Korai találkozás
A férfi negyven körül járt, testét elég jó karban tartotta, koráról inkább csak sötétebb napjait kísérő gerincsérve és kezdődő kopaszodása árulkodott. Nagyvilági életet élt, szerette az éjszaka hunyorgó fényeit, a kiállítás-megnyitókat kísérő parfümillatot, ami reggelre keserédes ízt hagy az ember szájában, és lenézte a nők játékait, titkaikat azonban sohasem ismerte. Büszke volt értelmére, ami tervszerűen és hibátlanul repítette őt anyagi jóléte és társadalmi rangja felé, amiben sohasem csalódott, és ami úja és újra elhitette vele, hogy az érthetetlen dolgoknak nincs közük a valósághoz. Biztonságban élt, saját vállalkozással, kevés, de régi baráttal, jó nőkkel, erős falakkal, tisztes távolban önmagától.
A lány fiatal volt, középszerűen csinos, alapvetően bizonytalan teremtés, akiben a férfiak mindig találtak valami külsejétől függetlenül vonzót. Rég megszokta, hogy kifinomult érzékei gyors mozgású hullámvasútra ültették magánéletét, karrierlehetőségeitől pedig rendre elvágták – teste-lelke menekült a stressz minden formája elől. A lány így aztán tehetséges maradt és semmiben sem jártas, gyermekien lelkesedő típus, aki átmenet nélkül adja fel céljait. Amit tudott, sosem tanulta, az emberekről szólt, és aggasztóan használhatatlannak tűnt hétfőtől-péntekig. Sokfajta útra tévedt, mire egy reggel mosolyogva ébredt, mert rájött: mind ugyanoda vezet.
Általában nem szerette az esőt, ami hangulatnak és rendezettre igazított frizurának egyaránt ártott, ma mégsem zavarta. A platánok leveleit egyre élesebben csapkodta a víz, és a hang elnyomta vergődő gondolatait, így a lány hálásan haladt a régi épület felé. Az esernyő alól kereste a cégtáblát, de semmit sem talált, végül tanácstalanul belépett a kazettás üvegajtón. Kis fülkéből érkezett felé a hang, a portás kérdés nélkül igazította útba, ő pedig egy perc múlva már összeszorított térdekkel várakozott a szocialista múltat idéző helység egyetlen foteljében. Igyekezett semmire sem gondolni, beleértve reggeli veszekedését kedvesével és az elmúlt hetek számos interjúját, majd úgy döntött, száguldó elméjét némi önbizalom-erősítés érdekében mégiscsak megfékezi és felidézte magában a tegnapi találkozót: akkor egy férfival tárgyalt, a reggel könnyű volt, az ajánlat pedig vonzó lett - gyors előmeneteli lehetőség, napi négy óra munka és természetesen éhbér. A lány most megvált a kellemes emléktől, fantáziáját visszatessékelte a szögletes fotelbe és térdeit kicsit megdöntötte balra. Nem tudta kire vár.
Elégedett volt és egykedvű. A tegnapi éjszaka sikere és a mai reggel izzasztó párája egyaránt hidegen hagyta, amikor beült az autóba. A nagy amerikai kocsi nyolcvannal sétált lefelé az Árpád-hídról, amikor hirtelen elhatározással behajtott a kis utcába, ahol egyszer véletlenül vette észre a családias kifőzdét. Lencsefőzeléket és két túróspitét csomagoltatott, majd sietve az órájára nézett, rálépett a gázra és csak a régi épület előtt lassított.
Megköszönte a helyet, finoman belehuppant a mély fotelbe és állta a férfi hűvös kék tekintetét, miközben arról mesélt, hogy mást tanult, csak félállásnyi ideje van, hogy lelkes és nem hülye. A férfi szigorúnak tűnt, érdeklődőnek, de mindenek előtt profinak, és a lány arra gondolt, alapvetően éppen ilyen főnököt keres. A férfi annak biztos tudatában beszélt, hogy hivatási ártalomként mindent megfigyel és ami fontos, azt észre is veszi. Tekintete néha a lány dekoltázsára csúszott, hangja azonban egy percre sem veszített feszességéből, témái a szakmai kérdésekre tapadtak. Végül felajánlotta az állást: gyors előmeneteli lehetőséggel, napi négy órában, természetesen éhbérért. Ez így volt rendben és a lány feldobottan távozott. Két nap múlva pedig a megbeszéltek szerint telefonált és tisztelettel visszautasította a munkát.
- Miért jött vissza?
- Tanulni.
- Azt máshol is lehet.
- Lehet.
- Múltkor megijedt…
- Igaza van.
- Hétfő kilenc?
- Itt leszek.
A lány elköszönt, kiment az ajtón és mosolygott. A férfi még pár percet ült a foteljében, értetlenül csengtek vissza saját szavai, aztán elindult egy megbeszélésre.
Meleg volt és csendben ment a férfi mellett. Az ebédre hívta, ha már együtt dolgoznak, egy közös káposztástészta belefér. A lány tudta, hogy alapvetően nem férne bele, hogy a férfi nem véletlenül beszél edzett hangon és hosszasan olyan gazdasági témákról, ami a lányt kicsit sem érdekli, és jelen pillanatban a férfit sem. A lány azt is tudta, hogy ez mellesleg teszt, az agyát szedik éppen darabokra, mint ahogyan azt is tudta, hogy el fog bukni. A férfi messze többet tud nála a világ dolgairól, ráadásul még hiszi, hogy akit értelmével a megfelelő formában és pillanatban dózerol le, abból tiszteletet és ragaszkodást csikarhat ki. A lány nézte a férfit, látta ahogyan elméje brillírozik, ahogyan a lelke vacog a magánytól,és szemei előtt lepergett, ahogyan mindjárt megkönnyebbülten tudomásul veszi, a jelenlévő nő sem érhet a nyomába, a maga nemében vonzó, de érdemtelen, ettől pedig megnyugszik és megsimogatja a falait. A lány lehajtotta a fejét és maga sem tudta miért, hinni akart a férfiban.
A férfi kényelmetlenül ült a párnátlan fém széken, és a legkisebb odafigyelés nélkül rutinból beszélt tovább az Unió jövőbeli gazdasági lehetőségeiről. Közben tétován nézte a lányt, akit mindjárt megaláz, hogy utána felemelhesse, és aki jelenleg teljes odaadással nassol. Találkozásuk első pillanata óta érthetetlen maradt számára a tudása, a vágy pedig egyre gerjedt benne: kell neki, amije ennek a lánynak van. Nézte, ahogy a káposztástészta szikkadni kezd a tányéron, aztán felpillantott és a karnyújtásnyi távolság ellenére tisztán érezte, a lány sokkal többet tud nála a boldogságról.
A jéghideg ásványvízről patakokban ömlött a veríték, amikor a lány már régóta hallgatott, majd könnyedén és szégyenérzettel bukott el. A férfi elégedetten sózta meg a tésztát, a lány pedig rakott rá még egy adag cukrot. A férfi az önigazolók sajátos kifejezésével arcán bólintott maga elé, a lány pedig csalódottan ült a fém széken, mert tudta, hogy túl korán találkoztak, a férfi még játszmákat hajt.
