek oda hozzád, inkább egyszer csak arra eszmélsz, hogy a helyi étteremben bevonnak egy amúgy görögül folyó társalgásba. Valamit minden esetre bazira tudnak, amiről nekünk idehaza dunsztunk sincsen. Lehet, hogy jövőre visszamegyünk, hátha ránk ragad.

Volt egyszer...

Egyszer réges-régen megjelent Soma kicsi könyve a könyvesboltok polcain...ilyesféle szösszenetek voltak benne.

Találkozás

Csak azt tudom, hogy az nem két idegen, egymást fürkésző tekintete volt. Én még valamelyik vaságyon dideregtem, az ő kis testét pedig a kinti világ szülte libabőrök borították, amikor végre landolt a nagy karokban. Riadt, gyanakvó tekintete megenyhült az ismerős dünnyögésre, éles kis körmei pedig hamarosan belemélyedtek a nagy mutatóujjba. A viszontlátás öröme lepte meg őket a homályos szobában és az apró kéz szorítása valahogy azóta sem engedett... A helyzet lassan négy hete mit sem változott. Én igyekszem, tevékenykedem, aggódok és a magam sajátos egoizmusával igyekszem elcsípni valamennyi apró jelét a szeretetének. Ők ketten önfeledten, önzetlenül és nagyon igazian szerelmesek egymásba. És nevetnek rajtam.

Három perc

Azt mondják, hagyjalak sírni. Hogy ne nézzek oda, ahogy az alsó ajkadat reménytelenül lebiggyeszted és ne halljam meg, ha egy oktávval keservesebben zokogsz. Hogy ez a szoktatás. Mindkettőnkké. Tegnap történt az a rossz pillanat. Magamhoz szorítottam már mozduló karjaimat és előírásszerűen fejemre húztam a foltos takarót. Három perc volt az egész. Aztán rugóként pattantam ki a sötétből, szanaszét szálltak a paplan ráncaiban elbújt telefonok és távirányítók. Kicsit sem érdekelt, hogy éppen elhallgattál, én szégyenkezve kaptalak ki a seszínű rácsok közül. Csendesen, könnyek nélkül és szemrehányóan néztél. Én pedig igyekeztem kerülni a pillantásodat, tudtam, hogy igazad van. Te még sosem csaltál meg, nem engedtél az elkényeztetettség csábításának, nem sírtál vészt tettetve öncélúan, nem húztad meg a hosszú hajam, ha zavart az evésben és már a pocakomban is lemásztál a vesémről, ha elég szépen kértelek. Te mindig mindent megtettél értem, nekem. Most pedig ez a három perc. Itt állok, a kezemben a majdnem négy kilós kis testeddel és nincs érett, felnőttes válaszom a helyzetre. Aztán inkább csak gondolok egy nagyot és beugrom veled a nagy családi paplan alá egy lopott, délutáni, békítő, közös alvásra.

Kémény

Ezüst pillék hullottak, és a hajnalt nem mocskolták be a városi gőzök, azon a téli reggelen. A tejbegríz odaégett, a fehér zománclábasban csak a karamell-illat maradt utána és én tetőket és ágakat bámultam a mókusra várva. Egy gyermekkori kép nem hagyott nyugodni, lelki szemeim előtt egyre csak felderengett az ágakon lavírozó szürkésbarna kis állat alakja. A mókus azonban nyilván nem volt híve az elvárásoknak, mert ezen a reggelen sehogyan sem akaródzott előbújnia. Órák vagy percek múltak el, nem tudom, a nehéz fa asztalnál ülve lassan belepilledtem a ködbe és önkéntelenül bámulni kezdtem egy opálos, lusta, égbe törő kunkort. Ódivatú kémény füstölgött bele a semmibe egy távoli dombon. Pillantásom rátapadt a játékos formára, gondolataim a mókustól Feléd szökkentek. Milliónyi hétvégi ajándékcsomagban érkeznek majd Hozzád – kezdtem valami homályos fogadalmat - a görbe falusi utak, a patakok sima kavicsai, a korcsolyáznivaló tavak jeges szikrái. Megtudod majd milyen, amikor apró ujjadon csurog a frissen főzött baracklekvár, és megérzed majd a kútból húzott víz hűs érintését a testeden. Majd nagyon igyekszünk. Fogjuk egymás kezét és finnyás ízléssel mentjük át gyermekkorunk ízeit, illatait, formáit és játékait a mai sodró világba. És majd nagyon igyekszünk közben meghagyni Neked a szabadságot is, amivel kialakíthatod a lényedhez leginkább illő egyvelegét a Hétköznapoknak.

