Szombati zokni

Sokan voltunk, először nem is értettem, szombat este hogyan kerültünk mind ide. A magam részéről a féléves kölök mellől bárhova megléptem volna egy fél órára, így boldogan ajánlottam fel, hogy majd én beszerzem a hiányzó spagettitésztát. Este hét lehetett, kaptam háromnegyed órát a fürdetésig. Már a parkolóban vészjósló helyhiány fogadott, belépve pedig sűrű tömeget láttam megbújni a sorok között. Ha már itt vagyok, veszek tappancsos zoknit a gyereknek, a múltkor is itt kaptam jó anyagút, meleget. A nagyáruház hangulattalan fényében lassan mozogtak az alakok, úgy éreztem, én szinte cikázok, hogy minél hamarabb elérjem a gyerekosztályt. Akkor láttam meg az első anyukát. Beleveszett a kislány rugdalódzók tömegébe, egyet-egyet ki is bontott a nejlonból, vizsgálta az anyagukat, a valós méretüket, nézte az árcímkéket. Hátán csigamintás hordozóban apró lányka csüngött, a kis rózsaszín sapkás fej ide-oda fordult. Összemosolyogtunk, fogtam a zoknit és indultam a tészta után. A konzerveknél váltottam irányt, ott láttam meg a nagycsaládot. Három apróbb-nagyobb gyerek, két szülő és némi hangosság, - ment a vita, ki tolhatja éppen a bevásárlókocsit. A fiúkabátos kislány levette a csemegeuborkás üveget és féltett kincsként nyújtotta az anyjának, rakja a troliba. Vásároltak. Minden idegszálukkal és érzékükkel megélték a pillanatot, tekintetükkel melegen kísérték a kosárba vándorló étkeket. Csak olyat vettek, ami nagyon kellett, lisztet, sót, sok tésztát, leveszöldséget. A két nagyobb fiú emelte a mosóport, hozta az ötliteres olajat. Később láttam őket a pénztárnál. Alig mozdultak, csak álltak ott a nagy tolókocsi mellett, nézték a sok mindent, amit hazavisznek. Aztán elkapott a vásárlási láz, visszaszaladtam még egy pár zokniért, kell zöld is, nem csak a kék. A gyerekruháknál láttam a másik nőt is. Hétéves forma kislányt húzott kézen fogva, mindkettejük arcán fáradtság és barátnői mosoly ült. Egy lila tréningfölsőt választottak és ugyanolyan színű harisnyát. Később, máshol, a nő éppen a karjára vette a válláról folytonosan lecsúszó táskáját, úgy nézte a kalapácsokat. Végül rábökött egy fanyelűre és biztatóan kacsintott a kislányra. Aztán ők is a pénztár felé indultak.
Sokan voltak, vártunk a két működő kassza előtt. Egy sorba kerültünk. Elöl a nagycsalád, mögötte az anyuka a csigamintás hordozóval, én, a jövőbeni kalapácstulajdonosok, végül egy középkorú férfi. Fagyasztott lasagnet, sajtot és kólát tartott a kosarában. A pénztárgép lassan csörgött, sorra kerültem, pakoltam, fizettem, indultam az ajtóhoz. Kocsihoz ki, újra pakol, tolókocsival visszaindul. Akkor láttam, hogy mind itt vannak, mögöttem várják, hogy végre kinyerjem a százast a tolókocsiból. Vagyis majdnem mind, a két anyuka, a hétéves, meg a férfi. Álltak békésen. A négy tekintet mind egy irányba nézett. Valahol a ködös szemerkélésben kísérte a nagycsaládot a buszmegállóig.