- Egyszer eljöhetne velem táncolni.
- Meglátjuk. Vigyázzon magára!
- Ön is.
- Ja igen, egy pillanat, ezt a levelet még átírná.
- Már négyszer átírtam.
- Tudom, de nem jó.
- Eddig mindig jó volt.
- Nem jó.
- Értem…de ma van az utolsó napon…mindjárt hozom.
- Köszönöm….Ez megint nem jó, majd én megcsinálom.
- Akkor én elmentem. Viszlát!
- Viszlát!
A lány mosolyogva lépett ki az irodából és arra gondolt, hogy ha kell, majd még találkoznak. A férfi ülve maradt még pár percig a foteljában és arra gondolt, hogy szeretné, ha a lány a mellette lévő helységben mosolyogna és még vagy százszor átírná azt a tetves levelet.
Az autóból látta csak, évekkel később. Azt gondolta, hogy a lány külsőre alig valamit változott, csak talán a smink lett rajta természetesebb…hogy pocsék titkárnő volt…hogy el kellett volna egyszer hívnia táncolni. Aztán a lámpa zöldre váltott, a mögötte álló taxis rádudált, a férfi pedig tőgázzal indult a nagyszabású grillpartira és maximumra csavarta a rádió hangerejét.
Az utcán látta, villamosról, csak pár másodpercre. Úgy tűnt neki, hogy a férfin nem fogott az idő és hogy tekintete a régi. Eszébe jutott, mennyire sajnálta anno, hogy a férfi sosem hívta el táncolni. Aztán a villamos csengetett, az ajtók szétcsúsztak, és mire az alsó lépcsőfokra ért, egy kétéves forma kisfiú ugrott a nyakába.
2010. július 16., péntek
2010. június 24., csütörtök
Szieszta2
Szieszta2
Norbert magányosan és az ebéd utáni kávé hiányától résnyire szűkült szemmel ült a kocsiban. Az anyósülésről szűrten érkezett hozzá főnöke beszéde, aki a múlt hétvégéje történéseiről, a grillpartiról, a svéd rokonokról és az odakozmált hagymakarikák keserű utóízéről tartott Norbert kíváncsiságához mérten túlzottan részletes élménybeszámolót. Éppen a Lánchíd nyelvetlen oroszlánjai mellett haladtak el, amikor szellemi ébersége megőrzése végett számolni kezdte, hány sarokra is lesz új otthonuk a Budapest origóját jelentő vadállatoktól. A főnök ekkor hangosan felnevetett, amihez Norbert a legnagyobb természetességgel csatlakozott.
Norbert nem volt klasszikus értelemben okos, de az emberi játszmák mozgatórugóira, mindig is úgy gondolta, ösztönösen ráérzett. Tudta például, hogy a kollégák által rendre hárított vidéki tárgyalások kínzóan sekélyesek ugyan, de nem haszontalanok. Hogy a kapcsolatépítés nem ér véget a munkaidővel délután ötkor, sőt, igazán csak akkor kezdődik, hogy a kötelékek szorosabbra vonása, a felettessel az egyívásúság kifejezése, fontosabb , mint bármilyen jelentés helytállósága és pontos időbeni érkezése.
Norbert pedig közel akart lenni és leginkább maradni, mert az új lakás –ami a legfrissebb számítások szerint négy háztömbnyire feküdt a Lánchídtól – szép kis hitellel terhelte meg a család mindennapjait. Ezért Norbert kifinomult érzékeit az utóbbi egy hónapban tovább élesítette és sosem felejtette el lejjebb tekerni a saját ülése magasságát, ha tudta, hogy kistermetű főnöke aznap mellé száll majd.
A főnök most arról beszélt, hogy a hétvégén az asszony szájalt vele, éppen amikor a vendégek érkeztek, mire ő csendes, lekezelő és ellentmondást nem tűrő hangon helyére rakta. Norbert helyeslően bólintott, egyrészt mert maga is irigyelte a cselekedethez szükséges férfiúi bátorságot, másrészt, mert a főnökkel együtt – továbbá biztos forrásból – maga is tudta, hogy az említett jelenet sosem játszódott le, hiszen a főnök családjában a feleség, a három gyerek és a két macska is nagyobb respekttel rendelkezett, mint a mellette ülő sima arcú köpcös.
Még tizenhét kilométer volt Kecskemétig és hirtelen beállt a csend, amitől Norbertnek rossz érzése támadt. Szerette tudni, hogy a főnök beszél, ő pedig a puszta jelenlétével is szorosabbra von, behálóz, intimitást szül. Azt már kevésbé szerette, ha válaszolnia kellett, márpedig a főnök most éppen kérdezett, pont a három éve tartó házaséletéről, ami kényes témának tűnt. Ha Norbert bevallja, hogy asszonyával a kezdeti erősen kicsapongó időszakot lezárva már vagy egy éve meglehetős békességben, időnként pedig boldogságban élnek, azzal egyúttal eltaszítja a lehetőségét a főnök feltárulkozásának, a privát beszélgetés hozományától pedig egy mozdulattal megfosztja magát és családját. Norbert sóhajtott és bevallotta, hogy otthon gondok vannak. Ezután hatásszünetet tartott és erősen gondolkozott a folytatáson. A főnök arcán megelégedettség és pár vízcsepp csurgott végig, és jó érzése fokozásaképpen lehúzta az ablakot, hátha az ingjét borító sós szélű izzadtságfoltok még a kiszállás előtt megszáradnak. Végül Norbert a szexuális élet hiányát, az anyós agresszív jelenlétét és a rossz kosztot említette.
Megérkeztek és Norbert boldog volt, hogy lelkiismeret furdalás nélkül, persze csakis a családja érdekeit szem előtt tartva, ilyen szépen tudott hazudni. Hanglejtése hűen tükrözte a köpcösnek járó tiszteletet, és egyben sugározta a biztonságost nyújtó gondolatot, miszerint végső soron az élet minden rendes családban szar. A köpcös a tisztelettől terhes szavak hallatán elégedetten csurgott tovább.
A tárgyalás alig fél órát tartott, a főnök inge ez alatt kétszer megszáradt, Norbert azonban elégedetlen lett. Úgy vélte, nagyra tartott diplomáciai érzékét nem csillogtatta meg eléggé, pedig a kínálkozó helyzet könnyű volt, ezért bosszús szótlanságba húzódott. Beültek a Volkswagenbe és a német keménység nyomta a derekukat, amiről már idefelé megállapították, hogy egészséges, nem véletlen, hogy a főnök anno az összes céges autót ebből a márkából rendelte.
