A gyerek sok mindenre jó, akkor is, ha nem dolgozik :)

Mindig is vonzódtam a puha kötésű, feltűnő borítású és véleményem szerint teljesen méltatlanul önsegítőre keresztelt könyvekhez, komolyabb összegeket azonban csak meglettebb koromban, bevallhatatlan számú és szintű kudarc után kezdtem áldozni rájuk. Miközben újabb tételeket könyveltem be a házipénztáram „Herdáltam” rovatába, arra gondoltam, ki ne örülne, ha pár száz forint ellenében kötetlenül cseveghetne gyermekkori énjével, szembesülhetne múltja feldolgozatlan problémáival, - amikkel később persze örömmel marad majd ismét magára, - vagy ha egy kurta huszonhét lépéses ütemterv segítségével benyomulhatna a boldogság kapuján. A folyamat öngerjesztőnek bizonyult, amiben a naivitás és a hülyeség határán lavírozó nőkre érzékeny könyvpiacnak is kiadós része volt, így aztán mire észbe kaptam, a különböző ezoterikus és spirituális alapművek molyként ették be magukat a könyvespolcomra.
A később családivá avanzsált kasszát persze ezúttal sem a női agy hirtelen eszmélése, hanem a gyerek mentette meg. A konstans ébrenlétnek hála az olvasási igény az elsők között veszett ki belőlem, így helyet adva először magának az ürességnek, később némi saját gondolatnak. ( Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy egyszer majdnem újra elcsábultam egy asztrológiai témájú irományra, - szép vörös tűz virított a borítóján! - de erről is a kölök tehetett: ha egyszer még motorozni is lehajtott fejjel és egyenesen a falnak szokott, persze hogy érdekel, hogy mit írnak a kos születésűekről.) Mára amúgy végérvényesen arra jutottam, a gyermekáldásnak köze sincsen a jön a baba, vigyázz, kész, boldogság állapothoz, sokkal inkább egy gyűjtőszót takar. Jelöli azt a kiadós halmazt, amiben békében megfér egymás mellett tehetetlenség, félelem, bizonytalanság és sok más hasonló finomság, meg persze az öröm. Többségünknek pedig nagyobbacska lökést is ad az önismeret irányába. Esetemben például az univerzum nyilván a fiam születésekor kezdett törleszteni, amiért a lényeg helyett a kis színes könyvekre koncentráltam, mert az én konfliktuskerülő természetemhez leosztott egy igazi kis kiállok magamért típust, megalkuvó hajlamaimra válaszul pedig egy egész akarat-erőművel vértezte fel a gyermekemet. Az már csak hab volt a tortán, hogy a 3,5 kilós kupac profi érzelmi zsarnokként jött a világra. Azt gondolom, ennyi még egy hétköznapi, lila könyvek nélkül élő anyának is sok lett volna a jóból, nem hogy nekem.
Nem mondom, kellett idő, mire beállt a normális kerékvágás, a kis tanító azonban tagadhatatlanul hatékonyabb eszközökkel oktatott, mint a könyvszerzők. Az elmúlt három esztendőben, a kölkömnek hála, megvívtam életem legnagyobb kapcsolati csatáját a férjemmel, - ki ne imádná, ha egy cuki apróság először a nője testét veszi birtokba, később kisajátítja az összes idejét, de mindez csak felkészítő kurzus arra az időszakra, amikor már valamennyi gondolatát is lenyúlja – , sakkjátékosokat megszégyenítő szintre fejlesztettem manipulációs képességemet, és mellesleg, megtanultam feltétel nélkül szeretni. Korábban olvastam, - azt hiszem egy kis kékben, - hogy az a jó, ha az ember képes kitágítani a határait. Nos, gyerek mellett próbálná csak meg az ember nem ezt tenni… Idén tavasszal pedig a fiam kijátszotta az adu ászt, a „vonatozós-eset” –ként elhíresült leckéje kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Az IKEA-ban bukkantunk a fa sínekre, uszkve hat darabra, festetlen fából, totál leharcolt állapotban. Másfél órát játszott vele az én két és fél évesem. Föl nem nézett, dunsztja sem volt például arról, hogy körülötte közben átrendezték az egész szekciót, - ott gubbasztott, benne a pillanatban.
Ez az eset jutott eszembe, amikor utoljára könyvesboltban jártam. Belestem a felduzzasztott ezoterikus sarokba, és naná, mint kiéhezett vadászra az őz, ott várt rám egy kis sárga kötet a polcon. A borítóján sokat ígérő felirattal a flow állapotról hadovált. Megnéztem a hátlapon a szerző életrajzát, éppen 42 éves, jóképű, gyermektelen agglegény. Vigyorogva és üres kézzel indultam hazafelé. De komolyan, mi újat is mondhatna nekem a jelenben létről egy középkorú férfi, amikor én egy háromévessel élek?!