Tréning

Szerette ízlelgetni a gondolatatot, hogy egyedül van, hogy bármit megtehet. Zora állt a tükör előtt, mögötte a földön kiadós ruhakupac, ő pedig egyre csak pózolt a kendők, sálak, kombinék és szoknyák között. Aztán eszébe jutott valami, hirtelen megmerevedett és kíváncsian fúrta a tükörbe tekintetét. Keresni kezdte magán azt a tökéletlenséget, ami vonzóvá teszi, hiszen a tréningen a csinos negyvenes Anna megmondta: egy ilyen, minden nőnek alanyi jogon jár. Amikor azonban Anna itt be is fejezte a monológját, az övével együtt összesen harminchét mellkasból tört fel a csalódott sóhaj. Tanácstalanul néztek magukra, majd egymásra, de mivel mindannyiukon alapvetően elég sok kifogásolható részletet vettek észre, így egy időre felhagytak saját bájos bibijük keresésével. Végül, hogy valahogy elfelejtsék a dolgot, egyszerre nyúltak kényszeredetten az ajándék csoki után, kezdték majszolni, mint több tucat nagyra nőtt Gombóc Artúr. A tudatosodás ezen szintjén határozottan érezték, ahogy a boldogsághormonok egymás után termelődnek szervezetükben, éppen úgy, mint azt előző nap – fura módon éppen a dietetikustól - megtanulták. Zora vasárnap este végül önbizalommal telve siklott lefelé a hosszú lépcsőn, és hazafelé is határozottan úgy látta, valamennyi férfi őt stíröli az utcán. Szerda este a férje megjegyezte, hogy Zorának igaza volt, megérte az az ötvenezer, hiszen mintha kicserélték volna a feleségét. Zora mélyen egyetértett és elismerően bólintott, éppen úgy, ahogy ez idő szerint másik harminchat nő a férje hasonló észrevételére. ( Ugyanezen napokban továbbá összesen harminchét férj gondolta úgy, hogy ötvenezerért három ilyen éjszaka szinte ingyen volt.)
Most, csütörtök délben Zora végre magára maradt, a hétvégi stílustanácsok mentén pedig megkezdte ruhatára végső selejtezését. Anna pontosan fogalmazott, így Zorában szemernyi kétség sem maradt: az ő szürke szeméhez a türkiz kitűnően passzol, a mély V kivágás pedig kihangsúlyozza domborodó melleit miközben széles vállait kompenzálja. Ezen kívül a piros színt ajánlották figyelmébe minden mennyiségben és formában, ruhán, kiegészítőn, rúzson, lakkon. Felvett hát egy piros fölsőt, ami még sosem volt rajta, amit évekkel ezelőtt vett és amit anno teljes hittel retronak talált. Elképzelte, hogy magas barna férfi oldalán sétál, hogy karjának barnaságát csak még inkább mélyíti a vörös árnyalat. A retro fölsőhöz szűk türkiz szoknyát választott, ami ettől ultramodernek tűnt, szexisnek és közönségesnek. Kitolta a jobb csípőjét, kihúzta a nyakát és pár pillanatig így maradt, grimaszolna, beszívott arccal és hassal. Épp szusszanni akart, némi friss levegőt engedni a tüdejébe, amikor megszólalt a csengő. -Jó napot! Ajánlott levelet hoztam, alá kéne írni!-szólt az érdes férfihang a kaputelefonba. -Máris nyitom – válaszolta futtában, miközben egyik kezével már gombolta is ki a türkiz szoknyát. Ledobta a piros felsőt is, majd tanácstalanul rohant be a hálóba valami göncért. Kikapta a csíkos sortot meg a fehér fölsőt és már nyitotta is az ajtót.
- Már megint az önkormányzat, ennek a hercehurcának sosem lesz vége – dünnyögte maga elé miközben bezárta a postás mögött az ajtót. Még átfutotta a levelet, majd még mindig bosszús tekintetét a lakásra emelte, és mint aki idegen bolygóra csöppent, egy pillanatig dermedten nézte a szétdobált ruhákat. Hajtogatni kezdett, aztán a tükörhöz ért. Egy jól ismert, Zora nevű nő állt benne, szokásos csíkos sortjában, elnyűtt fehér trikóban. Egy percig némán és vágyakozva nézte a kezében fekvő összehajtott piros fölsőt, aztán kibontott haját a szokásos rendezetlen kontyba kötötte és megtörölte a száját. – A piros és a türkiz kifejezetten ocsmány együtt – jutott még eszébe, ahogy összehúzta a ruhák fölött a fekete zacskó lógó két fülét.

Alternatíva

Optimális testű fekete tornász, a másikon pedig két összehajló tulipán. Ez volt a plakátokon - rögtön megfogott. Igaz, nem néztem utána a neten, akit kérdeztem, az pedig semmit sem tudott róla. Aztán azon a bitang, 38 fokos meleggel megáldott vasárnap délutánon kimenőt kaptunk a háromévestől, és megközelítettük a terepet. Ludwig Múzeum, Mapplethorpe „fotóművész” keze munkái, fejenként 2300., kb. tíz terem. Az elsőben önarcképek félmeztelen felsőtesttel, bőrben kiverve, nőnek maszatolva. A másodikban aberrált önarcképek. A harmadikban egy káposzta, továbbá békák tányéron. A negyedikben péniszek. Az ötödikben péniszek. A hatodikban péniszek. A hetedikben akt nő kötéllel, időnként anélkül. A nyolcadikban a művész korábbi szerelme, egy punk énekesnő. A kilencedikben a művész későbbi szerelme, történetesen egy férfi és lencsevégre kapott bensőséges pillanataik. A tizedikben a fotózásra ismeretlen eszközökkel megfűzött hat-nyolc világsztár képe. Összességében, a fotók mentén mondanivalót kutató magánemberként, vagy akár csak nézőként is: egy fekete-fehér horror. Ott álltam a méregdrága márványon, kellemes 20 fokos légkondiban és őszintén megértettem, miért is jár hétvégenként a magyar ember inkább Tescoba, vagy punnyad otthon a tévé előtt.