A köpcös is csendben volt, hol az utat nézte, hol kockásinges, borostás beosztottját. Norbert két éve dolgozik neki, már az első héten tudta róla, hogy megbízható munkaerő és páratlanul nagy seggnyaló. A férfi ötletarzenálja, amivel közelebb igyekezett férkőzni hozzá azonban mulattatta és elfeledtette kicsinyes természetét. Őszintén tisztelte továbbá Norbert akkurátusságát, amivel az életét szervezte - a reggeli kötelező üde csevegést a titkárnőkkel, a pontban délben fogyasztott ebédeket, a félórás sziesztát és a munkaidő után lebonyolított sakkpartijaikat. Norbert legfőbb előnye azonban más volt. Ő volt az, akin a főnök időről-időre bemutathatta, mire is képes, aki a hatalmi ranglétra csúcsára kúszott, ezért aztán újra és újra sarokba szorította és megalázta Norbertet, biztosan tudva, hogy ő az egyetlen a negyven fős cégnél, aki ezt a végtelenségig, ráadásul mosolyogva tűri. Norberthez fűződő viszonyát így aztán a köpcös egyfajta kissé beteges szövetségként élte meg, amelyben látszólagos tiszteletet kap sosevolt bizalomért.
A csend már rég megtört, helyét kedélyes és bizalmaskodó beszélgetés vette át, amikor a főnök azt kérte, ne az irodánál, inkább otthon tegye ki őt Norbert, így legalább útközben kívülről megnézheti a beosztott új otthonát. Norbertben szétáradt a hála, majd közvetlenül utána a bizonyosság: a tavaly karácsonyi kanizsai utazás nem volt hiábavaló - lám főnöke egyre érdeklődőbb magánélete iránt, viszonyuk új szintre helyeződött.
Norbert boldogan invitálta a lepukkant negyedik emeleti háromszobásba főnökét, már előre tisztázva, hogy a kilátás minden lépcsőmászást megér. A két férfi nyolc percet töltött az áporodott melegségben. Norbert ezalatt szabadkozott az egyetlen már ki festett helység piros falai miatt, rázta a fejét, hogy a mai fiatalság már csak ilyen, íme előző házasságából származó lánya választotta ezt a tónust. Mire a főnök megértően bólintott és hangjában némi fojtott ingerültséggel hozzátette, hogy a piros az ő feleségének is a kedvenc színe. Norbertet a furcsa hanglejtés egy pillanatra megzavarta, majd zavarba ejtette, de erőt vett magán és arra gondolt, hogy a köpcöst nyilván a vártnál mélyebben érinti, hogy élete párja újabban vigyáz a koleszterinjére, ezért a szokásos reggeli öttojásos omlettet, három barackra és két banánra cserélte. Végigjárták a maradék szobákat, mialatt a főnök csendben megjegyezte, hogy nem ilyennek képzelte, majd egy nyelvbotlás után, amivel sok szerencsét kívánt új családjához, nevetve javította ki magát és biztosította beosztottját jó választása felől: a lakás kiváló fekvésű és remek elosztású. Norbert úszott a gyönyörben és szerényeket válaszolt az elképzelhető legnagyobb tiszteletet sugárzó hangon. A köpcös sokszorosan jóllakott óvodás módjára mosolygott, majd elindultak haza.
Másnap Norbert reggel hatkor kelt, és hétkor már úton volt az új lakás alapos szellőztetésének tervével. Már a harmadik emeleti lépcsőfordulónál hangosan szuszogott, a negyedikre érve pedig nem kapott levegőt. Bőröndhalom torlaszolta el álomotthona bejáratát, ami mellett kisírt szemű piros ruhás asszony ült. Norbert kérdőn nézett a nőre, akivel annyi koszos sziesztát töltöttek el együtt, és akit egy éve annak biztos tudatával hagyott el, hogy az előmenetele fontosabb, mint a farka. A nő hevesen zokogott és Norbert nem sokat értett a szavaiból, de biztosan tudta, hogy a fél hat és a sakk köztük volt.
Norbert aznap reggel nyolcra ért be a munkahelyére, ahol percekig kereste az íróasztal fiókjának kulcsát. Mire megtalálta idegei kisimultak. Kisétált és titkárnője hogyléte felől érdeklődött, majd dolgozott egy keveset,déli tizenkettőkor pedig elindult ebédelni. A habzsoltan fogyasztott rántott halrudacskákra rápihent fél órát, majd belekezdett az utóbbi egy hét jelentéseinek rendszerezésébe. Amikor ötöt ütött az óra lelassította mozdulatait, pontban fél hatkor pedig sakktáblával a kezében bekopogott a főnöke ajtaján.
Norbert magányosan és az ebéd utáni kávé hiányától résnyire szűkült szemmel ült a kocsiban. Az anyósülésről szűrten érkezett hozzá főnöke beszéde, aki a múlt hétvégéje történéseiről, a grillpartiról, a svéd rokonokról és az odakozmált hagymakarikák keserű utóízéről tartott Norbert kíváncsiságához mérten túlzottan részletes élménybeszámolót. Éppen a Lánchíd nyelvetlen oroszlánjai mellett haladtak el, amikor szellemi ébersége megőrzése végett számolni kezdte, hány sarokra is lesz új otthonuk a Budapest origóját jelentő vadállatoktól. A főnök ekkor hangosan felnevetett, amihez Norbert a legnagyobb természetességgel csatlakozott.
Norbert nem volt klasszikus értelemben okos, de az emberi játszmák mozgatórugóira, mindig is úgy gondolta, ösztönösen ráérzett. Tudta például, hogy a kollégák által rendre hárított vidéki tárgyalások kínzóan sekélyesek ugyan, de nem haszontalanok. Hogy a kapcsolatépítés nem ér véget a munkaidővel délután ötkor, sőt, igazán csak akkor kezdődik, hogy a kötelékek szorosabbra vonása, a felettessel az egyívásúság kifejezése, fontosabb , mint bármilyen jelentés helytállósága és pontos időbeni érkezése.
Norbert pedig közel akart lenni és leginkább maradni, mert az új lakás –ami a legfrissebb számítások szerint négy háztömbnyire feküdt a Lánchídtól – szép kis hitellel terhelte meg a család mindennapjait. Ezért Norbert kifinomult érzékeit az utóbbi egy hónapban tovább élesítette és sosem felejtette el lejjebb tekerni a saját ülése magasságát, ha tudta, hogy kistermetű főnöke aznap mellé száll majd.
A főnök most arról beszélt, hogy a hétvégén az asszony szájalt vele, éppen amikor a vendégek érkeztek, mire ő csendes, lekezelő és ellentmondást nem tűrő hangon helyére rakta. Norbert helyeslően bólintott, egyrészt mert maga is irigyelte a cselekedethez szükséges férfiúi bátorságot, másrészt, mert a főnökkel együtt – továbbá biztos forrásból – maga is tudta, hogy az említett jelenet sosem játszódott le, hiszen a főnök családjában a feleség, a három gyerek és a két macska is nagyobb respekttel rendelkezett, mint a mellette ülő sima arcú köpcös.