Ebéd

Na most az van, hogy sehogyan sem jó. Alaposan lehordtam a fajtánkat a minap, akik gyorséttermi koszton vegetálunk vagy éppen rosszabb esetben neveljük, növeljük gyermekeinket, ellenben az az igazság, hogy a másik lehetőség is elég bumeráng-szerű. Arra gondolok, hogy ma éppen délig zsiványkodik a gyerek az oviban, az így megamaradt nettó két és fél órámba pedig ippeg hogy belefért a vásárlás és az ebédfőzés, amit amúgy szívből rühellek, de persze beletoltam amit lehetett…szívet-lelket, kapkodást, brokkolit, azt az értékes két órát. Viszont simán lehet, hogy hazatér a kis finnyás és ma marhára nem kívánja majd a brokkolit. A bumeráng ez esetben villámsebesen érkezett vissza – ha a holnapi spenótot nem eszi meg, akkor egy napot vesztegelt valahol és csak utána csapott le- alapvetően tökmindegy. Akkor most mi legyen? Mert ugye azt meg szeretem, amikor cuppog és kér még.
Sajnos mindig ugyanoda jutok, mindegy mi a topic…kezdek tapogatózni a sötétben, keresem a határaimat, egyet-egyet ideiglenesen kijelölök, (legszívesebben lepisilném őket, hogy mindenki jól lássa), aztán megkötöm a megköthető kompromisszumokat, később a megköthetetleneket is (azt hiszem, aki minimum egy gyermekkel rendelkezik, ezen már rég nem csodálkozik), végül pedig megkeverem a spenótot, hogy le ne égjen. Közben arra gondolok, hogy holnapután az oviban ebédel majd a kis szerelmem és biztosan finom lesz a rakott karfiol, de ha nem, momentán az sem érdekel, mert én éppen az erdőben leszek és futok egy kört. Persze csak, ha nem kezdi el már reggel, hogy anya, inkább itthon ennék és tudod olyan almás palacsintás kis recsegős autó alakú palacsintásat...ennek a szövegnek pechemre ugyanis még mindig nem tudok ellenállni.

Nyúzás

Még bőven a német nyelven magyar felirattal sugárzott filmek csodáját éltük, amikor a kifejezés megszületett. Emlékszem a zsíros dunszt szagára a mellkasomon, a só melegére a fülemen, a tagadhatatlan örömre, hogy otthon maradhattam. Apám már vagy egy órája kitartóan olvasta nekem a feliratról, mit is mond Roger Moore olyan felejthetetlenül búgó hangon – enyém volt a világ. Vagy talán a miénk, hiszen a fordítói szabadságnak hála a távolságtartó angol úriember ritka jóízű párbeszédekbe bonyolódott. Apám imádott, de sokat nyilvánvalóan nem tudott a gyermeki lélekről, így aztán együtt lestük, ahogy futnak, üldöznek, manipulálnak hőseink, később pedig megtekintettünk egy mára klasszikussá avanzsált jelenetet is, amelyben Mr Bond éppen baldachinos ágyba cipeli frissen becserkészett hosszúlábú ellenségét. Ezt a részt kényelmes módon fordítani sem kellett. Én a magam négyéves fejével ugyan értetlenül álltam a jelenség előtt - miért „nyúzza” a bácsi a nénit, ha egyszer az láthatóan nem akar aludni? - viszont kifejezetten tetszett apám döbbent, későn eszmélő, tanácstalan arca, amikor szóvá tettem a dolgot.
A kifejezés később önálló életre kelt és kibővült jelenéstartalommal épült be a családi mindennapokba. Négyévesen a világ megnyugtatóan kicsi és a helyzetek igencsak hasonlónak tűnnek, így aztán apám csiklandozós hadjáratára éppúgy a „Ne nyúzzál máár!” volt a válasz, mint nagymamám babusgató ölelésére.
Mindennek lassan huszonhét éve, az élet kitartóan ismétli önmagát, igaz a kocka fordult. A fiam következetes és mértéktartó a szeretet testi megnyilvánulásainak osztogatásakor, én meg kiéhezve várom a pillanatot, amikor elkaphatom végre és rányomhatok egy kiadós puszit, megszoríthatom az ölelésemben vagy éppen csiklandozhatom a pocakját. A válasz persze genetikailag kódolt és igen hangos: „ Ne nyúzzál máár!” Mostanra tökéletesen osztom felmenőim néhai érzéseit: gyenge ember, aki ennyitől feladja. A gyermek akaratát illik ugyan tiszteletben tartani, de azért legózás közben olykor mégiscsak elgyengülök és alapos pusziostrommal támadom meg az apró talpakat. A fiam pedig vinnyogva kacag a nyári kánikulában bezárt ablakok és teraszajtó mellett. Korábban nem így csináltuk. A szomszédok akkor azt hitték, nyúzom.

