Holdudvar-izé

Pontosan emlékszem mikor és kitől hallottam először a holdudvar hatásról…felvételi időszak volt, egy kedves régi barátom pedig teljes beleéléssel mesélt a jelenségről. Akkor is azt gondoltam, van ebben valami.
A minap plázáztam, ajándékot kerestem meg árnyékot, sőt, ha lehet, a kettőt egyszerre. Megláttam a lányt. Először csak hátulról, fogalmam sem volt, ki ő, a tartása, a haja nem mondott semmit, mégis, ismerős érzés fogott el. Aztán megfordult, pár méterre tőlem haladt el. Felismertem, de felém sem nézett, így köszönni nem volt esélyem. Sebaj, sosem voltunk olyan jóban, én fiatal kezdőként toporogtam, mikor ő már avatott profi volt. Csodáltam a sudár termetét, a mozgását, a csillogó göndör haját, a trehány divatot, amit követett, és ami olyan jól állt neki. Egy helyütt táncoltunk anno. Most meg itt ment el, jelentéktelen külsővel, divatjamúltan, lenőtt és kicsit sem csillogó frizurával, beejtett vállakkal, a nyár közepén, sápadtan. Ostoba kis ösztönös lény az ember, rögtön föltolultak bennem is a régi érzetek, jelentkeztek, ahogy az illik, aztán néztünk együtt nagyot a neonfényes plázában és csalódottan húztuk el a szánkat. Ez lett belőle… Nagyjából ennyiben maradt bennem a gondolat, kis szégyennel vettem is tudomásul.
Meglett az ajándék, szürkés medál, éppen amilyet szerettem volna, talán örül majd neki, aki kapja. Kifelé indultam, amikor újra megláttam a lányt, jobban mondva, csak a felét, takarásban volt, nem is akármilyenben. Egy markáns arcú, élénk szemű, sármos férfi hátizsákjába tömött éppen valamit, aztán megfogta a kezét miközben egymásra mosolyogtak. Még így asszonyi sorból is be kellett látni, bitang jó pasi volt. Aztán ahogy mellé néztem…ha most láttam volna először, szép, vidám tekintetű fiatal nőnek tituláltam volna. Úgy derengett, még a haja is csillogott.

Háló

Sajátos dolog ez a szövevényes cucc,ha van családod, érted mire gondolok. Folyamatosan változik, néhol váratlanul rugalmassá lesz, máshol megkeményszik, mintha fém huzal lenne. Körbe vesz, jobb esetekben ölel, néha szorongat. Meghúzza az egyik pontján álló, dől vele az egész, rántja magával a többieket, élményekkel, vágyakkal, hétköznapokkal együtt. Aztán belerak némi toldást, látszik még a csomó, de többé nem húzódik olyan vészesen az egész, lassan a göb is eltűnik, visszaáll a rend. Máskor valaki hirtelen felindulásból masnikat fűz a kötélre, színeseket, szagosakat és máris szebb a külcsíny, mintha jelmezbál lenne, hajaz a harmóniára, de valójában csak megdermedt benne valami, amit könnyen fog a festék. Mire végre egyszer csak senki sem húzza éppen, látszik a háló természetes natúr fonata, nem feszül, nem lóg hanyagul, lélegzik a saját tempójában, részek egésze, mindenki láthatja, belülről érezheti, saját aurája van, saját élete és szép lesz ez így nekünk tényleg a kusza mindenit.