Még tizenhét kilométer volt Kecskemétig és hirtelen beállt a csend, amitől Norbertnek rossz érzése támadt. Szerette tudni, hogy a főnök beszél, ő pedig a puszta jelenlétével is szorosabbra von, behálóz, intimitást szül. Azt már kevésbé szerette, ha válaszolnia kellett, márpedig a főnök most éppen kérdezett, pont a három éve tartó házaséletéről, ami kényes témának tűnt. Ha Norbert bevallja, hogy asszonyával a kezdeti erősen kicsapongó időszakot lezárva már vagy egy éve meglehetős békességben, időnként pedig boldogságban élnek, azzal egyúttal eltaszítja a lehetőségét a főnök feltárulkozásának, a privát beszélgetés hozományától pedig egy mozdulattal megfosztja magát és családját. Norbert sóhajtott és bevallotta, hogy otthon gondok vannak. Ezután hatásszünetet tartott és erősen gondolkozott a folytatáson. A főnök arcán megelégedettség és pár vízcsepp csurgott végig, és jó érzése fokozásaképpen lehúzta az ablakot, hátha az ingjét borító sós szélű izzadtságfoltok még a kiszállás előtt megszáradnak. Végül Norbert a szexuális élet hiányát, az anyós agresszív jelenlétét és a rossz kosztot említette.
Megérkeztek és Norbert boldog volt, hogy lelkiismeret furdalás nélkül, persze csakis a családja érdekeit szem előtt tartva, ilyen szépen tudott hazudni. Hanglejtése hűen tükrözte a köpcösnek járó tiszteletet, és egyben sugározta a biztonságost nyújtó gondolatot, miszerint végső soron az élet minden rendes családban szar. A köpcös a tisztelettől terhes szavak hallatán elégedetten csurgott tovább.
A tárgyalás alig fél órát tartott, a főnök inge ez alatt kétszer megszáradt, Norbert azonban elégedetlen lett. Úgy vélte, nagyra tartott diplomáciai érzékét nem csillogtatta meg eléggé, pedig a kínálkozó helyzet könnyű volt, ezért bosszús szótlanságba húzódott. Beültek a Volkswagenbe és a német keménység nyomta a derekukat, amiről már idefelé megállapították, hogy egészséges, nem véletlen, hogy a főnök anno az összes céges autót ebből a márkából rendelte.
A köpcös is csendben volt, hol az utat nézte, hol kockásinges, borostás beosztottját. Norbert két éve dolgozik neki, már az első héten tudta róla, hogy megbízható munkaerő és páratlanul nagy seggnyaló. A férfi ötletarzenálja, amivel közelebb igyekezett férkőzni hozzá azonban mulattatta és elfeledtette kicsinyes természetét. Őszintén tisztelte továbbá Norbert akkurátusságát, amivel az életét szervezte - a reggeli kötelező üde csevegést a titkárnőkkel, a pontban délben fogyasztott ebédeket, a félórás sziesztát és a munkaidő után lebonyolított sakkpartijaikat. Norbert legfőbb előnye azonban más volt. Ő volt az, akin a főnök időről-időre bemutathatta, mire is képes, aki a hatalmi ranglétra csúcsára kúszott, ezért aztán újra és újra sarokba szorította és megalázta Norbertet, biztosan tudva, hogy ő az egyetlen a negyven fős cégnél, aki ezt a végtelenségig, ráadásul mosolyogva tűri. Norberthez fűződő viszonyát így aztán a köpcös egyfajta kissé beteges szövetségként élte meg, amelyben látszólagos tiszteletet kap sosevolt bizalomért.
A csend már rég megtört, helyét kedélyes és bizalmaskodó beszélgetés vette át, amikor a főnök azt kérte, ne az irodánál, inkább otthon tegye ki őt Norbert, így legalább útközben kívülről megnézheti a beosztott új otthonát. Norbertben szétáradt a hála, majd közvetlenül utána a bizonyosság: a tavaly karácsonyi kanizsai utazás nem volt hiábavaló - lám főnöke egyre érdeklődőbb magánélete iránt, viszonyuk új szintre helyeződött.
Norbert boldogan invitálta a lepukkant negyedik emeleti háromszobásba főnökét, már előre tisztázva, hogy a kilátás minden lépcsőmászást megér. A két férfi nyolc percet töltött az áporodott melegségben. Norbert ezalatt szabadkozott az egyetlen már ki festett helység piros falai miatt, rázta a fejét, hogy a mai fiatalság már csak ilyen, íme előző házasságából származó lánya választotta ezt a tónust. Mire a főnök megértően bólintott és hangjában némi fojtott ingerültséggel hozzátette, hogy a piros az ő feleségének is a kedvenc színe. Norbertet a furcsa hanglejtés egy pillanatra megzavarta, majd zavarba ejtette, de erőt vett magán és arra gondolt, hogy a köpcöst nyilván a vártnál mélyebben érinti, hogy élete párja újabban vigyáz a koleszterinjére, ezért a szokásos reggeli öttojásos omlettet, három barackra és két banánra cserélte. Végigjárták a maradék szobákat, mialatt a főnök csendben megjegyezte, hogy nem ilyennek képzelte, majd egy nyelvbotlás után, amivel sok szerencsét kívánt új családjához, nevetve javította ki magát és biztosította beosztottját jó választása felől: a lakás kiváló fekvésű és remek elosztású. Norbert úszott a gyönyörben és szerényeket válaszolt az elképzelhető legnagyobb tiszteletet sugárzó hangon. A köpcös sokszorosan jóllakott óvodás módjára mosolygott, majd elindultak haza.
Másnap Norbert reggel hatkor kelt, és hétkor már úton volt az új lakás alapos szellőztetésének tervével. Már a harmadik emeleti lépcsőfordulónál hangosan szuszogott, a negyedikre érve pedig nem kapott levegőt. Bőröndhalom torlaszolta el álomotthona bejáratát, ami mellett kisírt szemű piros ruhás asszony ült. Norbert kérdőn nézett a nőre, akivel annyi koszos sziesztát töltöttek el együtt, és akit egy éve annak biztos tudatával hagyott el, hogy az előmenetele fontosabb, mint a farka. A nő hevesen zokogott és Norbert nem sokat értett a szavaiból, de biztosan tudta, hogy a fél hat és a sakk köztük volt.
Norbert aznap reggel nyolcra ért be a munkahelyére, ahol percekig kereste az íróasztal fiókjának kulcsát. Mire megtalálta idegei kisimultak. Kisétált és titkárnője hogyléte felől érdeklődött, majd dolgozott egy keveset,déli tizenkettőkor pedig elindult ebédelni. A habzsoltan fogyasztott rántott halrudacskákra rápihent fél órát, majd belekezdett az utóbbi egy hét jelentéseinek rendszerezésébe. Amikor ötöt ütött az óra lelassította mozdulatait, pontban fél hatkor pedig sakktáblával a kezében bekopogott a főnöke ajtaján.
Szieszta
Szieszta
Kata nem értette, mi baja is van valójában. Még csak délellőtt tizenegy volt, de a fia már az igazak délutáni álmát aludta. Igaz, a nagyágy közepén, ami egyértelművé tette, hogy Kata öt percnél hosszabb ideig semmilyen értelmes cselekvéssel sem foglalkozhat, vizitelni kell és nézni a gyerek helyzetét az ágyszélekhez képest.
