Napi rutin

Napi rutin
Sokszor vásárolok ott. Csak dohányárut meg újságot tartanak. Előbbiből pipaszagtól mentes steril dobozoltat, utóbbiból is csak szűk kínálatot. Mégis.
Onnan ismerem azt a férfit is. Igen, lassan úgy érzem közöm van hozzá…láttam megnyúltan fáradt arccal, frissen borotválva és könnyes szemekkel a náthától. Ha úgy vesszük, sokat tudunk egymásról. Ő például észrevehetné, hogy szerdán mindig sok a csomagom, csütörtökön pedig a hetilapomért megyek. Amúgy furcsa a kapcsolatunk . A férfinek a tekintetét még sosem találtam, csak a hangját ismerem. Az kissé nőies, a beszéde pedig pergő, amin érezni, hogy a kötelességtudat mellett az emberektől való szabadulás vágya is erősen hajtja. Talán ezért pakol megállás nélkül szakszerű, határozott mozdulatokkal.
A férfi mindig ugyanabban az ósdi kerek szemüvegben árusít, előnytelenül sápasztó kék egyenruhában. És sohasem kedvesebb, mint előző nap.
Tegnap kedd volt és én megint sorban álltam. Valaki cigerettát kért tőlem , én meg azt a férfitől. Már a blokkolásnál tartottunk, amikor észbe kaptam: nekem doboz helyett kartonnyi dohány kéne. A férfi arca alig láthatót rándult , a szája szegletén pedig valami mormogásba fúlt fintor suhant át.
A parkolóban jártam, mire a belső feszültség maga alá gyűrte a lustaságot. Visszafordultam. Legszívesebben a férfi képébe vágtam volna, hogy nincs benne felelősségérzet, belegondolt- e már, hány ember napját rontja el tolakodó sértettségével. Türelmesen ismét kivártam az addigra tetemesre nyúlt sort, ami jót is tett. Nem kértem semmit. – Maga mindig ilyen dühös?- kérdeztem minden kedvességemet latba vetve. A férfi rám sem hederített, először úgy hittem meg sem hallott. Aztán amikor jókorát húzott baljával a pénztárgépre, a sorban utánam következő hölgy kezében roppant a szivarka ahogy összerezzent. Nem az én dolgom – kezdett leszűrődni végre lassú agyamban a lényeg.
Ma szerda van és én egy új folyóiratért mentem. Álmosan, egykedvűen, sután köszönve, bízva inkognitómban – felismerhetetlenségig kócos frizurámban. A férfi fel sem nézett, amikor kezembe nyomta a Pszichológia legfrissebb számát, a műanyag tálba öntötte az aprót, és szép napot kívánt.

Együtt

Piacozás
Januári délelőtt volt, szutykos idő, amikor megláttam az anyajegyekkel szórt arcot. Alatta a bőr rózsaszín volt, mint amit gyakran csíp meg a kinti levegő. A bolyhos sapka és a hatalmas sál között néhány őszes tincs szálkásodott. A szemeit kerestem, de ő a lépcsőt figyelte. A piacon ünnepekbe fáradt hangok verődtek vissza a fém zöldséges pultokról, a tömött pénztárcáknak és a várakozással teli forgatagnak már nyoma sem volt. A kezét is láttam, kesztyűtlen baljával kosarat szorongatott, a jobb kézfején hatalmas anyajegy virított. Igazából utóbbit csak hatalmasnak képzeltem, teljesen nem láthattam, ugyanis részben takarásban volt. Apró ujjak szorították. A kis kéz tulajdonosa pedig térdig sárosan csacsogott, azt hiszem valami igazán lényeges dologról, mert rövid, izgalommal telt szünet után hozzátette: De komolyan! Nem siettek. Az asszony időnként bólintott, a régimódi bolyhos sapka olyankor megbicsaklott kissé a fején. A piros nózi alól csak ömlött a szó tovább, amikor elhaladtak mellettem. Néztem utánuk, aztán úgy kétméternyi távolságból már csak nagyon halkan hallottam az asszony lágy hangját…- De jó veled.

Kis fehér szemetes

Kis fehér szemetes



Van ez a furcsa, közvetlenkedő játéka a közösségnek. Iwiw névre hallgat. Ott láttam azt a lányt is. Régről ismerem, emlékszem a kamaszkori mosolyára, a szája kacér ívére, ahogyan elhúzza. Már akkor olyannak tűnt. Születetten tökéletesnek. Aztán sokáig nem találkoztunk, híre sem jött. És én reménykedve és gyerekesen azt gondoltam, a fiatal lélek talán könnyen idealizál. Bálványokat állít, olykor királylányokat szül. De ma már tudom, hogy tévedtem - igenis létezik az a porcelánszerű, szimpátia esetén mégis hajlékony arc, az igazi árnyalatlan szépség. Legalábbis ami a külsőt illeti.

Ma felém sodródott pár szó róla, hát este rákattintottam. Azt hiszem, semmit sem változott. Talán csak valamivel többet tudhat önmagáról, a bájáról, a hatalmáról. Látszik a vállán, ahogy bőre alá ivódtak a vágyakozó férfiúi tekintetek, új ívet kapott. A szomjas pillantások állandó kellemes bizsergést ültettek a testébe, a sajátjai lettek, és a legjobb fajta burjánzást indították el benne: még tudatosabban lett természetes. Szerencsés – gondolom a képernyőre meredve, és érzem, ahogyan hirtelen késő lett. Az álmosságtól kóvályogva jutok el a fürdőszobáig. Tükröm, tükröm…a háromból egy körte úgy fél éve kiégett. Még nem cseréltem ki. Ácsorgok. A derengésben is tökéletesen látszanak a fiam nyomai…és nyoma sincs tökéletességnek. Egykedvű leszek, hőbörgős a hirtelen megtalált rendetlenségtől. Szemem idegesen téved lefelé, elhasznált vattapamacsot, zsebkendőt, törött hajcsatot talál. És egy felborult kis fehér szemetest. …valami bekúszik, lelassít. Egy délutáni emlék, egy kép, egy nevetés. Én a zuhanyzóban, Te előtte kíméletlenül, teljes erőddel és csillogó szemmel dobolsz a szemetesen. Már mosolygok fogmosás közben, amikor észreveszem, hogy a gyönyörű lány képe még tétován, valahol messze a tudatomban dekkol. Jókívánságra várhat, gondolom. Így hát, fogkefével a számban, félhangosan elmormolom a legtöbbet, amit lehet: egyszer, egy hideg téli estén töltse el ilyen melegséggel a lelkét egy apró megcsúszott fehér kis szemetes látványa.