Ínyencek

Dolgom volt erre és éhen halok – ezzel nyugtattam magam, miközben tempósan ettem a félhideg tofut. Mellettem egy korombéli lány vagy nő - magam sem tudtam soha eldönteni, még itt vagyok-e vagy már azon is túl – fehér gömbkarkötős kezével tartja a szájához a pizzaszeletet. Ismerem a fajtáját, jobban mint kéne, lecsúszott volna egy egész adag jó kis keltésztás cucc is, csak ugye a nyári szoknya kissé szűk az idén. Így maradt ez a szelet, ezzel kell betömni a nap minden gasztronómiai élvezetét. A másik oldalamon pletykálós ebédszünetet tartó nők, mellettük két férfi egymással szemben, csöndben, telefonnal a kezükben. Ez a tofu komolyan rettenetes, pedig amúgy imádom, már ha friss és forró, ha van ideje átvenni a mártás ízét. Ez most nem olyan, de persze itt szinte semmi sem „olyan”. Igazi ízvadászok gyülekezete vagyunk, esszük műanyag villával, késsel műanyag tányérból a műanyag kaját. Rühellem mikor csöpögősen nosztalgiázom, de valahogy mégis szentül hiszem, hogy a gyorskajáldákkal indult meg velünk igazán a vonat. Addig legalább enni volt idő, ha akartuk, ha nem. Meg kellett főzni azt a krumplifőzeléket és hiába rohantál volna tovább, ha egyszer még nem lett omlós a zöldség. Ott kellett lenni, tenni-venni, közben beszélgetni, utána együtt mosogatni. Vagy ha étterembe mentél, akkor is ültél és vártál és dumáltál, pletykáltál, nevettél, szemlélődtél közben. De már ez sincs, olyan szisztematikusan rúgjuk ki magunk alól a széket, hogy tragikomédia nézni. És én itt ülök és eszem a komédia közepén, mi több, már magyarázatot is találtam rá, hogy miért csatlakoztam e alkalmi gyorséttermi klikkhez. Éhes vagyok és sietek - röhögnöm kell. Velem szemben négy kiskamasz ül, néma csendben. Az asztalon előttük szétterül a zizegős papír, a csirkeburgereknek és sült krumpliknak még illatos a helye. Egy árva szót sem szólnak, csak a kezük jár. Először nem is látom, mit csinálnak pontosan, olyan gyorsan. Aztán észreveszem az ujjaik között forgatott mini gördeszkákat. Trükköket próbálgatnak velük, amiket korábban korábbi fiatalok az aszfalton nyomtak. Már nem tudok nevetni, csak nézek és elhatározom, hogy a fiamat még a héten beíratom fociedzésre. Amolyan igazira…fűszaggal, rohangászó kölykökkel, közösséggel, ivószünettel, valós győzelemmel és valós vesztett meccsekkel. Aztán majd jól hazahozom és megetetem a töltött paprikával, amit most még úgy szeret.