A házimunka javát már tegnap este letudta, a fia ontotta természetes káoszon pedig nyugalommal és némi unalommal siklott át a tekintete. Az eső kopogott, a nappaliban lámpát kellett gyújtani és Kata egy percig szörnyülködött az idei tavasz rendkívüli szeszélyességén, majd konstatálta, hogy a családján gyakran és némi mártíri fennhanggal számonkért szabad percei éppen a vártnál lelkesebben peregnek.
Arra gondolt, felhívja Marcsit, aki még tegnap este kereste és akiről mindig eszébe jutott, hogy a barátok csoport csengőhangját át kéne már állítania, mert többé nem mulatságos a 2008-as Megasztár legszánalmasabb alakjának dalocskája. Marcsi tegnap így mondta a rögzítőre, nagyon fontos dolog miatt keresi. Kata majdnem nyúlt a telefonért, amikor azonban gyors fejszámolásba kezdett, és úgy találta, Marcsi családi gondjai minimum öt, az elkövetkezendő huszonöt évben lehetséges, de mindenképpen fenyegető egészségügyi problémái nyolc, kérdései kettő, a fontos dolog pedig maximum egy percet tenne ki a beszélgetésből, amivel mindösszesen tizenhat perccel csapolná meg édes szabad perceit. A telefon a helyén maradt, az új Coelho könyv viszont kinyílt a kezében, igaz csak sanda három percre. A boltban még felettébb izgalmasnak és inspiratívnak tetsző téma, ma unalmasnak és elcsépeltnek tűnt. Kata határozott mozdulattal rúgta fel magát a kanapéról és ment a fürdőszobába, miközben gyors pillantást vetett a nappali fali órájára. 11 óra 15 perc. Ledobálta ruháit és egy pillanatnyi megtorpanás után magára kente a fél doboz önbarnítós testápolót, amit még Klára nyomott a kezébe a hét elején a legnagyobb lelkesedéssel és sárga foltos ujjakkal. Majd állt totál pucéran, csípőre tett kézzel, nézte a fürdőszobai rádió lilán világító számait és száradt. Amikor ujjaival végre megfelelőnek tapintotta a felületet a karján kíváncsian nézett a tükörbe, hátha a négy órás hatás idő előtt érkezik. Egyelőre Kata fehér volt, de ezt is már csak futólag látta, ment a hálószobába, ahol a gyermek szuszogott, továbbra is be volt takarva és a kordonként állított négy paplan még mindig szilárdan állt az ágy szélein.
Kata ezt határozottan jó hírnek találta és mielőtt kilépett még látta, hogy az éjjeli óra 11 óra húsz percről huszonegyre kattan. Még van minimum háromnegyed órája, gondolta, ami az adott pillanatban sem túl soknak, sem kevésnek nem tűnt. A naplója befejezéséhez például határozottan nem lett volna elég, az ebéd előkészületeire viszont belefért ebből tíz percet áldozni.
Két répa és három zeller pucolásán volt túl, amikor a néma üzemmód ellenére mocorogni kezdett a telefonja az asztalon. A rezgés alig fél másodpercig tartott, ami egyértelművé tette, hogy csak sms érkezhetett. Kata ránézett a kezére, az ujjai között sötétsárgán világított az önbarnító, ami mellett a begyeket befestő répaszín halovány tüneménynek tetszett. Kata hezitált és számolt. A felesleges kézmosás plusz egy perc, aztán még megnézi az sms-t, aztán újra a répák. Nem, inkább most siet a pucolással és aztán már csak olvas, zenét hallgat, ha úgy alakul, megnézi az sms-t. A konyhában álló apró zöld bábu, amit Kata a sütéshez használt időmérőként 11 óra 32 percet mutatott, mire Kata még elszántabban szorította a pucolót. Aztán mosta a zöldségeket, habzott a földes víz, sercegett a kefe. A telefon újabbat mordult, amit Kata ugyan nem halott, azt viszont igen, ahogyan a mozgó kis kütyü elkaszálta az asztali öröknaptár lábát, ami ennek következtében a konyha padlóján egy mini traktor mellett landolt. Egy gyors forduló, bekukucskált a fiához, aztán már nyúlt is naptárért, amit nagyon szeretett, még szerelmük hajnalán kapta a férjétől. Helyére állította és egyúttal orvosolta a hanyagságot: a naptár még mindig május 10-et jelzett, pedig már 11-e volt. Kata feltámasztotta a gyenge karton lábakat, elolvasta a napi bölcsességet, miszerint „Ha megosztjuk a terhet, könnyebb hordozni”, amiről gyors elvonatkoztatással és régóta, de egyre lassabban bontakozó spirituális szemlélete ellenére rögvest eszébe jutott, hogy a hagymás pakkot a garázsban hagyta. A telefonjáért nyúlt. Ugyanaz az sms érkezett kétszer.” van, ami nem változik: május 12-én ívnak a pontyok.” Kata mozdulatlanul állt, szemét időnként a naptárra futtatta, majd újra nézte a telefon kialvó betűit. Eszébe jutott egy régi tavasz, egy piros kenu, a Tisza-tó kétes illata, a pontyok féktelen párzási játéka és egy férfi homályos arca. Amikor a kis zöld bábu 12 óra 15 percet jelzett, lerakta a telefont és a kezében felejtett konyharuhát és elindult a hálószoba felé. Csendesen bújt a fia mellé a paplanok közé, és nagyon halk, szerelmes hangon búgta maga elé: ébresztő!
Kata nem értette, mi baja is van valójában. Még csak délellőtt tizenegy volt, de a fia már az igazak délutáni álmát aludta. Igaz, a nagyágy közepén, ami egyértelművé tette, hogy Kata öt percnél hosszabb ideig semmilyen értelmes cselekvéssel sem foglalkozhat, vizitelni kell és nézni a gyerek helyzetét az ágyszélekhez képest.
A házimunka javát már tegnap este letudta, a fia ontotta természetes káoszon pedig nyugalommal és némi unalommal siklott át a tekintete. Az eső kopogott, a nappaliban lámpát kellett gyújtani és Kata egy percig szörnyülködött az idei tavasz rendkívüli szeszélyességén, majd konstatálta, hogy a családján gyakran és némi mártíri fennhanggal számonkért szabad percei éppen a vártnál lelkesebben peregnek.