Plusz egy fő

Szívből utáltam őket, - így visszanézve talán -, mert öntörvényűek (mint én), kiszámíthatatlanok (ismerek egy ilyet), önzőek (ki hinné), ráadásul semmit sem lehet velük csinálni (hát talán ezt a kört azért kihagynám). Legalábbis meggyőződésem volt, hogy ilyenek. A gyerek azonban félt, mit félt, rettegett mindenfajta katicánál nagyobb állattól, így nem maradt túl sok egyéb választásom, ha csak nem akarok belenyugodni, hogy a kölköm plusz egy teljesen fölösleges félelemmel megrakva cseperedjen fel. Amikor először felvetettük, hogy esetleg lehet egy cicája, nagyon örült és kijelentette, hogy már el is nevezte, Krokiternek. A halandzsáit többnyire fél órán belül elfelejti, ezt azonban három napig hajtogatta, mire végre mi is megjegyeztük és belenyugodtunk, hogy a macskának nem lesz épeszű neve. Aztán elmentünk választani, egy perc alatt kiszúrtuk a kis cirmost, mire is mondtuk, hogy na nesze, itt a Krokiter. A gyerek bámult ránk, mint egy, vagyis két elmebetegre és kijelentette, hogy ez nem a Krokiter, hanem a Spuri. Egyértelmű. Így lett egy három hónapos, szőr hullató, lakásban korábban sosem járt szuka macskánk. Az eredeti gazdái szerint, két nap elég neki ajtón belül, az alatt megszokja az új családot, aztán már deportálhatjuk is ki a helyére, a verandára. Ma van két hete és két napja idebent. Utánajártunk, legalább egy hónap közös fedél alatt, mire lehet próbálkozni a kiszoktatással. Szóval itt vagyunk bent, mi négyen egy ideje. A helyzet felettébb érdekes, főként ha arra gondolok, hogy eredeti elképzelésünk szerint, „csak” egy macskát hoztunk haza. A gyerek imádja, első naptól kezdve ölelgeti, emelgeti, ami példátlan, hiszen eddig szükség esetén egy törpehörcsögtől is tudott rettegni. Mostanra együtt autóznak, délután egykor egyszerre térnek nyugovóra, és ha Spuri zsiványkodik, Soma egy hosszabb, oktató jellegű monológ keretében pofán vágja. A férjem hazaér, beékelődik egy nyolc centis résen az ajtón, hogy a macska ki ne szökjön, jó esetben megcsókol és megkérdezi, hogy hogy vannak a gyerekek. Én pedig a következőkön kapom magam: egyrészt, etetem, itatom, másrészt simogatom a kis dögöt. De ez a kisebbik gond. Másrészt viszont tökéletesen ugyanazokat a hibákat követem el vele, mint anno a fiammal. Magamra vállalok mindenféle kötelező teendőt, ha nem én adok neki enni, ellenőrzöm, hogy a hűtőből származó ételt az előttem tevékenykedő megmelegítette-e, lelkiismeret-furdalást érzek, ha elmegyünk, és ő egyedül marad, továbbá igénylem, hogy reggelente a lábamhoz dörgölőzzön, így időről-időre kifejezve, hogy bazi fontos vagyok neki. Komolyan mondom, brutálisak ezek a belénk kódolt programok. Jön egy macska és indul az egész marhaság elölről. Már ha engedem. Mert ezúttal vettem a leckét és határozottan nem vagyok hajlandó még egyszer belelépni ugyanabba a szarba. Így aztán gondoltam a minap egy nagyot és teljes jogú családtaggá emeltem a macsekot. Mindenki egyért alapon, most az eteti, itatja, tisztítja és szórakoztatja a kicsikét, akinek éppen futja az idejéből. Jelenleg halálosan büszke vagyok a fejlődésemre. Lehet, hogy jövőre egy tengerimalacot veszünk. Azt is utálom, mert…

Reggeli kör

Egyfelé húz a tömeg, megyünk mind, arra. Pedig ez még egy kis utca, helyi pékkel, nosztalgia trafikkal, öreg optikussal, de minket ez alig érdekel. Alapvetően arra sem emlékszem, hogyan kerültem közéjük. Először nyilván csak melléjük, idő kellett mire felvettem a ritmust, mire magába fogadott a tömeg és mire elengedtem a célomat – azóta együtt vagyunk. Lépünk, kopogunk, trappolunk az aszfalton majdnem egyszerre. A vörös hajú kislány felnevet az óvodás csoport közepén, a lófarka súrolja a vállát, azt is hallom, a lámpa lassan vált, - Hagyd baba, majd én! – szól a férfi az ötvenes nőhöz, a hangja puha és felemeli a megrakott gurulós bőröndöt, de nem állunk meg és nem hallom a választ, csak a nő hálás pillantását lopom még el, aztán már az őrök mellett vagyunk, nyitott ajtó, de nem látok be, védenek valamit, gondolom, de nem tűnnek érték-tulajdonosnak, inkább elviselik a napot, az egyik pipázik, a szaga kettéhasítja a párás meleget, a térdét támassza, a küszöbön ül, a többi csak nézi őt, az utcaseprő füttyent a lánynak, az behúzza a nyakát, tizenéves, azt sem tudja ma kicsoda éppen és még a bolyongó tudatlanságába is belezavarnak, háborog, mi megyünk, dúsulunk, hígulunk, ezerfélére szakadunk, de együtt mozgunk, remélem jó felé, hűsölni, árnyékba, fészekbe, de nem tudom, a sarkon már látni a hatalmas épületet, elnyel majd minket is a hasa, bent gyönyörködünk a szabályozott fényben, a kiszámítható 22 fokban, keressük az oxigént, nincs, de így is jó, miden jó, minden itt van, sajnos az egyik kis fekete szemű kölyöknek csak mamut jut a műanyag figurák közül,neki most mégsem jó, szorítja a falhoz, ugratja az állatot, a sült krumpli leesik, nem baj, van másik, kenődik a szósz, tetszik neki, lubickol benne, tenyerel, lép, szétkeni és most már boldogan vigyorog, felém fordul, rám nevet a ketchupos szájával, kezével, talpával, az anyja közben nonstop szidja, a gyerek meg csak vigyorog, kiröhög minket és jelen pillanatban úgy tűnik, ő az egyetlen normális az egész elbaszott beteg társaságban.