Skála

A férfi a pultra könyökölt, onnan nézett vissza a mellette ácsorgó lányra. A pénztáros hátrament, nem tudta pontosan, akciós-e a magas sarkú cipő, utána kell járjon, mondta, azzal eltűnt vagy tíz percre. Négyen álltunk ott. A férfi sok piercinggel a szemöldökében középkorú lehetett és még mindig kajánul vigyorgott a lányra. – Jó buli lesz, meglátod! – próbálta bíztatni, de az egyre csak harapdálta a szája szélét és hitetlenül bámulta a lábát, ami egyelőre egy magas szárú Puma cipőben pihent. Néha áthelyezte a testsúlyát, ilyenkor a műanyag talp kínzót csikordult a pvc padlón. Mögöttük egy bongyori hajú nő állt bőr táskával a kezében, szép kék szemekkel, ezt pontosan láttam, mert hol idegességében az óráját nézte, hol zavarában a mögötte következőt, vagyis engem. A tekintete félreérthetetlenül közölte, az ott a másik oldalon nem az ő dolga, végre hogy akadt egy szabad délelőttje, köszöni, de nem akarja látni a férfi visszataszító magabiztosságát, nem akarja hallani, ahogy a lány keze matat a pulton, és nem akarja tudni, hogy miért választottak olyan fémmel kivert sarkú cipőt. Nem, ezt mind nem akarja észrevenni, inkább még inkább kihúzza a szép vékony nyakát, bizony jól fog állni a kék ruha szombaton és most már a táska is meglesz hozzá, csak jönne már az eladó… A pénztáros végre újra feltűnt a pult mögött és közölte, hogy a cipőből ez az utolsó, így húsz százalékkal olcsóbban tudja adni. A férfi előkereste a pénztárcáját, fizetett, aztán átvette a zacskót. Intett a fejével a lánynak, hogy induljanak, de az még egy percig mozdulatlan maradt, mintha a kezei a pulthoz ragadtak volna. A kék szemű nő akkor nézett csak utánuk, amikor már a mozgólépcsőnél jártak, a férfiből egy csonka felsőtest látszott, a lépcső zaját átütötte a Puma cipő csikorgása, aztán mindketten eltűntek.

Sok nő, sok út… egy térkép?

A helyzet az, hogy a milliomodik riportot olvasom olyan csodálatraméltó nőkről, akik igenis össze tudják egyeztetni a munkát a karrierrel, akik szülés után átgondolták, megreformálták és révbe vezették az életüket, akik korábbi hajszolt mindennapjaikat felcserélték egy önmegvalósítás-gyanús kiskávézóra, kézműves boltra, esetleg online cégre. Mindez jó és én velük örülök, az utózönge azonban többnyire nem tetszik. A cikkek végén az az érzés kezdi marni a gyomromat és az agyamat ügyes szinkronban, hogy nekem is, mi több mindenkinek így kéne. Hogy a női önmegvalósítás az minimum az anyaság és valami további élvezetes, ugyanakkor pénzszerzésre alkalmas dolog egyidejű végzése. Mielőtt a felháborodás általános lenne, egy szavam sincs azokról, akinél egyszerűen szükség van a másik dolgozó kézre is, mert ha a nő nem áll munkába, a gyereknek nem nagyon lesz cipője. Nem róluk van szó, hanem a többiekről, akik történetesen még mindig egy kevéssé homogén, ámde nagyobbacska halmazban csücsülnek. Tényleg mindenkinek belső késztetése van a többszintű érvényesülésre?