Arra gondolt, felhívja Marcsit, aki még tegnap este kereste és akiről mindig eszébe jutott, hogy a barátok csoport csengőhangját át kéne már állítania, mert többé nem mulatságos a 2008-as Megasztár legszánalmasabb alakjának dalocskája. Marcsi tegnap így mondta a rögzítőre, nagyon fontos dolog miatt keresi. Kata majdnem nyúlt a telefonért, amikor azonban gyors fejszámolásba kezdett, és úgy találta, Marcsi családi gondjai minimum öt, az elkövetkezendő huszonöt évben lehetséges, de mindenképpen fenyegető egészségügyi problémái nyolc, kérdései kettő, a fontos dolog pedig maximum egy percet tenne ki a beszélgetésből, amivel mindösszesen tizenhat perccel csapolná meg édes szabad perceit. A telefon a helyén maradt, az új Coelho könyv viszont kinyílt a kezében, igaz csak sanda három percre. A boltban még felettébb izgalmasnak és inspiratívnak tetsző téma, ma unalmasnak és elcsépeltnek tűnt. Kata határozott mozdulattal rúgta fel magát a kanapéról és ment a fürdőszobába, miközben gyors pillantást vetett a nappali fali órájára. 11 óra 15 perc. Ledobálta ruháit és egy pillanatnyi megtorpanás után magára kente a fél doboz önbarnítós testápolót, amit még Klára nyomott a kezébe a hét elején a legnagyobb lelkesedéssel és sárga foltos ujjakkal. Majd állt totál pucéran, csípőre tett kézzel, nézte a fürdőszobai rádió lilán világító számait és száradt. Amikor ujjaival végre megfelelőnek tapintotta a felületet a karján kíváncsian nézett a tükörbe, hátha a négy órás hatás idő előtt érkezik. Egyelőre Kata fehér volt, de ezt is már csak futólag látta, ment a hálószobába, ahol a gyermek szuszogott, továbbra is be volt takarva és a kordonként állított négy paplan még mindig szilárdan állt az ágy szélein.
Kata ezt határozottan jó hírnek találta és mielőtt kilépett még látta, hogy az éjjeli óra 11 óra húsz percről huszonegyre kattan. Még van minimum háromnegyed órája, gondolta, ami az adott pillanatban sem túl soknak, sem kevésnek nem tűnt. A naplója befejezéséhez például határozottan nem lett volna elég, az ebéd előkészületeire viszont belefért ebből tíz percet áldozni.
Két répa és három zeller pucolásán volt túl, amikor a néma üzemmód ellenére mocorogni kezdett a telefonja az asztalon. A rezgés alig fél másodpercig tartott, ami egyértelművé tette, hogy csak sms érkezhetett. Kata ránézett a kezére, az ujjai között sötétsárgán világított az önbarnító, ami mellett a begyeket befestő répaszín halovány tüneménynek tetszett. Kata hezitált és számolt. A felesleges kézmosás plusz egy perc, aztán még megnézi az sms-t, aztán újra a répák. Nem, inkább most siet a pucolással és aztán már csak olvas, zenét hallgat, ha úgy alakul, megnézi az sms-t. A konyhában álló apró zöld bábu, amit Kata a sütéshez használt időmérőként 11 óra 32 percet mutatott, mire Kata még elszántabban szorította a pucolót. Aztán mosta a zöldségeket, habzott a földes víz, sercegett a kefe. A telefon újabbat mordult, amit Kata ugyan nem halott, azt viszont igen, ahogyan a mozgó kis kütyü elkaszálta az asztali öröknaptár lábát, ami ennek következtében a konyha padlóján egy mini traktor mellett landolt. Egy gyors forduló, bekukucskált a fiához, aztán már nyúlt is naptárért, amit nagyon szeretett, még szerelmük hajnalán kapta a férjétől. Helyére állította és egyúttal orvosolta a hanyagságot: a naptár még mindig május 10-et jelzett, pedig már 11-e volt. Kata feltámasztotta a gyenge karton lábakat, elolvasta a napi bölcsességet, miszerint „Ha megosztjuk a terhet, könnyebb hordozni”, amiről gyors elvonatkoztatással és régóta, de egyre lassabban bontakozó spirituális szemlélete ellenére rögvest eszébe jutott, hogy a hagymás pakkot a garázsban hagyta. A telefonjáért nyúlt. Ugyanaz az sms érkezett kétszer.” van, ami nem változik: május 12-én ívnak a pontyok.” Kata mozdulatlanul állt, szemét időnként a naptárra futtatta, majd újra nézte a telefon kialvó betűit. Eszébe jutott egy régi tavasz, egy piros kenu, a Tisza-tó kétes illata, a pontyok féktelen párzási játéka és egy férfi homályos arca. Amikor a kis zöld bábu 12 óra 15 percet jelzett, lerakta a telefont és a kezében felejtett konyharuhát és elindult a hálószoba felé. Csendesen bújt a fia mellé a paplanok közé, és nagyon halk, szerelmes hangon búgta maga elé: ébresztő!
2010. március 6., szombat
A gyerek jó dolog
A gyerek jó dolog. És nem csak azért, mert amúgy sem rossz, hanem mert éberen tart.
Nem akar például szombat délután a bevásárlóközpontban nyomulni, ő a szigetet akarja és a tobozokat. Nem méltányolja, hogy magadat szánva pihensz pár percet romjaidon, ő építőkockázni szeretne, márpedig ehhez a játékhoz valakinek építenie kell, ha már ő még nem tud. Vagyis romok helyett minimum fatornyot növesztesz. Ha jót akarsz, jó színeset.
És nem pihen. Nem áll meg az esésben-kelésben, tapasztalásban, mint ahogyan a „minta levételében” sem. Így aztán ha akarod, ha nem, előbb-utóbb azon kapod magad, hogy egész nap felkötött gatyával rohangálsz. És mégis, csak nagyon lassan tanulsz.
Nem akar például szombat délután a bevásárlóközpontban nyomulni, ő a szigetet akarja és a tobozokat. Nem méltányolja, hogy magadat szánva pihensz pár percet romjaidon, ő építőkockázni szeretne, márpedig ehhez a játékhoz valakinek építenie kell, ha már ő még nem tud. Vagyis romok helyett minimum fatornyot növesztesz. Ha jót akarsz, jó színeset.
És nem pihen. Nem áll meg az esésben-kelésben, tapasztalásban, mint ahogyan a „minta levételében” sem. Így aztán ha akarod, ha nem, előbb-utóbb azon kapod magad, hogy egész nap felkötött gatyával rohangálsz. És mégis, csak nagyon lassan tanulsz.
2010. március 1., hétfő
Őrizem az álmodat
Valaki egyszer azt mondta, majd ha gyermekem lesz, értem meg igazán. Igaza volt.
Sötét van, a körvonaladat lesem. Látom, ahogy félrefordított kis fejed mozdulatlanul pihen a párnán, aztán a csendbe beleszakad a köhögésed. Fáradt pihegés, keresel, megmarsz, megnyugszol.
Hozzádérek, ágymeleg a kezed. A régi kis bolyhos takaró ma éjszaka is megteszi a magáét. Becsavar, megölel.
Hajnal van. Pihés fejeden hideg veríték foltosodik, torkodon reszelősen szalad a levegő. Legalább lázad nincs. Megriadsz. Mohón kortyolod a meleg teát, úgy hiszem, ébren sem vagy. Ellököd a kezem, befúrod magad a párnámba. Nem jó még…csukva a szemed, amikor felveszlek az ölembe. Dúdolunk majdnem némán, lassan ernyed a tested, belehajlik a karomba. Így alszol reggelig. Én pedig féltőn, szerelmesen, éberen és boldogan őrizem az álmodat.