Félcédula

Kicsit értetlen lettem ma megint, vagy lehet irigy, csak éppen nem tudok róla. Az apropót az adta, hogy több néhai ismerősöm is feltűnt a ködből, az egyik például mesélt erősen gesztikulálva, a másik meg álszerényen, mondták, hogy bizony ők márkát alkottak és ez már valami. Megnéztem, mert olyat még úgysem láttam formálódni, biztosan szaga és íze van a kreativitásnak, a toleranciának, úgy képzeltem, abból lesz a cserebogár és kerül ki végül a profi kezek közül a Valami. Kíváncsi voltam, meg talán irigy, mint említettem, de még mindig nem hinném. És továbbra sem értem…a termék ronda, használhatatlan, a másik fronton meg a gondolat közhelyes és műanyag. De ők ott álltak mellette mellszélességgel és büszkén. Ez a márkaépítés félek, nekem sohasem fog menni. Kicsi vagyok és örök bizonytalan, ezerszer is megkérdőjelező, bárkit bárhogyan elfogadó, igazi határozatlan, aki sohasem árazná be egyetlen gondolatát sem. Meg is mondták, így ezt nem lehet, fel kell lépni, megmutatni, elhitetni, hogy maga vagyok a márka. Csakhogy nekem nincs márkám, töprengésem van, jelenlétem, intuícióm. Mind hasztalan és kalkulálhatatlan, és a maga nemében, apró intim szekciómban megfizethetetlen. Nem lesz enyém ez a világ már megint, de legalább családias hangulatban hüppöghetek, anyázhatok vagy kacaghatok itt a blogon. Hát ez van.

Vendégposzt egyik legkedvesebb barátném tollából, a másik oldalról...

Varga Veronika: Társas (házi) együttélés

A legtávolabb az álljon tőlem, hogy bármilyen szinten belemenjek a szinglik vs családosok közötti értékeket és életformát illető örök vitába, sőt, még ez előtt a nulladik pillanatban attól is elhatárolódnék, hogy én magam tápláljam a szingliéletmódra vonatkozó kliséket, és beálljak a sorba, melyek szerint ez manapság mennyire menő és divatos. Már csak azért sem, mert mindkét ismertetőjel igencsak esetleges: lehetek én adott pillanatban épp szingli, de lehet, hogy holnap már nem leszek az, ne adj isten a családos anyukák és apukák is igen váratlanul egyedül találhatják magukat máról-holnapra - láttunk már ilyet, nem is keveset.

Szívem szerint tehát ember és ember van, különböző értékrenddel és életstílussal, így a megkülönböztetésnek legfeljebb az lehet alapja, kinek volt gyerekszobája, ahol elsajátíthatta a későbbiekre vonatkozó tudnivalókat.

Részemről a család és a gyerek alap, aki ismer, tudja, és ami a tágabb családot illeti, azt hiszem, nem én vagyok az, akit alkalmazkodásra meg a gyerekekhez fűződő viszonyra kell tanítani, sőt.
Ebből kiindulva nem tudok szemet hunyni afölött, hogy azt kell éreznem - mert jelenleg egyedül élek és nincs gyerekem - hogy csak egy szar ember lehetek, de legalábbis biztos kevesebb valamivel, mint azok, akiknek van. Ezen a logikán pedig húzzam is meg magam, sőt ha egy mód van rá, a saját lakásomban is legyek szíves...hát, jó lenne tudni mit csinálni, tekintve, hogy reggel fél 8 és este 9-10 között nem vagyok otthon, a fennmaradó időben pedig mostanság leginkább csak alszom. Mégis vannak problémák.

Abból gondolom, hogy talán nem nekem van üldözési mániám, hogy egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor még rendes, tisztességes lányként együtt éltem valakivel, semmilyen gondot nem jelentett a lakóközösségnek a létezésem, illetve a lakásomban folytatott tevékenységi kör. Egyesekkel megittuk a pertut, másokkal több ízben cseverésztünk el kellemes nyári estéken a közös költségről vagy a tömbfűtés áldásos hatásairól, de nincsenek nagy igényeim, megelégedtem azzal is, hogy a k anyámba legalábbis relatív ritkán küldtek el (szó szerint vagy jelképesen) úgy, ahogyan az elmúlt néhány hónapban viszont megtették. Valamiért azt érzem, többeket pusztán az idegesít, hogy szemmel láthatóan jól érzem magam, miközben egyébként deviáns vagyok szerintük, már ami a kapcsolati státuszomat illeti. ("Jól láttam, hogy lekerült a névtábla az ajtóról?", "Megint egyedül?", Rég nem láttuk itt parkolni a másik autót.")