Persze, persze tudom, más világ volt, de halkan megsúgom, hogy folyton más világ van, mint ami volt, így ez elég röhejes egy indok. Szóval a „sztori” a nagymamámról szól. Képzeljétek, a világon soha semmi mást nem tett, pusztán felnevelt két gyereket és háttérországként állt a nagypapám mellett. Ennyi. Durva mi? Persze tovább is van, ha az én változatomat mesélem. Minden ebéd és vacsora felért egy testi-lelki wellnessel…jó kaja és feszültségoldó, őszinte, hangos röhögések. A nagymamám úgy tudott nevetni, hogy közben bepisilt a kis sámlin ülve. És fura mód, ilyenek lettek a fiai is, sőt, a rossz nyelvek szerint, mi az unokái is örököltünk ebből a mentalitásból valamit. Pedig komolyan mondom, semmi mást nem csinált. Házimunkát végzett, bevásárolt, gyereket nevelt, férjet öltöztetett…dögunalom egy mai sokoldalú rafinált nőnek. (Az persze nem lett volna az, amit ő a táborokban megélt. Attól a legtöbben még most is vinnyognánk.) Úgy állt az élethez, hogy ha bármelyikünk ki akarta önteni a szívét, esetleg meg akart szabadulni legalább egy fél órára minden felvett szerepétől, szépen áthúzott hozzá és helyzettől függően sírt-rítt, röhögött vagy káromkodott. Hogy boldog volt-e a nagyim? Gyanítom. Azokkal élt, akiket szeretett, mentesen mindenféle felvett allűrtől, kínzó kielégíthetetlen elvárásoktól,hétköznapi örömök között, feledhetetlen jó kedéllyel. Azt hiszem, neki ennyi éppen pont elég volt. Csak el akartam mondani, hogy ilyen is van. Persze tudom, ez éppen csak egy nagyon kicsit trendi történet.

Pocsolya

Az eső már csak szemerkélt, a pocsolyák egyenesen tökéletesnek tűntek. Én máshova akartam, de persze megint a gyógyszertár előtti kietlen placcra kellett menni, ott szakadt be eléggé az aszfalt és engedett teret a sárbiciklizésre éhes fiamnak. A fehér autó lassan gördült a parkoló felé, magamhoz parancsoltam hát a gyereket, aki szófogadóan dekkolt, amíg a kocsi leparkolt, aztán elindult egy újabb fordulóra. Csak az én tekintetem ragadt bele a pöfékelő kocsi füstjébe, utáltam a belőle ömlő szagot és zajt. A vezetője hanyagul parkolt le, a motor még mindig járt, amikor nyílt az első ajtó. A férfi ingben szállt ki, kicsit előrehajolt, hogy ne essen a szemébe egy csepp se, aztán a hátsó ülésről kihorgászott egy kétéves-forma copfos kislányt. Az idősebb fiúcska a másikoldalon már egyedül szállt ki, lassan, mintha húzná a lábát. Nyílt a csomagtartó, előkerült egy rózsaszín és egy zöld hátizsák, meg valami plüssállat. A gyerekek addigra már szaladni kezdtek, én meg ekkor vettem csak észre a szürke autó mellett ácsorgó nőt. A két gyerek a karjában lógott, mire a férfi odaért. Zavartan fogta a táskákat, végül berakta őket a szürke autó anyósülésére. A plüssállatot még szorította egy ideig, aztán mikor a kislány végre levált az anyjáról, finoman a kezébe adta. Még egy puszit nyomott a nő várakozásteljes arcára, aztán indult vissza a járó motorú fehér Astrához. A nő nézett utána, onnan tévedt a tekintete rám. Elszégyelltem magam.

Hosszú haj

Épp az imént kérdezett valamit, talán, hogy hogy telt a lány napja, de most nem tudott figyelni a válaszra. Ültek a kedvenc helyükön, a kicsi erkélyen, a nap éppen lenyugodott, a két vörösboros pohárnak eltűnt az árnyéka az asztalról. Nem szerették már a kávézókat, a füstös kocsmákat, ha tehették, inkább itt ücsörögtek, a tetők közelében, távol az emberek zajától.

A lány lelkesen mesélt egy találkozóról, valami buta félreértésről és közben harsányan felkacagott. A nevetés félig visszarántotta a férfit, el is mosolyodott a poénon, aztán visszakúszott félbehagyott gondolatai közé. Nem tudta megszokni a lány hosszú haját, azt nézte most is. A nyári szellő időnként megemelt egyet a hullámos tincsek közül és a férfinak úgy tűnt, a lány ilyenkor máshogy szegte a fejét.