Sötét van, a körvonaladat lesem. Látom, ahogy félrefordított kis fejed mozdulatlanul pihen a párnán, aztán a csendbe beleszakad a köhögésed. Fáradt pihegés, keresel, megmarsz, megnyugszol.
Hozzádérek, ágymeleg a kezed. A régi kis bolyhos takaró ma éjszaka is megteszi a magáét. Becsavar, megölel.
Hajnal van. Pihés fejeden hideg veríték foltosodik, torkodon reszelősen szalad a levegő. Legalább lázad nincs. Megriadsz. Mohón kortyolod a meleg teát, úgy hiszem, ébren sem vagy. Ellököd a kezem, befúrod magad a párnámba. Nem jó még…csukva a szemed, amikor felveszlek az ölembe. Dúdolunk majdnem némán, lassan ernyed a tested, belehajlik a karomba. Így alszol reggelig. Én pedig féltőn, szerelmesen, éberen és boldogan őrizem az álmodat.
2010. február 19., péntek
Napi rutin
Napi rutin
Sokszor vásárolok ott. Csak dohányárut meg újságot tartanak. Előbbiből pipaszagtól mentes steril dobozoltat, utóbbiból is csak szűk kínálatot. Mégis.
Onnan ismerem azt a férfit is. Igen, lassan úgy érzem közöm van hozzá…láttam megnyúltan fáradt arccal, frissen borotválva és könnyes szemekkel a náthától. Ha úgy vesszük, sokat tudunk egymásról. Ő például észrevehetné, hogy szerdán mindig sok a csomagom, csütörtökön pedig a hetilapomért megyek. Amúgy furcsa a kapcsolatunk . A férfinek a tekintetét még sosem találtam, csak a hangját ismerem. Az kissé nőies, a beszéde pedig pergő, amin érezni, hogy a kötelességtudat mellett az emberektől való szabadulás vágya is erősen hajtja. Talán ezért pakol megállás nélkül szakszerű, határozott mozdulatokkal.
A férfi mindig ugyanabban az ósdi kerek szemüvegben árusít, előnytelenül sápasztó kék egyenruhában. És sohasem kedvesebb, mint előző nap.
Tegnap kedd volt és én megint sorban álltam. Valaki cigerettát kért tőlem , én meg azt a férfitől. Már a blokkolásnál tartottunk, amikor észbe kaptam: nekem doboz helyett kartonnyi dohány kéne. A férfi arca alig láthatót rándult , a szája szegletén pedig valami mormogásba fúlt fintor suhant át.
A parkolóban jártam, mire a belső feszültség maga alá gyűrte a lustaságot. Visszafordultam. Legszívesebben a férfi képébe vágtam volna, hogy nincs benne felelősségérzet, belegondolt- e már, hány ember napját rontja el tolakodó sértettségével. Türelmesen ismét kivártam az addigra tetemesre nyúlt sort, ami jót is tett. Nem kértem semmit. – Maga mindig ilyen dühös?- kérdeztem minden kedvességemet latba vetve. A férfi rám sem hederített, először úgy hittem meg sem hallott. Aztán amikor jókorát húzott baljával a pénztárgépre, a sorban utánam következő hölgy kezében roppant a szivarka ahogy összerezzent. Nem az én dolgom – kezdett leszűrődni végre lassú agyamban a lényeg.
Ma szerda van és én egy új folyóiratért mentem. Álmosan, egykedvűen, sután köszönve, bízva inkognitómban – felismerhetetlenségig kócos frizurámban. A férfi fel sem nézett, amikor kezembe nyomta a Pszichológia legfrissebb számát, a műanyag tálba öntötte az aprót, és szép napot kívánt.
Sokszor vásárolok ott. Csak dohányárut meg újságot tartanak. Előbbiből pipaszagtól mentes steril dobozoltat, utóbbiból is csak szűk kínálatot. Mégis.
Onnan ismerem azt a férfit is. Igen, lassan úgy érzem közöm van hozzá…láttam megnyúltan fáradt arccal, frissen borotválva és könnyes szemekkel a náthától. Ha úgy vesszük, sokat tudunk egymásról. Ő például észrevehetné, hogy szerdán mindig sok a csomagom, csütörtökön pedig a hetilapomért megyek. Amúgy furcsa a kapcsolatunk . A férfinek a tekintetét még sosem találtam, csak a hangját ismerem. Az kissé nőies, a beszéde pedig pergő, amin érezni, hogy a kötelességtudat mellett az emberektől való szabadulás vágya is erősen hajtja. Talán ezért pakol megállás nélkül szakszerű, határozott mozdulatokkal.
A férfi mindig ugyanabban az ósdi kerek szemüvegben árusít, előnytelenül sápasztó kék egyenruhában. És sohasem kedvesebb, mint előző nap.
Tegnap kedd volt és én megint sorban álltam. Valaki cigerettát kért tőlem , én meg azt a férfitől. Már a blokkolásnál tartottunk, amikor észbe kaptam: nekem doboz helyett kartonnyi dohány kéne. A férfi arca alig láthatót rándult , a szája szegletén pedig valami mormogásba fúlt fintor suhant át.
A parkolóban jártam, mire a belső feszültség maga alá gyűrte a lustaságot. Visszafordultam. Legszívesebben a férfi képébe vágtam volna, hogy nincs benne felelősségérzet, belegondolt- e már, hány ember napját rontja el tolakodó sértettségével. Türelmesen ismét kivártam az addigra tetemesre nyúlt sort, ami jót is tett. Nem kértem semmit. – Maga mindig ilyen dühös?- kérdeztem minden kedvességemet latba vetve. A férfi rám sem hederített, először úgy hittem meg sem hallott. Aztán amikor jókorát húzott baljával a pénztárgépre, a sorban utánam következő hölgy kezében roppant a szivarka ahogy összerezzent. Nem az én dolgom – kezdett leszűrődni végre lassú agyamban a lényeg.
Ma szerda van és én egy új folyóiratért mentem. Álmosan, egykedvűen, sután köszönve, bízva inkognitómban – felismerhetetlenségig kócos frizurámban. A férfi fel sem nézett, amikor kezembe nyomta a Pszichológia legfrissebb számát, a műanyag tálba öntötte az aprót, és szép napot kívánt.
2010. február 16., kedd
Együtt
Piacozás
Januári délelőtt volt, szutykos idő, amikor megláttam az anyajegyekkel szórt arcot. Alatta a bőr rózsaszín volt, mint amit gyakran csíp meg a kinti levegő. A bolyhos sapka és a hatalmas sál között néhány őszes tincs szálkásodott. A szemeit kerestem, de ő a lépcsőt figyelte. A piacon ünnepekbe fáradt hangok verődtek vissza a fém zöldséges pultokról, a tömött pénztárcáknak és a várakozással teli forgatagnak már nyoma sem volt. A kezét is láttam, kesztyűtlen baljával kosarat szorongatott, a jobb kézfején hatalmas anyajegy virított. Igazából utóbbit csak hatalmasnak képzeltem, teljesen nem láthattam, ugyanis részben takarásban volt. Apró ujjak szorították. A kis kéz tulajdonosa pedig térdig sárosan csacsogott, azt hiszem valami igazán lényeges dologról, mert rövid, izgalommal telt szünet után hozzátette: De komolyan! Nem siettek. Az asszony időnként bólintott, a régimódi bolyhos sapka olyankor megbicsaklott kissé a fején. A piros nózi alól csak ömlött a szó tovább, amikor elhaladtak mellettem. Néztem utánuk, aztán úgy kétméternyi távolságból már csak nagyon halkan hallottam az asszony lágy hangját…- De jó veled.