A probléma aktuálisan a dohányzásban ütközött ki, de nem gondolom azt, hogy ez tényleg valós ok. A dohányzás vs nem dohányzás témakörbe nem mennék bele, isten őrizz! Bár úgy gondolom, a saját tüdejével mindenki azt csinál amit akar, ha valaki van olyan hülye, hogy nikotinnal és kátránnyal táplálja nap mint nap, az meg is érdemli, de amíg nem fújja mások arcába is bele ezzel a lendülettel, úgy gondolom az egyéni szociális probléma tipikus esete. Én jelenleg a visszaszokók, vagy félig-visszaszokók táborába tartozom, de szerintem ez is magánügy.

De hol húzódik a határ a társasházi együttélés keretei között a magánügy, és a társas-ügy között?! Tényleg kérdezem, mert tényleg nem tudom. Kettővel felettem laknak a panaszosok, akik állítólag nem tudnak miattam szellőztetni. Míg két éven keresztül mi is ketten laktunk, és mindketten dohányoztunk az erkélyen, és nem annyit, mint most én, hanem sokat, addig egyszer nem merült fel a probléma, hogy ők a harmadikon nem kapnak levegőt. Most igen. Cserébe egyik este kaptam néhány köbméter locsolóvizet az erkélyemre, de nem csöppekben, hanem szakadó vízfolyamban, úgy negyven percig, grátisz. Nyilván ez az intelligens megoldás.

Végül abban maradtunk, hogy keressünk kompromisszumos megoldást, vagyis, ne dohányozzak az erkélyen. Én ezt nem igazán érzem kompromisszumnak. Mert ugye, én sem üvöltöm le senki fejét, ha a gyerek feldobja hozzám a labdát, vagy az erkély alatt visít egész vasárnap délután, az egyetlen nap, amikor esetleg pihennék, vagy ugyanekkor fúrják órákig az IKEA hokkipukki konyhabútort, vagy épp 12 ezer forint közös költséget fizetek a játszótér üzemeltetése és folyamatos felújítása miatt. Társasház, ezt így hívják, kölcsönös alkalmazkodást követel meg. Függetlenül családi állapottól, kortól, nemtől, egyéb hovatartozástól. Gondoltam én.

A kurva

Ez a történet nem egy kurváról szól. Legalábbis nem valószínű.
A nőt a Margit-híd budai oldalán láttam meg, a villamosmegálló felé sétált. Negyven körül járhatott, a kidolgozott izomzat feszült a vádliján, ahogy lépett. Piros testre simuló ruhát viselt, fülében hatalmas arany karika himbálódzott, kék szemeit túlzó fekete sminkkel hangsúlyozta, nem maradt el a vörös rúzs sem. Összességében maga volt a közönségesség. A villamosra váró tömeg egy emberként bámulta meg, aztán ki-ki visszamenekült saját ízlés- és gátlásvilágába, elhúzta a száját, lesütötte a szemét vagy éppen elmosolyodott. Egy biztos, mire a nő a megállóba ért, minden férfi tudta, hogy lábai formásak, feneke korához képest feszes és a mellei még mindig kerekek. A nőt mindez kicsit sem zavarta. Fekete pillái mögül éppen annyi kíváncsisággal tekintett a világra, hogy a megjelenésére adott reakciók meg ne rendíthessék kétségtelenül tetemes önbizalmát. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett, egyetlen mosolyt sem osztott ki, egyetlen fricskára sem állt meg felháborodni.
Később jóval, már máshol ültem, másfajta nőkkel, másfajta gondolatokkal. A terasz mellett hullámzott a nyári tömeg. Lányok, asszonyok, nyugdíjasok tömkelege sétált arra, anélkül, hogy akárcsak köze lett volna ahhoz a Nőhöz, aki álmai szerint mindig is lenni akart. Eszembe jutott a piros ruhás az éktelen fülbevalóival, az önazonos cuccaival. Ránk fért volna, ha erre jár.
Megint máshol este beszélgetünk a férjemmel. Csöndes terasz, jófajta forró este és ő megdicséri a mintás ruhámat. Majdnem belekezdtek kifejteni, hogy bezzeg a farmer kényelmesebb és praktikusabb lett volna, de elharapom a mondat elejét. Nézem őt, boldog. Ritka alkalom, hogy nem töröm össze, amit nem kell. Az ősi férfiúi illúzió köztünk tölti az estét, majd épségben és egészségben velünk távozik.