Amikor először látta, a lány zöld pólóban beesett vállakkal egy fal mellett itta a limonádét. Még meg sem nézhette igazán, amikor az belekapaszkodott a karjába és megkérte, hogy vigye ki a levegőre, mert rosszul van. A férfi csak a nyolcadik kerületi utcán látta igazán, milyen sovány a szoknyából kimeredő lába, milyen beesettek, sötétek és igézőek a szemei. A lány szorította a kezét és csukott szemmel szívta a levegőt, ő meg csak nézte némán és azt kívánta, történjen valami, amitől elmúlik a kín. Amikor a lány felnézett, ő csak a címét kérdezte, taxit hívott és hazavitte. A férfi egy óra alatt szokott le a cigiről, az alkoholról, az egyes szám elsőszemélyű kijelentésekről és arról, hogy akár egy percre is kikapcsolja a mobiltelefonját. A lány mellett ült egész éjszaka a kanapén, nézte, ahogy szenved és amikor hajnalra jobban lett, kiültette az erkélyre. Ettek valamit, aztán elment a holmijaiért, attól kezdve nem váltak szét.

A lány most megrázta a vállát és felnézett az égre. – Ez az eső volt?- kérdezte úgy, mint akinek teljesen mindegy, hogy elázik-e, vagy szárazan marad, mint akinek mindenhogyan jó. A férfi is felnézett az égre és azt mondta, szerinte nem lesz eső. A lány nyugtázta és kortyolt a borból.

Pár hete történt, amikor érte ment a képzőművészetire, előbb ért oda, a lány nem is vette őt észre, egy kis csoport közepén éppen lelkesen magyarázott valamiről. Maga sem értette, de akkor látta csak meg a hosszú hónapok alatt megnőtt haját, a kikerekedett melleit, a magabiztos tekintetét. Döbbenten figyelte, mint aki először látja, és mint akit letaglóz a felismerés, ezzel az új, testében-lelkében egészséges, önálló teremtéssel nem tud mit kezdeni.

Az első rémes és ijesztő, hányástól, görcsöktől és izzadtságtól terhes közös éjszakájukat még sok hasonló követte. Két és fél év volt, mire kimondták, hogy a lány meggyógyult, újabb kettőbe telt mire ezt mindketten elhitték. A lány visszament az egyetemre, lassan kezdett újra festeni, átszakadt a nevetése, ha tetszett neki valami, bármikor elindulhatott akár egyedül is sétálni, nem kellett a férfi támasztó karja. Az életük megváltozott.

-Hozzak ki még bort?- kérdezte a lány az erkélyajtóból visszapillantva. A férfi megrázta a fejét, nézte ahogy eltűnnek a hullámos fürtök az ajtóban, aztán közel hat év után először, rágyújtott egy cigarettára.

Halevés

-A legjobb talán az lenne, ha egyikőnk sem szólna egy szót sem – vetette fel a férfi cinikusan. A nő azonban megkönnyebbülten bólintott - hetek óta ez volt az első dolog, amiben egyet értettek. Ették a sült halat, nézték a csúszdázó gyerekeket és fogalmuk sem volt róla, hogy romantikusnak szánt délutánjukon hogyan keveredtek a kertvendéglőbe, ami leginkább egy gyerekparadicsomra hasonlított.

Tény, az utóbbi időben rájárt a kapcsolatukra a rúd. Gyűrték a köreiket, licitáltak a sérelmeikkel, oldották a konfliktusokat, tolták bele a munkát a hétköznapokba. Lassan szikkadtak.Most meg ültek a fáradt nyári napsütésben szemben két hatalmas hekkel. A nő imádta a ropogós részét, a férfi az omlós húsát. Többször cseréltek, hogy mindenkinek a kedvence jusson. Csendben ettek, néha egymást nézték, aztán a gyerekeket. Aztán megint egymást és nevettek. Az övéket kiadták délutánra albérletbe, a nagyszülőknél körülbelül most törölgetheti a szeméből a csipát a délutáni alvás után.

A csúszda alatt hirtelen balhé támadt, az egyik lány szórni kezdte a homokot a többiek fejére. A nő és a férfi egyszerre kapta fel a fejét, aztán újra egymásra néztek és szívből röhögtek.Megették a halat, a sült krumplit, az uborkát, kitunkolták a mustárt, aztán lassan kortyolták a langyos kávét. A férfi megfogta a nádszék karfáján a nő kezét. – Menjünk haza – mondta a hangjában annyi nagyfiús szeretettel, amitől a nőnek mosolyognia kellett. Elindultak.