Januári délelőtt volt, szutykos idő, amikor megláttam az anyajegyekkel szórt arcot. Alatta a bőr rózsaszín volt, mint amit gyakran csíp meg a kinti levegő. A bolyhos sapka és a hatalmas sál között néhány őszes tincs szálkásodott. A szemeit kerestem, de ő a lépcsőt figyelte. A piacon ünnepekbe fáradt hangok verődtek vissza a fém zöldséges pultokról, a tömött pénztárcáknak és a várakozással teli forgatagnak már nyoma sem volt. A kezét is láttam, kesztyűtlen baljával kosarat szorongatott, a jobb kézfején hatalmas anyajegy virított. Igazából utóbbit csak hatalmasnak képzeltem, teljesen nem láthattam, ugyanis részben takarásban volt. Apró ujjak szorították. A kis kéz tulajdonosa pedig térdig sárosan csacsogott, azt hiszem valami igazán lényeges dologról, mert rövid, izgalommal telt szünet után hozzátette: De komolyan! Nem siettek. Az asszony időnként bólintott, a régimódi bolyhos sapka olyankor megbicsaklott kissé a fején. A piros nózi alól csak ömlött a szó tovább, amikor elhaladtak mellettem. Néztem utánuk, aztán úgy kétméternyi távolságból már csak nagyon halkan hallottam az asszony lágy hangját…- De jó veled.
Kis fehér szemetes
Kis fehér szemetes
Van ez a furcsa, közvetlenkedő játéka a közösségnek. Iwiw névre hallgat. Ott láttam azt a lányt is. Régről ismerem, emlékszem a kamaszkori mosolyára, a szája kacér ívére, ahogyan elhúzza. Már akkor olyannak tűnt. Születetten tökéletesnek. Aztán sokáig nem találkoztunk, híre sem jött. És én reménykedve és gyerekesen azt gondoltam, a fiatal lélek talán könnyen idealizál. Bálványokat állít, olykor királylányokat szül. De ma már tudom, hogy tévedtem - igenis létezik az a porcelánszerű, szimpátia esetén mégis hajlékony arc, az igazi árnyalatlan szépség. Legalábbis ami a külsőt illeti.
Ma felém sodródott pár szó róla, hát este rákattintottam. Azt hiszem, semmit sem változott. Talán csak valamivel többet tudhat önmagáról, a bájáról, a hatalmáról. Látszik a vállán, ahogy bőre alá ivódtak a vágyakozó férfiúi tekintetek, új ívet kapott. A szomjas pillantások állandó kellemes bizsergést ültettek a testébe, a sajátjai lettek, és a legjobb fajta burjánzást indították el benne: még tudatosabban lett természetes. Szerencsés – gondolom a képernyőre meredve, és érzem, ahogyan hirtelen késő lett. Az álmosságtól kóvályogva jutok el a fürdőszobáig. Tükröm, tükröm…a háromból egy körte úgy fél éve kiégett. Még nem cseréltem ki. Ácsorgok. A derengésben is tökéletesen látszanak a fiam nyomai…és nyoma sincs tökéletességnek. Egykedvű leszek, hőbörgős a hirtelen megtalált rendetlenségtől. Szemem idegesen téved lefelé, elhasznált vattapamacsot, zsebkendőt, törött hajcsatot talál. És egy felborult kis fehér szemetest. …valami bekúszik, lelassít. Egy délutáni emlék, egy kép, egy nevetés. Én a zuhanyzóban, Te előtte kíméletlenül, teljes erőddel és csillogó szemmel dobolsz a szemetesen. Már mosolygok fogmosás közben, amikor észreveszem, hogy a gyönyörű lány képe még tétován, valahol messze a tudatomban dekkol. Jókívánságra várhat, gondolom. Így hát, fogkefével a számban, félhangosan elmormolom a legtöbbet, amit lehet: egyszer, egy hideg téli estén töltse el ilyen melegséggel a lelkét egy apró megcsúszott fehér kis szemetes látványa.
Van ez a furcsa, közvetlenkedő játéka a közösségnek. Iwiw névre hallgat. Ott láttam azt a lányt is. Régről ismerem, emlékszem a kamaszkori mosolyára, a szája kacér ívére, ahogyan elhúzza. Már akkor olyannak tűnt. Születetten tökéletesnek. Aztán sokáig nem találkoztunk, híre sem jött. És én reménykedve és gyerekesen azt gondoltam, a fiatal lélek talán könnyen idealizál. Bálványokat állít, olykor királylányokat szül. De ma már tudom, hogy tévedtem - igenis létezik az a porcelánszerű, szimpátia esetén mégis hajlékony arc, az igazi árnyalatlan szépség. Legalábbis ami a külsőt illeti.
Ma felém sodródott pár szó róla, hát este rákattintottam. Azt hiszem, semmit sem változott. Talán csak valamivel többet tudhat önmagáról, a bájáról, a hatalmáról. Látszik a vállán, ahogy bőre alá ivódtak a vágyakozó férfiúi tekintetek, új ívet kapott. A szomjas pillantások állandó kellemes bizsergést ültettek a testébe, a sajátjai lettek, és a legjobb fajta burjánzást indították el benne: még tudatosabban lett természetes. Szerencsés – gondolom a képernyőre meredve, és érzem, ahogyan hirtelen késő lett. Az álmosságtól kóvályogva jutok el a fürdőszobáig. Tükröm, tükröm…a háromból egy körte úgy fél éve kiégett. Még nem cseréltem ki. Ácsorgok. A derengésben is tökéletesen látszanak a fiam nyomai…és nyoma sincs tökéletességnek. Egykedvű leszek, hőbörgős a hirtelen megtalált rendetlenségtől. Szemem idegesen téved lefelé, elhasznált vattapamacsot, zsebkendőt, törött hajcsatot talál. És egy felborult kis fehér szemetest. …valami bekúszik, lelassít. Egy délutáni emlék, egy kép, egy nevetés. Én a zuhanyzóban, Te előtte kíméletlenül, teljes erőddel és csillogó szemmel dobolsz a szemetesen. Már mosolygok fogmosás közben, amikor észreveszem, hogy a gyönyörű lány képe még tétován, valahol messze a tudatomban dekkol. Jókívánságra várhat, gondolom. Így hát, fogkefével a számban, félhangosan elmormolom a legtöbbet, amit lehet: egyszer, egy hideg téli estén töltse el ilyen melegséggel a lelkét egy apró megcsúszott fehér kis szemetes látványa.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)